Kisebb csoda esett nemrég a magyar televízióban. Jelentõs, értékes színházi elõadást egyenes adásban közvetítettek az egyes csatornán. A Tartuffe-öt adták a Katona József Színházból. Nem éjféltájt a kettesen vagy a Dunán, hanem abban a sorozatban, amelyben Sugár Ági bájolgásával kísérve a szórakoztatónak ítélhetõ középszer szokott megjelenni idõrõl idõre képernyõinken. A csoda értékét legföljebb egy másik csoda csökkenti, az, hogy ugyanakkor a kettesen Fekete Gyula és Eörsi István operájának, A megmentett városnak a felvétele volt mûsoron, amely normális emberi számítás szerint jórészt ugyanazt a közönséget vonzhatta, sok lehetséges nézõt választásra kényszerítve így.

A csoda azonban mégis megesett. Igaz, most is láthattuk az ügyelőt, nyilván hogy bennfentesnek érezhessük magunkat, más értelme ugyanis nem lehet ennek a gesztusnak, amely valójában semmit sem mond a színfalak mögötti munkáról, mint ahogy azt érdemben nem is érzékeltetheti az egyenes adás sem, hiszen vagy az előadást adják, vagy ugyanazt hátulról, de a kettő együtt nem megy. Most is el kellett szenvednünk a műsorvezető fölösleges kérdéseit és a szünetben levegőt alig kapó színészek törekvő válaszait. Kínos a játék közben remeklő, lenyűgözően magabiztos, magukkal ragadó színészeket ezekben a kényelmetlen vizsgahelyzetekben látni, amikor igyekeznek valami használhatót fölidézni abból, amit a próbaidőszakban a tudós rendezőtől hallottak a szerepről. Még szerencse, hogy ezúttal ott volt Fullajtár Andrea, aki szülése után nemrég vette vissza szerepét, és konkrétumokat mondhatott arról, hogy terhessége idején mit tudott megcsinálni, és mit nem abból, amit korábban, illetve most, a közvetített előadásban.

A közvetítésnek azonban aligha ez volt az igazi érdekessége. Sokkal inkább az, hogy a bemutató óta alighanem döntő módon változott meg a produkció. Mégpedig nem csak annak következtében, ami minden élő, naponta megvalósuló, ennek következtében naponta változó műalkotással szükségképpen megesik, hogy tudniillik a bemutatóhoz képest csiszolódik - ami nem feltétlenül előnyös az esztétikai összhatás szempontjából. A csiszolódás, a gördülékenyebbé válás ugyanis sokszor könnyedebbé válást is jelent. A nehezen, kemény munkával kiküzdött eredmények beidegződéssé, sőt rutinná válva, a kezdet görcsösségét elveszítve, a széria vége felé közeledve, gyakran elveszítik az alkotás akkor és ott születettségéből adódó erőteljességet.

Ebben az esetben azonban másról van szó. Ezúttal a bemutatóhoz képest két főszereplő - másokkal együtt - kicserélődött. Fekete Ernő egészen más Tartuffe, mint Rába Roland volt, és Bertalan Ági is egészen más Elmira, mint Básti Juli volt. Rába Roland már akkor is teljesen kopaszra borotválva, félelmetes, gátlástalan, racionalista törtetőt jelenített meg. Időszerű politikai sugallata is lehetett annak idején ennek a figurának, amely mintegy előlegezte is azt, hogy a színész nem sokkal később, már a Krétakörben, mintegy Orbán Viktor megtestesítőjeként bukkant föl. Fekete Ernő könnyedebb, kedvesebb, sármosabb széltolónak ábrázolja a nagy hipokritát. Hedonista élvező, akinek nemigen vannak távlatosabb céljai, hátsó gondolatai a módszeres képmutatással. Inkább rögtönöz, intelligensen megragadja a pillanatot, elkapja a kínálkozó alkalmakat. Nem hagy ki semmit. Bertalan Ági meg az egyik legfinomabb humorú színésznő, hajlékonyabb, lágyabb alkat, mint Básti Juli. A képmutatót csapdába csaló, leleplező asszony alakja tőle játékosabbnak, vidámabban komikusnak tetszik. Az ő játékában annak van a legnagyobb jelentősége, hogy egy ép jellemű, erkölcsiségű asszony számára valóban nem nagy ügy egy ilyen csábítás, akár egy kisebb flört sem. Játék, semmi több.

A televízióban látott Tartuffe tehát alighanem valóban könnyedebb, könnyebben befogadható, szórakoztató kvalitásai valóban könnyebben megközelíthetők, mint azé volt, amelyet a bemutatón láthattunk. Másfelől a televízióban, a képernyő közelségéből sokkal jobban látható Lukáts Andor arcán az a számtalan reflexív rezdülés, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy Tartuffe-höz fűződő kapcsolatában a szenvedélyes csodálat, szeretet, rajongás mögött mélységes félelem húzódik meg. Aki mondjuk az ötvenes években volt gyerek, az ráismerhetett az akkori felnőttek arcán felbukkanó feszültségre, amikor a szabad szájú fiatalok kényesebb témák felé kanyarodtak, és sohasem lehetett tudni, mikor kell parírozni. Tulajdonképpen kár, hogy a különben ragyogóan megoldott másik két főszerep erre nem tud reagálni, ezt a szerepértelmezést nem tudja darabértelmezéssé erősíteni. Zsámbéki Gábor eredeti rendezésében, az eredeti főszereplőkkel a produkció talán közelebb volt Moličre művének ilyen értelmű megvilágításához.

A csoda azonban így is megtörtént. A Tartuffe-nek ez a mostani előadása is kirítt a televíziók kínálatából.

Zappe László