Per Lysander-Suzanne Osten: Médea gyermekei
Tom Lycos-Stefo Nantsou: Kövek
Kolibri Színház
Cristina Gottfridsson: Kirúgberúg
Kolibri Pince

Változóban van a magyar gyerekszínházi élet. A változásokat Novák János segíti a Jókai téren, svéd példa alapján. Suzanne Osten, a stockholmi Unga Klara Színház mûvészeti vezetõje immár több mint harminc évvel ezelõtt gondolt egy merészet, és úgy döntött, hogy a gyerekeket nem kell félteni az õket körülvevõ valóságtól, s a gyerekszínháznak az õ mindennapi, konkrét élethelyzeteikrõl, az õket érintõ problémákról, szorongásaikról kell szólnia - közvetlenül, áttét nélkül, nem csak mesékbe oldva. És Per Lysanderrel együtt megírta a Médea gyermekeit. Innentõl kezdve már nemcsak királyfiakról, sárkányölésrõl, gonosz boszorkákról és Nils Holgerssonokról szóltak a történetek, hanem jóval valóságosabb, köznapibb dolgokról is: a szülõk válásáról, hûtlenségérõl, alkoholizmusáról, agressziójáról, a csellengésrõl, felelõtlen kamaszcsínyekrõl, szexualitásról, kirekesztettségrõl stb. Vagyis Osten szembeszállt a gyerekkor és a gyerekszínházak "áldott" tudatlanságát helyeslõkkel. Törekvése az volt, hogy a gyerekszínházaknak ne csak az eszköztárát, jelrendszerét bõvítsék minduntalan, hanem hõseinek konfliktusait is a gyerekek hétköznapjaival, reális problémáival. Osten törekvéseinek eredményeként ez a fajta gyerekszínház hamar gyökeret vert, s elterjedt szerte a világon. A gyerekek értõn és érzõn fogadták, mert érintve érezték magukat. Mindemellett az az eddig elhanyagolt korosztály is bevonhatóvá vált ezzel a színházba, amely már "kinõtt" a mesékbõl, a felnõtt elõadások pedig még nem érdeklik s nem kötik le, s amellyel éppen ezért eddig csak elvétve foglalkozott a szakma. (Talán nem véletlen, hogy sokunk csak ovis, alsós vagy gimis színházélményeire emlékszik, hiszen kiskamaszként nemigen volt mit nézni.)

A gyerekközönség nálunk sem rökönyödött meg e tabudöntögető előadásokon, nem lepődött meg azon, hogy nem mesét, távoli kalandokat kap, hiszen számukra ezek a történetek nem is tabuk, mi tesszük csak azzá. Sokkal inkább meglepődtek a nyelvezeten és a színházi formán; azon, hogy az ő nyelvükön beszélnek a szereplők, és hogy a filmekkel ellentétben olykor alig van díszlet. Ahogy megtudtam, megijedtek, hogy a minimálisra redukált látvány, a teljes illúzió nélkül unalmas lesz majd az előadás. A filmeken szocializálódott tinik könnyen zavarba hozhatók azzal, ha másképp kezd működni a történetmesélés, az ábrázolás módja, mint ahogy azt megszokták; aztán hamar veszik a lapot, és könnyen átállnak az újfajta, fantáziájukat kevésbé kiszolgáló jelrendszerre, hiszen mindez még oly ismerős nekik a játszás folyamatából.

Szanitter Dávid, Bacsa Ildikó, Bán János és Megyes Melinda | theater.hu fotó - Ilovszky Béla
Az irányzat szülőhazájában a Médea gyermekei volt az első, az úttörő, iránymutató darab. Magyarországon a svéd példa nyomán az Elvis, a bajfácán és Sera Moor Williams A mi fiunk darabjával debütált ez a gyerekdráma típus, a pszichodráma eszközeit, módszereit is felhasználva, s pszichológusokat is bevonva a munkába. (Az Elvis a gyerekek beilleszkedési nehézségeiről, a Mi fiunk a csellengőkről szólt.) A Kolibri komplexumban jelenleg három ilyen típusú produkció látható. A fent már említett Médea gyermekei, a Kövek és a nemrég bemutatott Kirúgberúg, Cristina Gottfridsson műve. A közös, ami összeköti e három előadást, az új irány és Szanitter Dávid személye, aki mindhárom produkcióban remekel; ahány szerep, annyiféle tud lenni. Közös az is a három produkcióban, hogy az előadások után drámajátékos foglalkozás segít (Végvári Viktória vezetésével) a gyerekeknek feldolgozni a látottakat, s újrajátszva továbbgondolni a konfliktusokat, szituációkat. Így válik/válhat teljessé a színházi élmény. Egy megrugdosott Barbie baba

