meg egy kicsit Eszenyi

Október 21-23.

Hajnalban érkezem. Az állomáson a tolmács, Eszter Koutská vár és a cseh kultuszminisztérium gépkocsija visz el a szállodába. Még hat óra sincs. A szobát csak délben foglalhatom el. Eszterrel letáborozunk az elõtérben. Ilyen korán hová is mehetnénk? Mialatt beszélgetünk, noha zárva a bár, az egyik pincér megszán minket és kávét fõz. Fél kilenckor a recepciós átadja a szobakulcsot. Frissen és tisztán mehetek a Színházi Intézetbe.

Villamossal mindössze negyedórára lakom a Celetná utcától. Keresztülmegyünk a hídon. Smetana Vltavája szelíden, mondhatnám alamuszi képmutatással csordogál alattunk, alig hihető, hogy ugyanez a folyó zúdított talán évekig helyrehozhatatlan katasztrófát a világ egyik legszebb fővárosára. Két hónap múltán Prága csak látszólag van túl a sokkon: a közlekedésben ugyan nincs fennakadás, de ki tudja, mikor lesz például újra metró?! A síneket, járdákat, utakat folyamatosan javítják, ám pincék, alapzatok sokasága áll még mindig vízben, s van olyan városrész, ahol a házak felét le kell bontani.
Az ország színházai közül harmincnégyet sújtott az árvíz, mértékét elárasztott előcsarnokok, megvetemedett tartószerkezetek, penészes, repedt falak, színültig telt zsöllyék, szétázott díszletek, utolsó súgópéldányig elpusztult tárak, elképzelhetetlen mennyiségű sártömeg bizonyította. Tizenkilenc színházban - ebből tizenöt prágai - nem tudták időben elkezdeni az évadot, közülük négy társulat ebben az évben biztosan nem költözhet vissza az otthonába. Nem népesülhet be a természeti csapás egyik szimbóluma, a Velencévé változott Divadlo Dlouha sem. A színházakat ért anyagi kár legalább 500 millió korona, azaz 16,7 millió euró.

