Szombathely, Savaria University

Press - Isis Könyvek Házi meghatározásom szerint a színházi kritikus olyasvalaki, aki többet és jobban lát a színházból, mint az egyszerû földi halandó. Többet lát, hiszen másképp - megfelelõ mennyiségû és minõségû összehasonlítási alap híján - nem tudna mércét állítani maga és a közönség elé; nem tudna érvényes kijelentéseket tenni a (hazai) színjátszás éppen aktuális állapotairól. Jobban is lát: a profi nézõt nem pusztán a mit, legalább annyira a megvalósítás, a hogyan kérdése foglalkoztatja. Vegyünk egy görög tragédiát: a rendezõnek a felkészülés során mindenképpen szembesülnie kell az évezredes irodalmi és színházi hagyománnyal, a színháztörténeti recepcióval, s ezek ismeretében hozhatja csak létre saját, érvényesnek vélt interpretációját. A kritikusnak legalább ennyire naprakésznek kell lennie az elõadás kapcsán, hozzátéve rögtön, hogy (ideális esetben) a próbafolyamathoz vagy egyéb bennfentes, a nézõ számára láthatatlan történéshez neki sincs köze (legfeljebb magánemberként), soron következõ írásának tárgya a bemutató estéjére (elvileg) elkészült színrevitel kell(ene) hogy legyen. Mindenkori hivatkozási és kiindulási alapja természetesen saját élményanyaga és mûveltsége, amit ideális esetben úgy oszt meg a leendõ vagy egykori nézõvel, hogy az ne érezze magát se alul-, se túlinformáltnak. Ebbe a rögtönzött rendszerbe jól illeszkednek Tarján Tamás különbözõ napilapok, folyóiratok, szakmai lapok számára készült színházi írásai, amelyeket ötödik alkalommal rendezett önálló könyvbe.

A Prosperónak nincs pálcája című kötetből (a találó félmondatot a szerző egyébként a Zsámbéki Gábor rendezte 2000-es A vihar előadásáról írott kritikájából kölcsönözte) több mint száz, jórészt 1998 és 2003 között bemutatott előadás kapcsán tudhatjuk meg azt, Tarján Tamás hogyan látja-látta a hazai színjátszás helyzetét a jelzett időszakban. Igen, jogunk van ehhez hasonló általánosabb következtetések levonására, mivel a szerző nem csupán a gyorsan elillanó színházi élménynek állít írásos emléket, de tudós irodalmárként mindig gondosan ügyel arra is, hogy egy jóval szélesebb, a laikusok és talán sok szakmabeli számára egyformán átlát(hat)atlan irodalmi-színháztörténeti hagyomány részeként kezeljen egy-egy rendezést. Ez a kötet egyik legfőbb erénye: ahogy a szerző rövid utószavában maga is hangsúlyozza, írásaival a drámaszöveg és a színpadi megvalósulás közötti, ma sokszor nem megfelelő súllyal kezelt kapcsolatot akarja szorosabbra fűzni. Erre utal a kötet felépítése is. Az öt ciklus a világ- és a magyar irodalom drámatörténetét kíséri végig. Az antikok (Már a régi görögök se) és a sokat játszott klasszikusok (Újrafordítás) után Tarján a drámairodalom ritkábban ízlelt falatai közül csemegézik (Helybenfutószőnyeg), majd eljut a XX. századi szerzőkig (Múlt század), végül pedig röviden kitekint a kortárs vagy kevésbé kortárs magyar drámák színházi recepciójára is (A magyar dráma napja).

Tarján Tamás színháztörténészi ambícióinak lenyomatai azok az írások, amelyek egy dráma több különböző előadása kapcsán íródtak. Ezekben az előadásokban a szerzőn és az alapszövegen kívül általában semmi közös nincsen, és szerencsére Tarján sem próbálja meg őket egy rájuk erőltetett mesterséges séma mentén erőszakkal egymáshoz hasonítani. Ezek az írások inkább mozaikkockák egy-egy dráma teljesebb értelmezéséhez, illetve az (újra)olvasást (elő)segítő kiindulópontok lehetnek. (Szövegei mozaikok egyébként olyan értelemben is, hogy az egyes ciklusokból összeválogatható egy-egy rendező vagy színház legutóbbi évadainak szinte teljes látképe is. Ha volt, feltárható a fejlődés, gyakrabban a stagnálás vagy a mélypontok.) Jórészt olyan népszerű (de akár személyes tapasztalataim alapján is kijelenthető, hogy általában félreértett) szerzők kerültek ide, akiknek akár tucatnyi műve is fut egy időben az ország színházaiban: például Shakespeare, Csehov, Brecht, a magyarok közül persze Molnár Ferenc és Madách. Szinte minden évad terem legalább egy, de lehetőség szerint inkább több Hamletet vagy Sirályt. A színházak feltehetően a fiatal, hozzájuk újonnan betérő közönségréteget akarják magukhoz csábítani a "kötelezők" színpadra állításával, sok rendező pedig talán azt hiszi, könnyebben boldogul az avoni hattyúval, mint egy kortárs némettel. A kritikust azonban, aki életében több tucat Három nővért lát, nem lehet egykönnyen levenni a lábáról. Szerzőnk a tollát azonban itt sem mártja vitriolba, ritkán fellobbanó indulata ugyanakkor érthetővé válik némely halva született rendezői ötlet ismeretében. Ezen túlmenően feltételezhetjük, hogy a szerző a jelen és a jövő színházba járó közönségének is segítséget kíván nyújtani írásaival: ezredvégi színházkrónikásként egy-egy jól exponált fényképet ragad ki az első látásra riasztó vastagságú fotóalbumból. (Zárójelbe kívánkozik: nálunk valamilyen rejtélyes okból nem divat egy színdarab különböző színpadra viteleinek összehasonlító elemzése, bár akadnak kivételek, Sándor L. István ilyen típusú írásai például.)