A Médea gyermekei (rendező: Novák János) Euripidész Médeiájának történetét felvázolva, annak alapszituációját helyezi a mai korba, azon belül is egy gyerekszobába. A bábokat is felhasználó felvezetés zanzásítva mutatja be a Médea előtörténetét. Így az alkotók két legyet ütnek egy csapásra: a gyereknézők nemcsak személyes problémájukhoz kerülhetnek közelebb, de egyúttal egy mitikus alaptörténettel is megismerkedhetnek. Mindemellett mégis kissé eltávolítva, mesébe oldva indulhat a saját történetükkel való szembesülés - meséből jutnak el tulajdon valóságuk színpadi megjelenéséig. Két világ működik így egymás mellett: a felnőtteké (Bacsa Ildikó és Bán János segítségével), amely a mítoszt megjelenítő, kiismerhetetlen, távoli, ismeretlen tárgyakkal teli, s a gyerekeké (Megyes Melinda és Szanitter Dávid), a mindennapi, az ismerős, amit a gyerekszoba jelenít meg. A kettőt csupán egyetlen áttetsző tüllfüggöny választja el - így lehetségessé válik az átjárás, átlátás valóság és mese, felnőtt- és gyerekvilág között, a különbség mégis szemmel látható.

 

A szülők válságba került kapcsolatát, az apa hűtlenségét, elszakadásának folyamatát, az anya összeomlását, veszekedéseiket két gyerek szemszögén keresztül látjuk. Kicsijászon és Kicsimédea (a leendő Jászon és Médea) szorong és retteg a veszteségtől: az apa elvesztésétől. Közben az érzelmek egész skáláját élik meg: gyűlölködnek, önvád gyötri őket, Médeát, majd magukat hibáztatják, anyjukat utánozva depresszióba esnek s öngyilkossággal próbálkoznak, szüleiket utánozva kétségbeesetten osztozkodnak, végül végső elkeseredésükben és kilátástalanságukban megszöknek. Megoldást azonban egyik sem hoz. Elfojtott félelmeik, bizonytalanságuk agresszióban tör felszínre: verekszenek és laposra püfölik a szeretőt jelképező Barbie babát is. A nézőtéren ülő gyerekek magukra ismerhetnek, saját szélsőséges reakcióikra - ez a magukra ismerés oldhatja félelmeiket. Hiányérzetet csupán az hagy, hogy a feloldás, vagyis az elfogadás, az elengedés nem folyamatként, hanem az utolsó öt percben, egy csapásra és sután következik be, s ekként nem fokozatosan vezetik rá a néző gyerekeket sem. Így meglepetten fogadjuk ezt a váratlan fordulatot, s az előkészítetlen happy enddel megint csak visszavezetődünk a mesék, a csodák birodalmába.

A Médea gyermekei égetően fontos témát feldolgozó, korszaknyitó, ámde nem túl következetes és jó darab; a Kolibriban azonban szellemesen, érzékletesen és empátiával állították színpadra és játsszák, Orosz Klaudia ötletes díszletében, jelmezeiben. Két dühös ember(ke)

Még játékosabb előadás a jóval sikerültebb, erősebb darabból, az ausztrál szerzőpáros, Tom Lycos és Stefo Nantsou munkájából készült Kövek. Nem alaptalanul nyerte el egyöntetűen a kritikusok és a nézők tetszését.

Ruszina Szabolcs és Szanitter Dávid | theater.hu fotó - Ilovszky Béla
A Kövek a bűn és bűnhődés kérdését tárgyalja két kiskamasz (egy tizenhárom és egy tizenkét éves fiú) felelőtlen, unalomból és szeretethiányból fakadó csínytevésén keresztül. (A fiúk egymást heccelik és viszik a balhéba. Egy hídról köveket dobálnak az autókra, amibe az egyik sofőr belehal.) Kié a felelősség, mennyiben hibásak e fiatalok, és mennyiben a szüleik, hol a határ bűn és csínytevés között? - veti fel a kérdéseket pergőn és leleményesen az előadás. A két remek színész, Szanitter Dávid és Ruszina Szabolcs - akik a többi szerepet, a másik oldalt, a rendőrök, a nyomozók figuráját is eljátsszák - a rendező, Stefo Nantsou segítségével - aki pedig egyben társszerzője is a darabnak, s a művel bejárta már egész Európát - fokozatosan vezetik be a nézőt e két kiskamasz világába, meggondolatlan kalandjába majd pokoljárásába.

