Évszázados titkok tudója az Arsenale, az egykori hajógyár. Ebben mûködtek a velencei flotta építõmûhelyei, amelyek védett katonai objektumokból fokozatosan kulturális központokká alakulnak - nemcsak az építészeti, hanem a színházi biennále helyszínévé is. Rendkívül izgalmas vállalkozás, évek óta tanúi lehetünk a hatalmas terület rekonstrukciójának. A kiállítócsarnokok s a színháztermek impozáns, barátságos terek, amelyekben az ember szívesen tartózkodik. Az építészeti érdekességhez, a csarnokok átalakításának megoldásaihoz társul a táj lenyûgözõ szépsége: a lagúna, különösen az éjszaka fényeiben, egészen varázslatos hátteret kínál a távozó nézõk számára.
Ebben a környezetben teremtette meg a kitűnő rendező, Massimo Castri, a színházi biennále új igazgatója a kortárs olasz színház bemutatkozásának lehetőségét. Mint nyilatkozta, elsősorban az olasz színház jelenlegi állapotát kívánta feltérképezni. Az elmúlt évtizedek két, már nem élő drámaírójának munkásságát választotta ki: Pier Paolo Pasoliniét és Giovanni Testoriét. Őket tartja a Pirandello utáni legnagyobb hatású drámaíróknak. Mellettük megjelennek a fiatalok is: Letizia Russo, Andrea Malpeli, Davide Enia, Ascanio Celestini. Műveik jelzik a kortárs olasz drámairodalom nyelvének alakulását, egyáltalán, hogy sikerült-e, ha a többi európai országhoz képest nagy késéssel is, megteremteni ezt a nyelvet, vagy sem. Castri másik szempontja a színházi kísérletek bemutatása volt.
Az első általam látott előadás, a Binario morto (Holt vágány) a mindössze 23 éves Letizia Russo munkája. A színészek is mind tinédzserek. A Holt vágány egy nemzetközi project keretében íródott és került színre: a londoni National Theatre indította útjára a Connections (Kapcsolatok) című programot még 1997-ben. Célja, hogy a tizenéveseket is bevonják a színház világába nem egyszerűen nézőként vagy másokra szabott szerepekben, hanem úgy, hogy kiemelkedő drámaírók, sőt maguk is darabokat írnak erről a korosztályról. A művek kiválasztása után a program vezetői különböző 14-18 éves korú csoportokat kértek fel a színrevitelre. Segítségül nem pénzt adtak, hanem támogatást a darab elkészítésén túl a színrevitelhez, a szövegek terjesztéséhez és a megfelelő játszóhely megtalálásához. A programhoz más országok is csatlakoztak, így az olasz Sesto Fiorentino színháza. Ennek a nemzetközi együttműködésnek meggyőző eredménye ez az előadás.
|
A jelenettel párhuzamosan egy másik csoportot is látunk, két fiút, akik iskola helyett barangolni indulnak. Egyikük, Kent tudja, hova akar jutni, a másik csatlakozik hozzá. A titok csak a darab végén derül ki, amikor is eljutnak az előző csoporthoz, s kiderül, hogy Sirius és Kent korábban harcoltak egymással, olyannyira, hogy Sirius majdnem megölte Kentet. Most Kenten a sor: bosszút áll. Először társát öli meg, majd vetélytársát, s a helyébe lép. Ettől kezdve pontosan úgy viselkedik alattvalóival, mint korábban Sirius. Azok pedig éppen úgy fogadják őt is. "Mi istenek egyformák vagyunk" - mondja Kent. Minden kezdődik hát elölről. Spyrius, aki mindvégig a zsarnoki Sirius gyámolítója maradt, székére állva felköti magát. Marad a puszta színpad.