Vendéglátóim egy pillanatra sem érzékeltetik az őket ért tragédia fájdalmas következményeit. Megható a nemzetközi koordinátor, Mirka Potučková mindenben megnyilvánuló kollegialitása. Várakozást felülmúlóan előkészített szakmai programot kínál nekem és ajándékokkal fogad. Az angol nyelvű Czech Theatre két legutóbbi számát, illetve a Czech Theatre Directory legújabb kötetét nyújtja át. A 2002 májusában lezárt címjegyzék rövid történelmi, színháztörténeti áttekintés, illetve a jelenlegi cseh színházi helyzet mellett közli a szervezetek, intézmények, műfaj szerinti és földrajzi bontásban megadott színházak, ügynökségek, fesztiválok, díjak, kiadványok legfontosabb adatait, elérhetőségét.
Eszerint a valamivel több mint tízmilliós Csehországban 2001-ben 52 saját társulattal rendelkező színház található (ebből 14-nek prózai-, opera- és/vagy balettegyüttese is van), 9-et a minisztérium, 46-ot az önkormányzatok tartanak fenn, a 41 befogadó színház helyi költségvetésből gazdálkodik. Az előadóművészetek számára összesen 184 színházat üzemeltetnek (ezek közül 57-nek nincs saját társulata, 45 együttes pedig nem rendelkezik állandó játszóhellyel). Az elmúlt évadban 1555 cím volt repertoáron, 733 új bemutató született. Több mint 5,5 millió néző előtt összesen 23950 előadást tartottak, 861-et külföldön.
Kis idő múlva Mirka még egy könyvvel gazdagít, ami különösen a másnapi előadás megértéséhez nélkülözhetetlen. Petr Zelenka Mesék az általános elmebajról című darabjának angol fordítása az Új Cseh Színmű-sorozat legelső kötete. A kiadvány premierjét néhány nap múlva a Globe nevű angol könyvesboltban rendezik meg.
A "2001. év legjobb ősbemutatójának" megtekintéséhez nagy szükségem van a Cseh Színházi Intézet protekciójára, mert szinte képtelenség bejutni a bensőséges hangulatú, tíz éve alapított Dejvické színházba. A népszerű, sok-sok díjjal jutalmazott, 35 éves filmrendezőnek, Petr Zelenkának ugyanis ez nemcsak az első színdarabja, hanem az első színházi rendezése is. A komplexusokat, szexuális és viselkedésbeli aberrációkat feltáró tragikomikus kór-, illetve korkép "közelik" segítségével bontakozik ki a parányi stúdióban.
A történet egyszerű: a gyámoltalan Petert - Ivan Trojan szívszorítóan mulatságos alakításában - elhagyja dekoratív szerelme, férjhez megy a láthatóan jobban szituált Alexhez (Igor Chmela). A dobozzal "berendezett" sivár otthonban a balfácán utolsó kétségbeesett kísérlete Jana (Klára Melisková) visszaszerzésére ugyancsak balul üt ki, pedig egy baráti jó tanács szerint kifejezetten használ, ha az imádott haját tejbe keverik. Igen ám, de az éj leple alatt Peter tévedésből Alex nagynénjének a hajzatát vágta le, s most a (feltehetően szintén őrült) néni parókájának költségeit kellene fedeznie az elszegényedett hősszerelmesnek. Hogy a tanácsadó barát szexuális téren bevált praktikái mennyire hatékonyak, arra nézvést Midge (Martin Mysicka) esetei szolgálnak adalékul, amikor is nemi vágyának kielégítéséhez hol porszívót használ, hol pedig egy mosdó lefolyóját alakítja át hasonló célból. Az egyik vad szeretkezés a nő arcú kagylóval ugyan majdnem a férfi elvérzéséhez vezet, ám végül kísérletei mégis happy enddel végződnek. Rátalál Évára, és e próbababa lesz élete párja, "akit" társaságba is magával hurcol, majd a "lány" tényleg megelevenedik. (A kirakati babát megszemélyesítő Klára Lidová metamorfózisát rendkívül szellemesen oldották meg.) Midge balesete egyébként Janát és Petert újra összehozza.