A gyors szerepcseréket a szellemesen praktikus jelmez segíti: a melegítő cipzárjának lehúzásával elővillanó ing és nyakkendő a csellengő fiúkból egyszeriben rendőröket, a surranókból pedig egyenruhát varázsol. A díszlet is erősen redukált, három egyszerű fémlétra variálásának segítségével valamint hangeffektusokkal (visszhang, fröcskölés, riasztóvijjogás, autótülkölés, madárcsiripelés utánzásával) teremtik meg a helyszíneket, jelenítenek meg hidat, csatornát, raktárat, börtönt, tárgyalótermet stb., szinte a semmiből. Az eszköznélküliség növeli mind a játszók, mind a nézők kreativitását, határtalan teret nyitva a képzeletnek. Az előadás végére annyira átvesszük a játék ritmusát, szabályrendszerét, hogy már erre a minimális segédletre sincs szükségünk, a varázslat e nélkül is működik.

A Kövek mindemellett némiképp az úgynevezett bevonós, kiszólós előadások közé tartozik - a gyereknézők is megszólíttatnak például a kocsmai beszélgetésben, amikor is elmondhatják, bűnösnek tartják-e a két fiút. Az előadásnak a zene adja a keretét. Mind erőteljesebbé váló gitárszólóval kezdődik és zárul a történet: a két fiú elmélyedve, szenvedélyesen játszik - zenébe szublimálják elfojtott szorongásaikat, érzéseiket (ezzel egyúttal egyfajta utat, terápiás lehetőséget is felkínálnak az alkotók).

A Lycos-Nantsou szerzőpáros darabja a leginkább kérdésfelvető, elgondolkodtató és a legkevésbé didaktikus. Mérlegelésre, állásfoglalásra késztet, és nem csak elijeszteni akar a csínyektől, de rádöbbenteni is a tettek súlyára, a csínyek esetleges következményeire, valamint megértetni a kiváltó okokat - az utat, amely ide vezet. A fekete lufi

Egy segítségért nyúló kéz A legspeciálisabb, legkényesebb témát feldolgozó előadás mégis a Kirúgberúg (író: Cristina Gottfridsson), amely az alkoholizmusról, pontosabban egy alkoholista anyáról és kislányának helyzetéről, megpróbáltatásairól szól - nem véletlen, hogy egy kisebb befogadóképességű helyen, a Kolibri Pincében mutatták be.

Erős, szimbolikus képpel és egy kicsit cammogva indul az előadás. Nyusza, a kislány az ágyán fekszik, és láthatóan vár valakire, kétségbeesetten néz a távolba, ekkor jön egy nő (az anyát alakító Kubik Anna), rémisztően, szinte arctalanul, bár leginkább az anya torz mása. Színes lufikat hoz, a kislánynak mégis csak egy feketét ad, végül még azt is kipukkasztja. (E vízió a kislány tudatának felerősített negatív anyaképét is tükrözi.) Majd jön a valódi anya, részegen, rapszodikusan viselkedve: pisszeg, majd hirtelen dajdajozni kezd. (Kubik Anna a rutinmegoldások ellenére néhol nagyon szép, igaz pillanatokat teremt.) Ambivalens és szélsőséges a kislányával való kapcsolata is: hol bűntudat gyötri, hol meg épp a gyereket vádolja sorsáért; hol a szeretet, az aggódás kerekedik felül, hol világ- és önutálata; a ripacskodás és az önsajnálat azonban mindvégig jelen van. Amikor megbántja lányát, bűnbánóan nyúl utána, ahhoz azonban már nincs elég ereje, hogy el is érje. Kubik Anna játssza a jóságos, humánus osztályfőnököt is, így enyhítve a gyerekekben a felnőttek negatív képét - az osztályfőnök a pozitív anyaképet testesíti meg. Nyusza már-már elhiszi anyjának, hogy az miatta iszik, s hogy ő maga egy senkiházi. Átveszi anyja agresszivitását is: a nála kisebben, babáján, egyetlen társán éli ki haragját, üti, földhöz csapja, rugdossa Borzast.

