Évszázados titkok tudója az Arsenale, az egykori hajógyár. Ebben mûködtek a velencei flotta építõmûhelyei, amelyek védett katonai objektumokból fokozatosan kulturális központokká alakulnak - nemcsak az építészeti, hanem a színházi biennále helyszínévé is. Rendkívül izgalmas vállalkozás, évek óta tanúi lehetünk a hatalmas terület rekonstrukciójának. A kiállítócsarnokok s a színháztermek impozáns, barátságos terek, amelyekben az ember szívesen tartózkodik. Az építészeti érdekességhez, a csarnokok átalakításának megoldásaihoz társul a táj lenyûgözõ szépsége: a lagúna, különösen az éjszaka fényeiben, egészen varázslatos hátteret kínál a távozó nézõk számára.

Ebben a környezetben teremtette meg a kitűnő rendező, Massimo Castri, a színházi biennále új igazgatója a kortárs olasz színház bemutatkozásának lehetőségét. Mint nyilatkozta, elsősorban az olasz színház jelenlegi állapotát kívánta feltérképezni. Az elmúlt évtizedek két, már nem élő drámaírójának munkásságát választotta ki: Pier Paolo Pasoliniét és Giovanni Testoriét. Őket tartja a Pirandello utáni legnagyobb hatású drámaíróknak. Mellettük megjelennek a fiatalok is: Letizia Russo, Andrea Malpeli, Davide Enia, Ascanio Celestini. Műveik jelzik a kortárs olasz drámairodalom nyelvének alakulását, egyáltalán, hogy sikerült-e, ha a többi európai országhoz képest nagy késéssel is, megteremteni ezt a nyelvet, vagy sem. Castri másik szempontja a színházi kísérletek bemutatása volt.

Az első általam látott előadás, a Binario morto (Holt vágány) a mindössze 23 éves Letizia Russo munkája. A színészek is mind tinédzserek. A Holt vágány egy nemzetközi project keretében íródott és került színre: a londoni National Theatre indította útjára a Connections (Kapcsolatok) című programot még 1997-ben. Célja, hogy a tizenéveseket is bevonják a színház világába nem egyszerűen nézőként vagy másokra szabott szerepekben, hanem úgy, hogy kiemelkedő drámaírók, sőt maguk is darabokat írnak erről a korosztályról. A művek kiválasztása után a program vezetői különböző 14-18 éves korú csoportokat kértek fel a színrevitelre. Segítségül nem pénzt adtak, hanem támogatást a darab elkészítésén túl a színrevitelhez, a szövegek terjesztéséhez és a megfelelő játszóhely megtalálásához. A programhoz más országok is csatlakoztak, így az olasz Sesto Fiorentino színháza. Ennek a nemzetközi együttműködésnek meggyőző eredménye ez az előadás.

Lepusztult, szinte üres színpadot látunk (a civilizáció néhány kidobott darabját: székmaradványt stb.). Két tizenéves fiú találkozik, nevükben hasonlítanak (mitikus neveknek tűnnek: Spyrius és Sirius). Siriusnak emlékezetkiesése van, memóriája csak annyit őrzött meg, hogy ő isten, és mások le szoktak térdelni előtte. Spyrius megpróbálja szavakra tanítani őt. Tizennyolc évesek, amikor ismét látjuk őket. Hosszú idő telt el, Sirius egy kis kamasz csoport istene. Hol ünnepi rítust ajándékoz alattvalóinak, hol pedig megalázza, agresszivitásával kínozza őket. Mindezt szemlátomást teljes odaadással, sőt örömmel tűrik.

A jelenettel párhuzamosan egy másik csoportot is látunk, két fiút, akik iskola helyett barangolni indulnak. Egyikük, Kent tudja, hova akar jutni, a másik csatlakozik hozzá. A titok csak a darab végén derül ki, amikor is eljutnak az előző csoporthoz, s kiderül, hogy Sirius és Kent korábban harcoltak egymással, olyannyira, hogy Sirius majdnem megölte Kentet. Most Kenten a sor: bosszút áll. Először társát öli meg, majd vetélytársát, s a helyébe lép. Ettől kezdve pontosan úgy viselkedik alattvalóival, mint korábban Sirius. Azok pedig éppen úgy fogadják őt is. "Mi istenek egyformák vagyunk" - mondja Kent. Minden kezdődik hát elölről. Spyrius, aki mindvégig a zsarnoki Sirius gyámolítója maradt, székére állva felköti magát. Marad a puszta színpad.