A kötetszerkezeten túl az egyes írásokban is tetten érhető az irodalomtörténeti kitekintés igénye. Tarján Tamás rendkívüli alapossággal megírt darabelemzései lenyűgöznek, s a jól ismert klasszikusok szövegeinek újragondolására késztetnek. Fontos azonban hangsúlyozni: Tarján a saját drámaértelmezéseit sosem kéri számon egy kész rendezésen. Mindig az utóbbiból kiindulva tekint vissza/előre saját olvasata felé, és ha a rendezői koncepció szövetén oda nem való réseket észlel (mint oly sokszor), akkor is inkább segítő, s nem kioktató kérdésekkel és lehetséges válaszokkal tereli az olvasót a megfelelő irányba. Természetesen nem a személy szerint neki megfelelő irányról beszélek: az előadás belső ívének megléte, a gondolat megmutatása és következetes végigvitele - ezek a fő szempontjai, legyen szó hazai vagy külföldi együttesről, diákszínjátszókról vagy a hazai színházi élet nagy öregjeiről.

Ez a pártatlanság, a vak tekintélytisztelet teljes hiánya teszi újra csak egyedivé cikkgyűjteményét. Bár az teljesen egyértelmű, hogy a kortárs színházi gyakorlat mely irányzataitól és miért zárkózik el élesen Tarján Tamás, színházideáljáról már nem mernék ilyen biztosat mondani. Legyen szó ókori klasszikusról, kortárs magyar Shakespeare-parafrázisról vagy századfordulós regény musicalváltozatáról, a megvalósult előadást mindig a feltételezett célokhoz mérten értékeli, s nem egyéni ízléséhez vagy hangulatához méri. Színházi szakemberként tisztában van például azzal, hogy egy vidéki színházban anyagi és egyéb okokból képtelenség olyan előadásokat repertoáron tartani, amelyek esetleg a fővárosban hosszú éveken át telt házzal mennek. Azért is bízhatunk ítéleteiben, mert azon kevés kritikusok egyike, akik ki mernek lépni a Nagymező utcáról és környékéről. Igaz, kevés alkalommal, de legalább mutatóban találunk néhány írást a Magyar Színház vagy a Karinthy Színház előadásairól. (Ezekből persze az is kiderül, miért olvashatni ritkán azok bemutatóiról a szaklapokban...) A zalaegerszegi színházon kívül nemigen akad más vidéki színházról szóló írás: szememben ez a kötet kevés fogyatékosságai közül az egyik. Tarján egyébként a hazai kritikaírást jellemző elitizmussal sikeresen szakít: nem feltételezi a nézőről, hogy fejből tudja az egész drámairodalmat, így aztán látható élvezettel vázolja fel néhány mondattal a sztorit, jól eltalált jelzőkkel körvonalazza a jellemeket, jelzi a megvalósítás lehetséges buktatóit. Ettől lesznek írásai igazán "nézőközeliek": a kritikus feladatának elsősorban az alapos (és alázatos!) tájékoztatást tartja, magát nem tekinti tévedhetetlen "megmondóembernek". Amikor pár szóval rendezői vagy színészportrét vázol, ugyanezek az elvek vezérlik: nem tudását fitogtatja, hanem segít tájékozódni annak a nézőnek, aki esetleg nem ismeri a szóban forgó művészt, de mindeközben hasznos szempontokat nyújt az értelmezéshez annak is, aki már régóta figyelemmel kíséri az adott alkotó pályáját (ilyen például, amikor Kiss Csabát a kamararendezés specialistájának nevezi, vagy Zsótér-projektről beszél). Nem beszél szent művészetről és megfejthetetlen metafizikáról olyan előadásoknál, amelyekben minden kiválóságuk ellenére akadnak unalmas negyed- vagy félórák: nem átallja ezt is bevallani, s - valószínűleg joggal - a rendezőt okolni ezért, tán az ő számára sem haszontalanul. A kevésbé sikerült előadásokat ugyanakkor nem tekinti haragja céltáblájának: próbál ott is értelmet találni, ahol más már réges-rég feladta volna. Fontos erénye az értelmező odafordulás gesztusa. Alázatot említettem az imént: kritikái sosem nőnek az előadás fölé, egy-egy hatásos jelzőért nem áldozza fel mondanivalóját. Írásai az előadások kiterjesztett, letisztult, reflektált tükröződéseiként értékelhetők. Száraz és unalmas tényfelsorolás helyett szellemes és eredeti, de nem szellemeskedő és eredetieskedő gondolatok tárháza minden egyes szövege. Nem fél megmondani, ha valami nem tetszik, de célja sosem a színészek és rendezők földbe döngölése, netán személyes konfliktusok írásos "lerendezése". De óvakodik a szintén divatos "mennybemenesztéstől" is: legtöbbször úgy ad, hogy közben el is vesz. Jelzőit és mellékmondatait patikamérlegen méri, jól adagolt szójátékai az értelmezést segítik, s nem saját névjegyét fényesítgetik.

Kritikusi hitvallása is lehetne, amit Plinius az olvasmányai kapcsán írt valaha: nincs az a rossz könyv, amiben ne akadna valami jó. Színházrajongóknak, ifjú és kevésbé fiatal kritikusoknak (ezért is) kötelező olvasmány Tarján Tamás új kötete: módszert és mértéket mutat.

Jászay Tamás