A szenvedő kislány a maga módján próbál védekezni: a mesevilágba menekül, s babájával, Borzassal (Szanitter Dávid) osztja meg gondjait, maga is a drámajáték módszerét használva ösztönösen. Borzas, Nyusza rongybabája, a kislány képzeletének megfelelően, olykor életre kel. (Szanitter Dávid tökéletes bábszerűséggel jeleníti meg az életre kelt bábut. Szépek az átmenetek/áttűnések is a két babaállapot között, ahogy Borzasból "ember", majd megint bábu lesz.) Nyusza minduntalan Borzasba kapaszkodik, vele beszél szorongásairól, a hasában érzett lyukról, vele tréfálkozik szörnyű helyzetéről, együtt írják fel részeg anyja homlokára a címüket. Amikor azonban Borzas lehülyézi az anyját, Nyusza mégis megvédi őt. Csellengő húga miatt is felelősséget és bűntudatot érez. Leginkább azonban attól fél, hogy meglátszik rajta, az anyja alkoholista. Ezért másoktól eltérően nem különbözni akar, hanem a lehető legátlagosabbnak tűnni. Mindent megtesz, hogy normálisnak látszódjék - társait lesve tanulja, milyen is az, ha valaki normális. Ám épp ettől a nagy erőfeszítéstől és koncentrációtól látszódik meg rajta, hogy nem az, hogy valami nincs rendben. (Szatyorba dugva a fejét beszélget például a bábujával.) Minduntalan kizökken a "normális" szerepből.

Szanitter Dávid és Megyes Melinda | Fotó: Szlovák Judit
A szorongás, az önvád (amit anyja még inkább erősít benne), a szégyenérzet mind gátolják a kimondás, a segélykérés lehetőségét. Az egyik legszebb jelenet, amikor Borzas örömében, hogy Nyusza végre rászánta magát a segítségkérésre, konfettit szór szanaszét, ám amikor végül mégis kudarcba fullad a kísérlet, egyesével szedi össze a konfettipöttyöket. A nyelvi humor, a szójátékok (boldogságtalanságom stb.; fordító: Kúnos László, dramaturg: Zalán Tibor) is mindvégig jelen vannak az előadásban, némiképp oldva a nézőben a feszültséget. Öt song is elhangzik, amelyek szintén segítik oldani és feldolgozni, eltávolítani a történetet.

A Kirúgberúg azonban a Médea gyermekeivel ellentétben nemcsak a szorongásokat mutatja, de fokozatosan el is vezet a megoldáshoz: jelen esetben a segítségkérés felvállalásához, szükségszerűségének elfogadásához. Persze a pszichodráma módszere itt sem nélkülözheti a didaktikusságot, ám ez most katarzissal és rávezetéssel párosul.

Az előadás végén az anyát elviszik a mentők, Nyusza pedig meghozza a döntést: képessé válik arra, hogy elszakadjon a mesevilágtól ("Te csak egy báb vagy!" - mondja Borzasának), és segítséget kér. Borzas meg csak ül mozdulatlanul - magára hagyottan, kiszolgáltatottan, egyúttal várakozón is -, maga elé bámulva (immár végleg baba mivoltában), mint egy ottfelejtett kérdőjel.

Szép és megrendítő a Benedek Judit rendezte előadás. Cristina Gottfridsson drámája és Megyes Melinda játéka rendkívül érzékletesen jeleníti meg egy kislány szorongásait. A gyereknézők pedig szembesülhetnek azzal, hogy a szülőknek is lehetnek problémái, gyengeségei, szüleik sem tökéletesek, tévedhetetlenek, ám láthatják azt is, hogy ez a legkevésbé sem őmiattuk van. És ha nagy a baj, s végleg reménytelennek, megoldhatatlannak tűnik a helyzet, nincs más megoldás: külső segítség kell.

Ajánlott az előadás minden gyermeknek, aki környezete miatt bajban van, még inkább szüleiknek, akik talán nem is sejtik, hogy min megy keresztül, miket él át, s miként szenved tőlük gyermekük, és milyen frusztrációkat okozhatnak nekik egész életükre. De ajánlott minden más szülőnek és gyermeknek is, hogy növelje empátiáját, és megismerje, megértse ezeknek a hátrányos helyzetű kisembereknek a lelkivilágát, s ha módjában áll, értőbben tudjon majd segítő kezet nyújtani.

Ezek az előadások és foglalkozások nemcsak azért jók, mert színházszerető és -értő közönséget nevelhetnek ki, de azért is, mert a jelenben is segítenek gyereknézőiknek (és szüleiknek!) feldolgozni az őket foglalkoztató problémákat, és jobban megérteni a körülöttük lévő világot - segítenek kommunikálni vele s közlekedni benne. Csak reménykedhetünk, hogy minél több gyerek és szülő eljut majd ezekre a - szülőknek is erősen ajánlott - gyerekelőadásokra.

Marik Noémi

 

NKA csak logo egyszines

1