Peter családja sem komplett. Anya (Nina Divásková), aki roppantul aggódik férje szerinte elhatalmasodó agyér-elmeszesedésének következményei miatt, saját vérével akarja megmenteni a csecseneket - hogy végül mégis ő kerüljön a bolondokházába, s a fia önnön magát csomagoltassa be Csecsenföldnek címezve. Közben a jóval normálisabb Apa összejön egy szobrásznővel, és Sylvia (Lenka Krobotová) klubjában lehetősége nyílik arra, hogy a nyilvánosság előtt kamatoztassa különös tehetségét, ami a kommunista idők kívülről fújt újsághíreinek elővezetésében nyilvánul meg. (A nagyszerűen megformált Apa szerepében egyébként a rendező Miroslav Krobot debütált színészként, s alakításával elnyerte a "2001. év tehetségének" járó Alfréd Radok-díjat.) Az általános elmezavar diagnózisát további szereplők mániái támasztják alá: Peter szomszédai, akik csupán szemtanú - ez esetben Peter - jelenlétében tudnak szeretkezni, vagy pedofil főnöke (akinek viszont a darabban nem igazán megoldott a helye). A tipikusan cseh groteszk valószínűleg nálunk is sikert aratna, tudomásom szerint Huszár Sylvia lefordította.
Mielőtt a kortárs szerző előadását megnéztem, végre eljutottam az egyik leghíresebb cseh szecessziós művész múzeumába is. A moráviai születésű Alfons Mucha Bécsben kezdte mint díszletfestő, 1882-ben, a Burgtheaterben keletkezett tűz után elbocsátották. A huszonkét éves ifjú portréfestésből tartotta fenn magát s így ismerkedett össze első patrónusával, Khuen-Bélássy gróffal, akivel azután bejárta Európát. Münchenben, Párizsban végre tanulhatott is, majd Nyugat-szerte, beleértve az Egyesült Államokat, elismert és keresett képző- és iparművész lett. Igazi boldogságát azonban a szülőföldjén találta meg, ahol megérintette a nacionalizmus. Bár érdekes látni ennek a tipikusan közép-európai művésznek a munkáit - képeitől, grafikáitól, terveitől kezdve plakátjain, az általa megálmodott gyönyörű szecessziós ékszereken vagy akár kekszes dobozokon át a rekonstruált dolgozószobájáig, vagy az első csehszlovák állam bankjegyéig -, bevallom, engem az egész életműből leginkább két hatalmas színházi plakát vonzott.
Köztudott, hogy Mucha néhány évig Sarah Bernhardttal állott munkakapcsolatban. Összesen hét gyönyörű, a preraffaelita arcélű színésznő szerepképét ábrázoló plakátot tervezett a tragika tulajdonában volt párizsi Reneszánsz Színháznak. Most végre eredetiben láthattam a Lorenzaccio 1896-os ősbemutatójának, illetve a Hamlet, Mucha utolsó ilyen jellegű itteni munkájának híres posztereit! Az utóbbi címszerepében ugyan a magyar pályatárs, Ivánfi Jenő szerint a már kissé öregecske sztár hatalmasat bukott, ám ez a képek művészettörténeti értékén mit sem változtat. A két szecessziós plakát között éppen az a különbség, ami a Nagy-Britanniából elindult stílust az art nouveau-tól megkülönbözteti: az 1899-es Hamlet egyszerű, szimbolikája célszerűségre törekvő, míg a "Francia Hamlet" háttere gazdagon díszített, virágdíszes ornamentikájú és erősen stilizált (l. például Alessandro de Medicit sárkányként).
A XIX. századi franciákra jellemző Hamlet-kultusz (beleértve a mindennapok Hamlethez hasonuló viselkedésmódját) átvezet másnapi teendőimhez, hiszen ideutazásom egyik célja, hogy anyagot gyűjtsek Londonban díjazott témámhoz, amelynek címe: Hamlet az ezredfordulón - Shakespeare hazájában és Közép-Európában. Csehországban pedig az 1999-2000-es évadban (bábelőadással és musicallel együtt) nem kevesebb, mint nyolc új Hamlet-előadás született! Mind között a legérdekesebb a cseh színház fenegyerekeként ismert Vladimír Morávek rendezése Hradec Královéban. A "szomorújáték" 2000. márciusi bemutatóját ugyan a kritikusok aktív színészi közreműködésére épített "workshop" előzte meg, de az Ős-Hamlettel ötvözött, horrorral fűszerezett, szatirikus-melodramatikus, Buńuel-szerű szürreális tragigroteszk - amely a színházépület előtt, a nyílt utcán kezdődik az öreg Hamlet temetési szertartásával, első fele pedig Claudius és Gertrud lakodalmi asztalánál folytatódik - így is megosztotta a szakmát. A Színházi Intézet videotékájában látott felvétel ragyogóan közvetíti az előadás hangulatát, a díszletben feltűnő Mona Lisa rejtélyes mosolyán túli grimaszt, a fintorgásból fakadó művészi fricskákat is. Az sem véletlen, hogy 2000-ben a legfontosabb szakmai díjban (amelyet a rendező Alfréd Radokról neveztek el és 1992 óta minden évben 8 kategóriában, 52 kritikus ítél oda) éppen e Hamlet Vladimír Franz komponálta zenéje részesült.