A darab a tinédzserek rétegnyelvét szólaltatja meg, keveset beszélnek, gesztusaik, magatartásmódjaik tökéletesen autentikusak. Az ő darabjuk ez, az ő világuknak egy kegyetlenné csupaszított képe, mely a rideg, kietlen színpadon a maga visszafogott agresszivitásával szólal meg. Az istenek mitikus harca, a bipolarizmus ezúttal rossz és rossz között dől el. A két és fél órás előadást a közönség egyvégtében, feszült figyelemmel követi.
Különös világot teremt Andrea Malpeli színháza is, az Io ti guardo negli occhi (A szemedbe nézek). Malpeli tanított bevándorlókat, megismerte sorsukat, különösen érdekli a szociális színház. Egy 12 éves marokkói kislány szemszögéből mutatja be az emigrációt: csak telefonon beszél otthonról apjával, aki Olaszországba ment dolgozni. Többnyire a kislány balladisztikus, narráló hangját halljuk, máskor az édesapáét. Néhány jelenet meg is elevenedik. A mitikus, meseszerű, keleties színpadképek, koreográfia és zenei aláfestés teszi még drámaibbá az eseményeket, ugyanakkor szépségével valamelyest oldja a feszültséget. Valójában nincs is színpad, a nézőközönség előtti tér kel életre: fények és árnyékok, sötétebb tónusok uralják a teret, a színpadi hatás a kivetített képek és a színészek mozgásának, játékának különös együtthatása.
Egészen más jellegű színház Ascanio Celestinié, bár ez is a régi mesélőt hozza vissza, a cantastoriét, a legendák, a mesék, a kollektív emlékezet megszólaltatóját. Édesapja 1944. június 4-én 8 éves volt. Éppen apjával ment a Porta Piától a külvárosba, ahol éltek. "Ahogy a Travertino ívhez értünk, katonákat láttunk.
Számomra ismeretlen egyenruhában voltak.
Apám és a többiek sem ismerték fel.
Valaki így szólt: ezek németek.
Egy másik így szólt: nem, amerikaiak.
Volt olyan is, aki maga sem tudta.
Azt mondta: hiszen ezek amerikainak öltözött németek."
Az előadás az egykori kisfiú emlékeiből merít, a történetekből, amelyeket később sokszor elmesélt a második világháborúról, Róma bombázásáról, az amerikaiak bevonulásáról. Oral history. Nem a neorealizmus (a maga korában persze rendkívül újat hozó) valójában felnőtt kisgyermekéről van szó, aki ártatlanul megéli a nagyok problémáit, hanem egy sajátos gyerekvilágról: a kegyetlenül pontos megfigyelések ötvöződnek a fantáziával, a mesével, valami hihetetlen életerővel és szomorúan groteszk humorral. Az emlékképekben élők és holtak, elképesztő alakok keverednek, felejthetetlenek maradnak a nézők számára. A kisgyerek korlátlan szabadsága, veszélyérzetének tökéletes hiánya teszi még abszurdabbá az általa megélt történelmet, a nagybetűs történelem kicsiny részét, ami egyszerűségével, humorával még megrázóbbá válik.
A fiúcska például éppen fára mászott, amikor megpillantott maga alatt egy pihenő SS-katonát, aki még a sisakját is levette. A gyerek gondolt egyet, s gyorsan lepisilte, az viszont majdnem lelőtte. Máskor "társaságot" alapítottak az alkalmi járókelők, hogy ki-ki saját vagyonkáját elcsencselve (egyikük, egy kisgyerek, fél talicskányi krumplit birtokolt), egy fél disznót vásároljanak, s mire sikerült összeszedni a szükséges összeget, kiderült, hogy az állat már rég nincs meg.
