Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház - Panboro Színház

A molnár egy széken ül, mereven, rezzenéstelen tekintettel. Látszólag észre sem veszi virágos kalapos feleségét, aki vidáman körültáncolja õt. Majd az asszony lassan lefekszik a férfi lába elé, fejét hátrahajtja, és egyenesen, jelentõségteljesen ránk néz. A hirtelen fellépõ félhomályban olyan a szeme, mint egy erdei tó sötéten megcsillanó tükre. Félelmetes, mégis hívogató. - Így kezdõdik a gyergyóiak mozgásszínházi elõadása, A malom, s noha ekkor még semmit sem tudunk a fölbukkanó szereplõkrõl, mégis egybõl magukkal ragadnak ki tudja merre, hová vezetõ s milyen hosszú útjukon. A fiatal társulat is bejárta a maga vándorútját A malommal. Tavaly télen, fûtött játszóhely híján elõször a szomszédos falvakban, városokban, illetve itt, a Panboro Színházban adták elõ, míg végre eljött a tavasz, és otthon is bemutathatták. Majd eljutottak Kisvárdára, ahol a zsûri különdíjjal jutalmazta az elõadást.

A koreográfus-rendező Uray Péter és az alkotó kedvű, elszánt színészek közös munkájának gyümölcse valóban figyelemre méltó. Pontosan használják a néptánc- és kontakttánc-elemekből kialakított nyelvet, így a mozgásuk sohasem öncélú, üres forma, hanem teremtő erő, amelynek segítségével erős karaktereket és jellegzetes képi világot alakítanak ki. És lassacskán kibontakozik a balladai motívumokból összeállított történet is, de mint ilyen, tele van titokzatossággal, homállyal. Nagyon keveset árul el önmagáról; inkább a benne rejlő emberi viszonyrendszerek gazdag szövedékét tárja föl.

Jó példa erre a már említett molnár és felesége (Kolozsi Kilián és Tamás Boglár). Nem tudni, miféle tragédia húzódik meg kapcsolatuk hátterében. Legföljebb annyit érzékelhetünk, hogy a nő csupán emlék- vagy árnyképként létezik; alighanem a molnár legbensőbb gondolatainak kivetülése. Kézzel-lábbal csimpaszkodik, szinte körülfonja a férfit, aki egyáltalán nem reagál az érintésére. Megpróbálja automatikusan végezni mindennapi munkáját, de közben ránehezedik a halott asszony emlékének súlya - szimbolikusan és ténylegesen egyaránt. Nagyon szép, összetett kép.

A nyomasztó teher rövid időre eltűnik a válláról, amikor egy fiatalember (Bajkó László) szegődik a malomba szolgálatra, hogy elvehesse mátkáját (Blénessy Enikő). A két fiatal kettőse, reménnyel és vággyal teli szerelmi táncai gondtalan nyarak képét idézik. Ahogy együtt átbukdácsolnak a (képzeletbeli) patak kövein, egy pillanatra fénnyel és élettel telik meg a molnár komor birodalma.

Ezzel szemben hideg őszi szelek lehelletét hozzák magukkal az előadás legjellegzetesebb figurái, a csavargók (Polgár Emília, Barabás Árpád, Fehérvári Péter). Mintha száraz avar zörgését hallanánk, valahányszor megmozdulnak. Leginkább varjakra emlékeztetnek; egymásrautaltságukban szorosan összebújnak, keményen kapaszkodnak a másikba, de éppen ekkora erővel harcolnak is, kíméletlenül marják egymást, ha összevesznek a koncon. Ugyanakkor végtelenül humorosak: egy leleményes kéregető teljes repertoárját előadják, míg végül sikeresen bekönyörgik magukat a malomba. Szépen befészkelik magukat, és lassanként mindent - reményt, akaratot, hitet - megtörnek, fölélnek maguk körül. De lehet, hogy mégsem csak az ő lelkükön szárad a szegény vőlegény bukása. A fiú talán önmagában sem elég erős, hogy szembenézzen az élet megpróbáltatásaival, és a titokzatos malom apránként minden életerejét felőrli. Fokozatos "leépülése" plasztikusan megjelenik táncában. Eleinte kecsesen-könnyedén, gyorsan kitér a csavargóasszony mohó, elemi erejű szerelmi próbálkozásai elől. Mozdulatai azonban folyamatosan lassulnak, egyre tétovábbak lesznek, ahogy akaratereje fogyatkozik. Mire arra kerülne sor, hogy kedvesét mentse meg a gyalázattól, már képtelen bármit is tenni. Ettől még jobban magába roskad; innentől kezdve a csavargók vele is azt tesznek, amit csak akarnak. Önálló mozdulatra láthatóan képtelen, súlyánál fogva tehetetlen testét addig pörgetik, addig játszadoznak vele, míg a legényt - képletesen persze - végképp kifordítják önmagából.

Ám ezzel az ő útjuk is végéhez közeledik. Mindent föléltek már, egymást is beleértve. Többé nem kapaszkodhatnak senkibe és semmibe; beteljesítették sorsukat. Bár nincs hová menniük, egyikük - végső, kétségbeesett reménytől űzve - keresztül-kasul rohangál a térben, mint egy csapdába esett vadállat. De hiába: nem találhat kiutat, nem élhet tovább. A malom ugyanis nem reális hely; nem lehet szabadon ki-besétálni a kapuján. Inkább egy különös, misztikus tér, ahol az emberi élet ösvényei mind összefutnak. Erre a történet vége felé derül fény, amikor fölbukkan az időn túli ház valódi gazdája: a szép molnárné alakját felöltő Halál. Egy különös éjszakán a malom összes alvó lakóját megöleli. S akit ő egyszer megérint, nem térhet vissza az életbe soha többé.

A pusztulás azonban itt nem a bűnhődés szinonimája; a Halál nem ítélkezik a szereplők fölött, nem válogat köztük. Magától értetődően érinti őket, azért, mert ez a dolgok rendje, és az elmúlásukkal új történetek kezdődhetnek. Az előadásban a Halál az egyetlen, aki a remény és újjászületés szimbólumát viseli: a virágos kalapot.

Végül megint a földre fekszik, és, fejét hátrahajtva, mélyen a szemünkbe néz. Egyet fordult nyikorogva a malomkerék, a történet véget ért, de csupán azért, hogy máskor is újraszülethessék itt, a Panboróban, vagy másutt; bárhol, ahol csak lehet.

Darvas Gabriella