A darab a tinédzserek rétegnyelvét szólaltatja meg, keveset beszélnek, gesztusaik, magatartásmódjaik tökéletesen autentikusak. Az ő darabjuk ez, az ő világuknak egy kegyetlenné csupaszított képe, mely a rideg, kietlen színpadon a maga visszafogott agresszivitásával szólal meg. Az istenek mitikus harca, a bipolarizmus ezúttal rossz és rossz között dől el. A két és fél órás előadást a közönség egyvégtében, feszült figyelemmel követi.

Különös világot teremt Andrea Malpeli színháza is, az Io ti guardo negli occhi (A szemedbe nézek). Malpeli tanított bevándorlókat, megismerte sorsukat, különösen érdekli a szociális színház. Egy 12 éves marokkói kislány szemszögéből mutatja be az emigrációt: csak telefonon beszél otthonról apjával, aki Olaszországba ment dolgozni. Többnyire a kislány balladisztikus, narráló hangját halljuk, máskor az édesapáét. Néhány jelenet meg is elevenedik. A mitikus, meseszerű, keleties színpadképek, koreográfia és zenei aláfestés teszi még drámaibbá az eseményeket, ugyanakkor szépségével valamelyest oldja a feszültséget. Valójában nincs is színpad, a nézőközönség előtti tér kel életre: fények és árnyékok, sötétebb tónusok uralják a teret, a színpadi hatás a kivetített képek és a színészek mozgásának, játékának különös együtthatása.

Egészen más jellegű színház Ascanio Celestinié, bár ez is a régi mesélőt hozza vissza, a cantastoriét, a legendák, a mesék, a kollektív emlékezet megszólaltatóját. Édesapja 1944. június 4-én 8 éves volt. Éppen apjával ment a Porta Piától a külvárosba, ahol éltek. "Ahogy a Travertino ívhez értünk, katonákat láttunk.

Számomra ismeretlen egyenruhában voltak.

Apám és a többiek sem ismerték fel.

Valaki így szólt: ezek németek.

Egy másik így szólt: nem, amerikaiak.

Volt olyan is, aki maga sem tudta.

Azt mondta: hiszen ezek amerikainak öltözött németek."

Az előadás az egykori kisfiú emlékeiből merít, a történetekből, amelyeket később sokszor elmesélt a második világháborúról, Róma bombázásáról, az amerikaiak bevonulásáról. Oral history. Nem a neorealizmus (a maga korában persze rendkívül újat hozó) valójában felnőtt kisgyermekéről van szó, aki ártatlanul megéli a nagyok problémáit, hanem egy sajátos gyerekvilágról: a kegyetlenül pontos megfigyelések ötvöződnek a fantáziával, a mesével, valami hihetetlen életerővel és szomorúan groteszk humorral. Az emlékképekben élők és holtak, elképesztő alakok keverednek, felejthetetlenek maradnak a nézők számára. A kisgyerek korlátlan szabadsága, veszélyérzetének tökéletes hiánya teszi még abszurdabbá az általa megélt történelmet, a nagybetűs történelem kicsiny részét, ami egyszerűségével, humorával még megrázóbbá válik.

A fiúcska például éppen fára mászott, amikor megpillantott maga alatt egy pihenő SS-katonát, aki még a sisakját is levette. A gyerek gondolt egyet, s gyorsan lepisilte, az viszont majdnem lelőtte. Máskor "társaságot" alapítottak az alkalmi járókelők, hogy ki-ki saját vagyonkáját elcsencselve (egyikük, egy kisgyerek, fél talicskányi krumplit birtokolt), egy fél disznót vásároljanak, s mire sikerült összeszedni a szükséges összeget, kiderült, hogy az állat már rég nincs meg.