Ascanio Celestini az előadás kezdetéig elvegyült a közönséggel, üdvözölte ismerőseit, beszélgetett velük. Majd egyszerre a kis színpad közepén termett, s egy nyitott fülkeszerűségben ülve mesélni kezdett. Végig ott maradt, szinte meg sem mozdult. Épp hogy elfordult egyszer-kétszer. Előadása végén bekapcsolt egy magnót: halott édesapja éppen azokkal a szavakkal kezdte el a történeteket, amelyekkel ő maga is az előadás elején, több mint két órával korábban - az idő múlását egyáltalán nem vettük észre. Scemo di guerra, a Háború hülyéje volt a megrendítő, ugyanakkor szórakoztató előadás címe. Celestini az olasz színház jelentős hagyományainak örököse, a nagy színészé, aki önállóan és látszólag eszköztelenül is tud színházat teremteni. Olaszországban ma nagy népszerűségnek örvend a narratív színház, melyben, mint nála is, a drámaíró, a rendező és a színész ugyanaz a személy. Ennek a műfajnak fontos része a közvetlenség, a személyes élmény, az állásfoglalás, mely a közönség felé szoros összekötőkapocs.
Egészen másképpen szól a családról, kiszolgáltatottságról a fiatal szicíliai színész-szerző, Davide Enia Scanna című előadása (a dialektálisan használt szó olasz fordításában főnévi igenév: ledöfni, leszúrni - állatot levágni). A szicíliai család egy meghatározatlan háború elől menekült rejtekhelyére, itt játszódik a darab, amelyben a köztük levő konfliktusok kibontakoznak. A szereplők dialektusban beszélnek - napjainkban a dialektus reneszánszát éli az olasz kultúrában -, aminek az a szomorú következménye, hogy a közönség érzékeli ugyan a cselekmény fontosabb mozzanatait, részleteiben azonban nem érti az előadást (nem csupán a külföldi recenzens, mint jómagam, hanem a vájt fülű olaszok sem), amely pedig alapvetően a szavak színháza. Kár.
A végére hagytam Celestini narratív színháza mellett a másik nagy élményem: a szintén szicíliai rendező, Emma Dante ezúttal az ismert író, Landolfi kisregényét dolgozta át színpadra, címe La scimia, A majom. (Egy "m"-el, holott kettő járna a szóhoz, míg a Landolfi-regény címe Le due zittelle, szintén magában rejt egy nyelvi játékot: zitelle lenne a vénkisasszony többes száma, akikből kettő van a regényben, s a címben két "t"-vel írja a szerző.)
A szinte üres színpad hátterébe nagy keresztet függesztettek fel. Előtte asztal van, mely alkalmasint oltárként is szolgál. Ezt az oltárt gyalázza meg, itt eszi meg a szentelt ostyát a két vénkisasszony majma, aki valamiképpen elszabadult ketrecéből. A frusztrált, szexualitásukat elfojtó, groteszk módon stilizált kontúrokkal ábrázolt kisasszonyok nem tudják megbocsátani a velük ellentétben ösztönös és szabad majom tettét, két papra bízzák a majom feletti vádbeszédet s a halálos ítélet kimondását. Az érvek és ellenérvek a végső kérdéseket, a bűnt és az ártatlanságot, a szabad akaratot érintik. Tommaso Landolfi jól ismerte, fordította is az orosz irodalmat, erre is utal az előadás: a két testvér kisasszony például oroszul is beszél egymással.
A szellemesen ironikus szerepek között is különösen nehéz a "majom"-é: Gaetano Bruno meztelenül játszik, és sikerül elkerülnie minden klisét. Szertelen életerőt, de kiszolgáltatottságot is sugároz, s a darab végén kitűnő színészi és színpadi megoldásokkal képes lesz a mártíriumra.
Az előadás úgy tud filozofikus lenni, hogy egyetlen percre sem válik didaktikussá; utalásai, rendkívül szép képei, a színészi játék a nézőt egyetlen pillanatra sem engedik lankadni. Mindezt a rendező alig több mint egy órába sűríti, minden perce jól megkomponált, valamennyi mozdulat, gesztus a helyén van, kiváló összhangban a kosztümökkel és a díszletekkel. Emma Dantét és társulatát jó lesz megjegyeznünk. Még biztosan találkozunk velük.
Fried Ilona