Soproni Petõfi Színház
Jesszuskám! Az a kockás boxeralsó épp olyan, mint az enyém! Igen, a fõhõsön, amikor a nagy szerelmes éjszaka után kikászálódik kedvese valószínûtlenül óriási színpadi ágyából. Sõt, micsoda véletlen, ma reggel én is ezt vettem fel! Talán szerencsés egybeesés? Ugyanabban a cipõben járunk mi, férfiak? Na, azért nem! Lehetne ugyan az én történetem is a színpadon látott, hiszen olyan mai a hangszerelés. Viszont engem nem Armand-nak hívnak, a kedvesem nem kurtizán, és nem Marguerite a keresztneve. Nekem nincs évjáradékom, munka nélkül is járó jövedelmem, amely ugyan szívem választottjának nagyvilági életviteléhez édeskevés, de... szóval nincs!
Azt gondolnám, sokat változott a világ a XIX. század közepe óta, de nem. Az előítéletek hasonlóképpen működnek hétköznapjainkban, és a hétköznapi szappanoperákban is. Értékrendünk ma is megveti a "kurtizánokat", a kisváros - kisváros, a főváros meg kapitálisan romlott. A soproni előadás dialógusait hallgatom a Nagymező utcában, és... otthon érzem magam a főszereplők világában éppúgy, mint kockás boxeremben.
Illésházy András színpadi változatát hirdeti a színlap ifj. Alexandre Dumas regénye alapján. S az adaptációval, a dramaturgi munkával semmi bajom. Célratörő és "kortárs beidegzettségű". Sőt, a rendezői dramaturgia is működik rendesen. Például a keretjáték a temetőben, meg a rövid, filmszerűen vágott, néha többszólamú jelenetek.
Sajnos egyéb fehérneműk nem mindig stimmelnek. Az elkerülhetetlen haldoklási jelenetben Söptei Andrea bugyira-kisingre vetkőzik, nem tudom elképzelni, hogy ő civilben ma ilyen alsóneműt viselne, s nem hiszem el a jelmeztervezőnek, Földi Andreának, hogy nem tudott ennél vagy korhűbbet vagy korszerűbbet, tehát mai áthallásokkal rendelkezőt kitalálni. Gondatlanság? Nem tudom, zavarban vagyok, hogy ez most jelmez vagy éppúgy civil, mint Hevér Gábor gatyója. Kikerülök a történetből, amelybe már oly jól "betagozódtam", ahol működött az azonosulási mechanizmus, ami nélkül a színház nem színház...
|
A keretjáték van hivatva segíteni, mivel - hangsúlyozzuk még egyszer - értelmes előadás ez! A temetőben kezdődik és ott is zárul. A naponta friss virágot, kaméliát szállító kertészfiú az én igazi alteregóm: csak a legendáját ismeri a kaméliás hölgynek. S a nyitójelenet végén kimondja, hogy szereti őt. Milyen szép végiggondolása-továbbpörgetése ez a zseniális Zefirelli-féle operafilm, a Traviata hasonló epizódjának! Ott a bútorszállító kisinas szemében kelt életre a történet, a mese, a mítosz. Ami csak akkor van, ha a fejünkben van. Illésházy-Almási-Tóth itt tovább megy. A zárójelenet a holttest azonosítása, az agnoszkálás pillanatát mutatja. Az immár arcát vesztett Armand jelenlétében kihantolják Marguerite holttestét. S amikor távoznak az urak, akik életében ismerték a kaméliás hölgyet, a kertészfiú befekszik a bomló holttest mellé a koporsóba. Szerelem? Nekrofília? Perverzió? Vagy korunk azonosulási vágya, bebújunk valahová, valaki-valami mellé, ami már bomlik, amit-akit nem is ismerünk. Persze a történet időtlen, hiszen ha jobban belegondolunk, Armand is ugyanígy, ismeretlenként került be Marguerite ágyába kis piros kockás boxeralsójában. Nem nagy a különbség. Az ember azonosulni akar, be akar bújni a legendába, a mítoszba, a mesébe. Elrejtőzni valahová, ami már nem is létezik. A színházban élő zene szól. A komponista Melis László. Korunk zenéje, amely összecseng elmúlt századokéval. Értelmes és szép történet, mindennek ellenére...
Farkas Virág