Jelenet a III. Richárdból

Ugyanekkor lett "az év felfedezettje" a 22 éves Richard Krajčo is, aki Osztraván játszhatta el a dán herceget. A rocksztárként és könnyűzenei műsorok vezetőjeként bálványozott színész azóta is fiatalok tömegét csábítja be a hagyományos, mégis igen korszerű előadásra, amelyet a darab legújabb cseh fordítója rendezett. Jiří Josek e modern szövegváltozatért el is nyerte a rangos Jungmann-díjat. A fordítás érdemeit nyilván nem tudom megítélni, de a néhány nap múlva videón látott produkció címszereplője tényleg nagyon jó, amolyan karakteres kamasz. Nála talán csak a Claudiust, az élvhajhász, de kőkemény nagykutyát megszemélyesítő Norbert Lichy kiválóbb.
Ma ünnep van otthon, október 23-a. Eszenyi Enikő első prágai rendezésére kaptam jegyet. Végre eljutok a lélegzetelállítóan gyönyörű Rendi Színházba, ahol Mozart maga vezényelte a Don Giovanni ősbemutatóját. Bár az ültetők szabadkoznak, hogy a "műsorfüzet" csupán cseh nyelven íródott, mégis megveszem a könyvet, amely a Nemzeti Színház szokásainak megfelelően, a darab teljes színpadi szövegét tartalmazza az alapos színháztörténeti áttekintés, illetve a "szokásos" alkotói vallomások, szerepképek mellett.
Kentaur díszlete sokkal jobban mutat a keskenyebb nyílású, ám jóval mélyebb színpadon, mint a Vígben: zárt világot tükröz. Most látszik csak igazán, milyen kár, hogy a Sok hűhó semmiért budapesti vendégjátékából Eszenyi Enikő happeninget kreált. Pedig a magyar közönség bizonyára ugyancsak szívesen vette volna az eredeti cseh színeket meg a mediterrán komédiát átszövő árnyakat: például a Don Juant játszó Ondrej Pavelka groteszk módon eltartott intrikusának némelykor megvillanó mélységeit. A magyar vígjátéki tradíciók szépen ötvöződnek a bohém játékstílussal.
Visszatérve a szállodába szörnyű híreket közöl a BBC. A tegnapi Zelenka-darab egyik momentuma rémes valóságként tör be a mindennapokba: Moszkvában az Észak-Kelet című népszerű musical előadása alatt csecsen terroristák szállták meg a színházat. A túszdráma borzalmai mindvégig beárnyékolják a prágai napok derűjét.

Magyar-cseh kapcsolatok

Október 24-27.