Ascanio Celestini az előadás kezdetéig elvegyült a közönséggel, üdvözölte ismerőseit, beszélgetett velük. Majd egyszerre a kis színpad közepén termett, s egy nyitott fülkeszerűségben ülve mesélni kezdett. Végig ott maradt, szinte meg sem mozdult. Épp hogy elfordult egyszer-kétszer. Előadása végén bekapcsolt egy magnót: halott édesapja éppen azokkal a szavakkal kezdte el a történeteket, amelyekkel ő maga is az előadás elején, több mint két órával korábban - az idő múlását egyáltalán nem vettük észre. Scemo di guerra, a Háború hülyéje volt a megrendítő, ugyanakkor szórakoztató előadás címe. Celestini az olasz színház jelentős hagyományainak örököse, a nagy színészé, aki önállóan és látszólag eszköztelenül is tud színházat teremteni. Olaszországban ma nagy népszerűségnek örvend a narratív színház, melyben, mint nála is, a drámaíró, a rendező és a színész ugyanaz a személy. Ennek a műfajnak fontos része a közvetlenség, a személyes élmény, az állásfoglalás, mely a közönség felé szoros összekötőkapocs.

Egészen másképpen szól a családról, kiszolgáltatottságról a fiatal szicíliai színész-szerző, Davide Enia Scanna című előadása (a dialektálisan használt szó olasz fordításában főnévi igenév: ledöfni, leszúrni - állatot levágni). A szicíliai család egy meghatározatlan háború elől menekült rejtekhelyére, itt játszódik a darab, amelyben a köztük levő konfliktusok kibontakoznak. A szereplők dialektusban beszélnek - napjainkban a dialektus reneszánszát éli az olasz kultúrában -, aminek az a szomorú következménye, hogy a közönség érzékeli ugyan a cselekmény fontosabb mozzanatait, részleteiben azonban nem érti az előadást (nem csupán a külföldi recenzens, mint jómagam, hanem a vájt fülű olaszok sem), amely pedig alapvetően a szavak színháza. Kár.

A végére hagytam Celestini narratív színháza mellett a másik nagy élményem: a szintén szicíliai rendező, Emma Dante ezúttal az ismert író, Landolfi kisregényét dolgozta át színpadra, címe La scimia, A majom. (Egy "m"-el, holott kettő járna a szóhoz, míg a Landolfi-regény címe Le due zittelle, szintén magában rejt egy nyelvi játékot: zitelle lenne a vénkisasszony többes száma, akikből kettő van a regényben, s a címben két "t"-vel írja a szerző.)

A szinte üres színpad hátterébe nagy keresztet függesztettek fel. Előtte asztal van, mely alkalmasint oltárként is szolgál. Ezt az oltárt gyalázza meg, itt eszi meg a szentelt ostyát a két vénkisasszony majma, aki valamiképpen elszabadult ketrecéből. A frusztrált, szexualitásukat elfojtó, groteszk módon stilizált kontúrokkal ábrázolt kisasszonyok nem tudják megbocsátani a velük ellentétben ösztönös és szabad majom tettét, két papra bízzák a majom feletti vádbeszédet s a halálos ítélet kimondását. Az érvek és ellenérvek a végső kérdéseket, a bűnt és az ártatlanságot, a szabad akaratot érintik. Tommaso Landolfi jól ismerte, fordította is az orosz irodalmat, erre is utal az előadás: a két testvér kisasszony például oroszul is beszél egymással.

A szellemesen ironikus szerepek között is különösen nehéz a "majom"-é: Gaetano Bruno meztelenül játszik, és sikerül elkerülnie minden klisét. Szertelen életerőt, de kiszolgáltatottságot is sugároz, s a darab végén kitűnő színészi és színpadi megoldásokkal képes lesz a mártíriumra.

Az előadás úgy tud filozofikus lenni, hogy egyetlen percre sem válik didaktikussá; utalásai, rendkívül szép képei, a színészi játék a nézőt egyetlen pillanatra sem engedik lankadni. Mindezt a rendező alig több mint egy órába sűríti, minden perce jól megkomponált, valamennyi mozdulat, gesztus a helyén van, kiváló összhangban a kosztümökkel és a díszletekkel. Emma Dantét és társulatát jó lesz megjegyeznünk. Még biztosan találkozunk velük.

Fried Ilona

 

NKA csak logo egyszines

1