Egész délelőtt a Színházi Intézetben gyűjtögetem a dokumentumokat. A bibliográfiai osztály összeszedte és kinyomtatta az engem érdeklő előadások irodalmát, most pedig Mirka szakmai és Eszter nyelvi segítségével a dokumentációs munkatárs válogatja össze mindazt, ami megtalálható náluk, a maradékot a könyvtár másolja le nekem. Míg az egyik cikket keresem a bekötött Divadelní Noviny évfolyamai között, véletlenül egy kéthasábos Bán János-interjúra bukkanok. A Katona József Színház művésze nagyon népszerű Csehországban, elég, ha Az én kis falum című Menzel-filmben nyújtott alakítására gondolunk. A beszélgetést különben Tania Dimitrova fordította le. Ő ültette át cseh nyelvre a Portugált is, amelynek ősbemutatóján Bán játszotta Csipeszt.
A fordítót még kedden meglátogattam a Magyar Intézetben, másnap ugyanis a Tátrába utazott, ahol Cserhalmi György főszereplésével filmet forgatnak. Taniától tudtam meg, milyenek lettek Egressy darabjának csehországi bemutatói. Neki leginkább Martin Glaser kicsit érzelmesen groteszk rendezése tetszett Česke Budejovicében. Az első cseh nyelvű bemutató 2001. szeptember 8-án jóval keményebb, ridegebb, kegyetlenebb lett Ostraván, az Antonín Dvořák Színházban. Rendezője ugyanaz a Michal Lang, aki decemberben Hamvai Kornél Hóhérok hava című darabját is színre viszi Prágában. A harmadik Portugálie 2001 decembere óta - Ivo Krobot színre állításában - a Činoherní klub műsorán szerepel. Ezt az előadást kint tartózkodásom alatt élőben nem láthatom, de az utolsó előtti napon felvételről mégis megnézhetem. Pontosan értelmezett, hagyományos, színészcentrikus előadás.
Reggel Mirka telefonál, hogy ötkor a Činoherní klub vezetője Ivo Krobottal együtt vár. Halász András, a Harlekin milliói magyar fordítója tolmácsol. Vladimír Procházka éppen most érkezett vissza Budapestről, a Katona József Színház jubileumi ünnepségéről és teli van reménnyel, hogy a két intézmény kitűnő együttműködése, ami 1989 óta részben anyagi okokból jószerivel megszűnt, megint új erőre kaphat. Ivo Krobot legutóbbi és mostani nyíregyházi munkája között szintén eltelt hét év. E pillanatban azonban úgy tűnik, magyarországi jelenléte megint rendszeres lesz. Már csak azért is, mert előkészítettek egy nagyszabású csomagtervet, amiben a nyíregyházi, a brünni valamint egy osztrák színház venne részt. Alapja a Svejk, amely mindannyiukat összeköti a közös múlt, a történelmi tapasztalatok. Nem véletlen, hogy a prágai művész főként Hrabalt rendez nálunk; a legkedveltebb "bohém" író szemlélete ugyancsak az Osztrák-Magyar Monarchia-béli sorsközösségben gyökerezik. Ivo Krobot szerint például az archetípusok felismerését vagy az öniróniára való hajlamot illetően a csehekhez a magyarok állnak legközelebb, még a lengyelekkel összehasonlítva is. Egressy Portugálja szinte "cseh darab", bár a kocsmában ábrázolt kisemberekről bizonyos hangsúlyok máshová kerültek a Činoherní klubban, mint Budapesten.
Vasárnap este a Nemzeti Színházba szólít a program. A cseh nemzettudat szimbóluma a folyó másik oldalán, éppen a Hradzsinnal szemben található. Prágában a legmonumentálisabb XIX. századi épület - ahogy a színházat bemutató könyv is hangsúlyozza - a budapesti Parlamenttel egy időben készült. Az építkezés összegét teljes egészében a polgárság adta össze, s amikor alig két hónappal 1881-es megnyitója után a Národní Divadlo leégett, még aznap este újraindult a közadakozás. A Nemzeti 1883-ban nyílott meg másodszor. 2002 szeptembere óta pedig az a 37 éves Michal Dočekal a drámai társulat igazgatója, aki hosszú ideig - mint a Komédia Színház vezetője - a vele egy esztendőben született Petr Lébllel együtt a legifjabb színi direktor volt Csehországban.
Eszenyi Enikő második prágai munkáját szintén a Rendi Színházban állította színpadra. A Tévedések vígjátékát azonban egy ideje a Nemzetiben játsszák, ami nem tesz jót Kentaur díszletének, hiszen a globalitást tükröző városközpont (amely ragyogóan foglalja magába a darab helyszíneit, úgymint "Jewellery", "Photo", Hotel Kentaur, "Tiger Night Club", "Pet Shop", Phoenix Moda) láthatóan szűkebb nyílású színpadra készült. Ahogyan a színészi játék és a koreográfia is. Az utóbbi különösen az Antipholus(oka)t megszemélyesítő Filip Blazek esetében szembeszökő, hiszen az akrobatikát Gyöngyösi Tamás nyilván az eredeti szereplőre, a Blazeknél magasabb Milan Mikulčikra találta ki, emiatt bizonyos mozgássorozatok közben feltűnő a beugró színész óvatossága. Ezt leszámítva a Sok hűhó Benedekje itt is nagyon jó.
A híres Hynais festette függöny felhúzását követően nyitott színpad fogad a Tévedések vígjátéka előadásán. Rideg helyiség egy ablakkal, amin nem lehet kilátni (később átalakul plazma képernyővé). Elöl arany asztalka, a hozzá tartozó széken bőrmellény, továbbá két ugyancsak nem ide illő irodai ülőalkalmatosság. Hamarosan "az ablakban" megjelenik egy térkép s megindul a számítógépes keresés: felülről nézzük a várost (lényegében a díszletet), majd felismerjük, hogy vallatószobában vagyunk. Ide hurcolják a fasisztoid herceg (Tomas Petrik) színe elé Aegeont (Boris Rösner), akit a székhez bilincselnek. (Meglehetősen kétes az a poén, amikor a rab feláll és csörömpölve magával rántja a székét is.) A másikon a jegyző ül. Az elkobzott CD-ROM illusztrálja a syracusai kereskedő történetét: szülőszoba két ikerszüléssel, azután idill, és a játszó gyermekeken ott vannak az előadás során megkülönböztetésül szolgáló fejfedők. A tárgyalás akciófilmes hangulatának és a vetítés könnyzacskós amerikai családi drámákat idéző "romantikájának" ugyanaz a gyökere. Amiképpen a commedia dell’arte-szerű játékstílus is ötvöződik a Cartoon Networkkel. Dromio(k) - azaz Martin Preiss, aki a Sok hűhóban Claudiót alakította - leginkább egy moncsicsire emlékeztet, míg Antipholus bumfordi mackóra. Talán nem véletlen, hogy az anya, a kissé hibbant Emilia (Jana Preissová) is egy nagy játékmacit sétáltat a gyerekkocsiban. A syracusai Antipholus - akit a piros szalagos kalap és lebontott haj különböztet meg testvérétől, a hátrakötött hajú ephesusi macsótól - maflább a megszokottnál, míg az ő kísérője, a piros baseballsapkás Dromio keményebb, a "testvére" (sárga sipkával) pedig jóval együgyűbb. Az előző Eszenyi-rendezésben Beatricét megszemélyesítő Hana Sevciková játssza Adrianát, aki rajzfilmekbe illő szorgos háziasszonyból vedlik át Barbie babává és vissza, s viszonya szemüveges kékharisnya húgához, a hisztis Lucianához (Martina Válková) ugyanolyan mulatságosan eltúlzott, mint az összes kapcsolat ebben a posztmodern bohózatban. Rengeteg játékötlet, asszociációs lehetőség, reminiszcencia, aktualizált poén gazdagítja a mélynek nemigen mondható, de túlnyomó részében szórakoztató előadást, amely - jellegének megfelelően - egy giccsesen édeni tablóval zárul.
Eszenyi legutóbbi prágai rendezését, a Vízkeresztet sajnos nem láthatom.

Potmesil, Čičvák, Lébl és a többiek

Október 28-31.

A hétvége meghosszabbodik, hiszen október 28-a (Csehszlovákia 1918-as megalakulása) állami ünnep. Az este számomra is ünneppé válik, hiszen bejutok a Színházi Intézet épületében működő Kaspar színtársulat III. Richárd előadására, amelyet a művészeti vezető, Jakub Spalek rendezett. A stúdió nagyságú Celetná színház nagyon egyszerű, kétszintes (jól kihasználható) díszletében harmincegy szerepet tizenegy színész alakít. Egy-két effektust, illetve a cseh groteszkre annyira jellemző meghökkentést leszámítva (például az egyik trónörököst gyermek nagyságú marionettfigura "személyesíti meg") minden a korhű jelmezekbe öltöztetett szereplők játékán múlik - akárcsak Shakespeare idején.
Richárd tolókocsiban mondja el a nyitómonológot, ezáltal a "proklamáció" tartalma máris ambivalens érzéseket kelt a nézőben, ami az előadás egészét meghatározza. Ugyanis a fizikailag tehetetlenségre kárhoztatott Gloster herceg különben egyáltalán nem volna mozgásképtelen: szinte elszáll, amikor felemelkedik a kocsiban, máskor kirobban a járószék biztonságából, hogy Lady Anna előtt csúszva-mászva a lehetségesnél is nagyobb kockázatot vállaljon. A lófarkas, veszélyesen okos, gátlástalanul cinikus entellektüel - céljainak megfelelően - kezdetben háttérbe vonul és figyel. Látszólag "csak egyike" az udvari társaságnak, és valójában tényleg semmivel sem rosszabb a többi politikai manipulátornál, hiszen a hatalomért folytatott kegyetlen harcban Richárd áldozatai lényegében maguk is gyilkosok voltak (vagy később válhattak volna azzá). A bármikor bárkivel behelyettesíthető átlagkarrieristák (ezért is játszhat egy színész több szerepet) és az igazi személyiség között azonban az a különbség, hogy esetünkben III. Richárd kétséget kizáróan bebizonyítja: ő tényleg méltó a koronára. Valódi férfi, igazi uralkodó. Külsőleg is olyan, mint amilyennek az ikonográfia ábrázolja a hősöket ima vagy harc közben. A szent szörnyeteg a szemünk láttára magasodik a többiek fölé. Az előadás végén is. Fizikailag ténylegesen magatehetetlen hadvezérről lévén szó, még nagyobb súlya van annak, hogy elpusztul a lova. A teljesen kiszolgáltatott király viszont most sem adja fel: félig fekve, de bátran megvív Richmonddal, s így Richárd halálában is győztes marad. Pedig a kibomlott hajú férfi lebukó fejéről leesett a korona, és tetemét először leköpi az anyja is (akinek megformálója, Milena Steinmasslová játssza az általa meggyilkoltatott báty, Edward meg Clarence szerepét is), hogy azután szívet tépő zokogással boruljon fia holttestére.
A nézőtéren pedig kitör a bensőséges, mégis forró ünneplés. Az előadásban a fiatal együttes minden tagja jó, de a címszereplő Jan Potmesil nem véletlenül nyerte el ezért az alakításáért a "2000. év legjobb színésze" címet. III. Richárdja után úgy érzem, hogy a 36 esztendős művész nem csupán 2000 és Csehország, hanem korunk és Közép-Európa egyik legnagyobb színművésze! (S nagy kár, hogy - noha a repertoáron lévő produkciók közül a Virágot Algernonnak, Havel Audienciája, továbbá egy Felix Mitterer-darab előadásában is szerepel - ezúttal másban nem tudom megnézni.)
Jan Potmesil a bársonyos forradalom idején mindössze 23 éves volt, a cseh színjátszás legnagyobb reménysége és éppen a Romeóra készült. Egy súlyos autószerencsétlenség azonban mindent megváltoztatott. A kilencvenes évek közepétől tolókocsiban játszik.
Másnap délelőtt főpróbára megyek a Činoherní klubba. Itt ugyanaz a szokás, mint nálunk, nyugdíjasok és néhány színházrajongó diák várakozik a bejutásra. Moličre Mizantrópjának rendezője az a Martin Čičvák, akinek Londonban díjnyertes darabja Profik háza címen nagy sikerrel ment az Újvidéki Színházban. A szlovák művész Brünnben végezte el az egyetemet, itt telepedett le, állást kapott a Brnói Nemzeti Színházban és egyúttal aspiráns lett a művészeti egyetemen. Szülőföldjével persze továbbra is szoros kapcsolatban áll, Célimčne-je szlovák színésznő: Zuzana Fialová.

Veronika Žilková és Pavel Kikinčuk Egressy Zoltán: Portugál című darabjában

A rendezői koncepció hű a Činoherní színészközpontú hagyományaihoz. A mizantróp mindenkit lenéző és a háta mögött kibeszélő szereplői, a fennhéjázó és képmutató aranyifjúság - stílusosan - a tetőre szökik a nagy buliról, ahonnan aztán mindenkit szabadon lenézhet. Többek között azokat a számunkra láthatatlan francia előkelőségeket is, akiknek név szerinti felsorolása, illetve a szereplők velük kapcsolatos reakciója keretbe foglalja a produkciót. A látcsövön keresztül "zajló" kritikus vizslatás, unott pezsgőzés, fölényes pofavágás, nagyzolás mögé bújt identitászavar igen aktuális csakúgy, mint Alceste (Matěj Dadák) punkos frizurával erősített különcködése, vagy barátja, Philinte (Ondřej Sokol, a Portugál Bencéje, azaz "Drobek"-je játssza) ficsúros pedantériája, a felszín mögött lévő mélyebb érzelmek szégyenlős elleplezése, a flegmasággal palástolt drukk is. Remekül megoldott például a dekoratív, magas, hosszú hajú és fiatal Célimčne, illetve a jóval öregebb, tömzsi, rossz alakú, kopasz tyúkra vett Arsinoé vetélkedése, amely az eleve esélytelen számára több mint tragikomikus. Barbora Hrzánová ráadásul kiválóan személyesíti meg az irigy, bajkeverő vénlányt. A jó színészi alakításokon felül is számos szellemes játék, találó kellék, a cseh színjátszásra jellemzően meglepő részlet, pillanat árnyalja tovább az előadást, ami nekem, megvallom tetszett, Vladimír Procházka azonban korántsem volt elégedett. Igaz, utánam küldött e-mailjében jelezte, hogy a másnapi premier sokkal jobban sikerült.
Délután a Divadlo Na zábradlíba megyek, ami számomra a legfőbb kultikus hely Prágában. A hatvannyolcas ellenzék egyik fellegvára, 1960 és 1968 között Václav Havel is itt dolgozott.
A zábradlí is, miként számos cseh színház, ismét szeretné szorosabbra fűzni az együttműködést Közép-Európa országaival, ugyanis 1989 után - a Nyugat felé való nyitás miatt - a korábbi kapcsolatok némileg háttérbe szorultak. Ebben a színházban például - a kölcsönös vendégszerepléseken túl - tervezik Tasnádi István Közellenségének bemutatását és Alföldi Róbert vendégrendezését is. Az árvíz okozta károk azonban igencsak megnehezítik a szándékok valóra váltását. A zábradlí nagyon közel van a folyóhoz, a villamossínek és az út rongálódása miatt egyelőre a különben bárhonnan könnyen elérhető színházat a szokott módon nem is lehet megközelíteni. Igaz, elég jó biztosítást kötöttek, viszont a biztosító az elmaradt előadások bevétele után nem fizet, a pince, a tárak egy része pedig még két hónap után sem száradt ki. Mindazonáltal ez a népszerű, 186 személyes befogadóképességű művészszínház szerencsére a vártnál kevesebb kárt szenvedett.
Végre megnézhetem Petr Lébl utolsó rendezését, a Ványa bácsit, amelynek a premierje után nem sokkal, a már életében legendás 34 éves rendező felakasztotta magát a zsinórpadlásra. Az öngyilkosság módja igencsak "illik" a produkció dramaturgiájához, hiszen Jiří Menzel szavaival: "mindaz, ami másutt dráma, nálunk Csehországban bohózattá változik". Lébl színpadi testamentumának alcíme: "Down there in Africa the heat must be quite something. Terrific!" (Lent Afrikában a forróság aztán valami. Rettenetes!) A rendező ugyanis a Ványa bácsi kapcsán a rá és a cseh színjátszásra annyira jellemző asszociációs lehetőségekkel, első látásra meghökkentőnek tűnő ötletekkel megint tovább gondolásra, együtt játszásra biztatta a nézőt, s azt hiszem, az öntörvényűnek vélt lébli látásmóddal Csehov is meg volna elégedve.
Az előadás láttán, amit különben úgy nevet végig az ember, hogy a szíve megszakad belé, két élmény hagy maradandó nyomot: a bezártság érzete és az ebből fakadó infantilizmus (no meg alkoholizmus). Az elszigetelt emberek tudniillik megrekednek a felnőtté válás nagyon korai szakaszában. Nem véletlen, hogy Marina, a dajka (Zdena Hadrbolcová) a szomszédban élő srácokkal való focizásban leli kedvét, Tyelegin (Vladimír Marek) különféle jelmezekbe bújik, a középkorú Asztrov doktor (Bohumil Klepl) westernhősként igyekszik viselkedni. Szonya (Eva Holubová) pedig vénlány marad és nyilvánvalóan soha nem lesz birtokában azoknak a női tapasztalatoknak, amelyeket nála majd kétszer fiatalabb "mostohaanyja" (Petra Spalková) helyzeténél fogva ismer. Jelena pedig először fensőbbségének teljes tudatában (egy hintáról) nézi le agg férje vidéki rokonait, majd előtte is egyre inkább világossá válik, hogy mit vállalt akkor, amikor hozzákötötte fiatal életét a kellemetlen öregség és sikeres középszer szobrához, a szörnyűséges Szerebrjakov professzorhoz (a darab fordítója, Leos Sucharypa játssza nagyszerűen). A szerepek kibontásához, így Ványa bácsi (Jiří Ornest) indulatainak és tehetetlenségének megértéséhez, valamint a kapcsolatok érzékletesebb felmutatásához nagy segítséget nyújtanak a Jan Marek tervezte helyszínek. (A díszletváltások ebben a pici térben amúgy is bravúrnak számítanak, különösen ha rendezői ötletek - például a várakozó közönség bevonása Csehov színházzal kapcsolatos gondolataiba vagy a zábradlí kulisszatitkaiba - élvezetessé teszik az átrendezést.) Ilyen a később karámmá vált (vagy vesztegzár alá vont?) veranda; a csak külső segítséggel nyitható, fullasztó hangulatú könyvtárszoba, ahová a berepülő futball-labda a nem létező szabadság pillanatnyi fuvallatát hozza; a professzor tiltása miatt pincébe menekülők Texas-show-jának színhelye, vagy a szimbolikusan és ténylegesen labilis tető, ahol Jelena és Asztrov először lehet négyszemközt, illetve a falusi osztályterem, ahol végül felemásan és örökre elbúcsúznak egymástól.
Másnap nekem is eljön a búcsúzás napja: emberektől, épületektől, szobroktól, helyektől és nosztalgiától. Azután Eszter kivárja, hogy úgy egyórás késéssel elinduljak Budapest felé. Robogok a vonaton és Prága máris hiányzik...

DARVAY NAGY ADRIENNE