Szakács Györgyi A szereplõk öltözéke a színpadi látvány része, a mûértés kelléke, érzelmileg befolyásol; a cselekmény szövevényének megértésében, a kor és a helyszín azonosításában segít. Utal a szereplõ korára, foglalkozására, társadalmi helyzetére, jellemére, a szereplõk közti viszonyra, vagyis alapvetõen az írói és a rendezõi mondanivalóra. A jelmeztervezõnek mindezt értenie, s a rendelkezésére álló tárgyi és anyagi feltételek között kezelnie kell.

A belvárosban, vagyis színház- és ruhaszalonközelben gyerekeskedő Szakács Györgyi tizennégy évesen megismerkedik Csiszár Imrével és elhatározzák, hogy felnőve a színháznak szentelik életüket. Jelmeztervezői szak azonban akkoriban nem indult, így érettségi után Szakács Györgyi építészmérnöki tanulmányokba fogott. Amikor a rendező szakos Csiszár Imre felkérte vizsgamunkája jelmezeinek megtervezésére, a sorsa eldőlt. Ekkor ismerte meg őt Major Tamás, aki megbízta újabb feladattal. 1975-től már nem foglalkozik mással, mint jelmeztervezéssel. A kecskeméti Katona József Színház (1976-1979), a Miskolci Nemzeti Színház (1979-1981), a budapesti Katona József Színház, majd a budapesti Nemzeti Színház tagja (1989-1991). Szabadúszóként szinte valamennyi fővárosi és vidéki színház bemutatóihoz készít terveket. Eddig több mint ötszázat. Legtöbbet a Katona József Színház rendezőivel és azok hazai és külföldi produkcióiban dolgozott. 1998-ban kapott Kossuth-díjat. A színikritikusok díját tizenhárom alkalommal érdemelte ki. Legutóbb, 2002-ben, a Szent György és a sárkány jelmezeiért (Katona József Színház). Filmes munkái közül emlékezetesek az Elveszett illúziók, a Hatásvadászok, a Szerencsés Dániel, a Bűvös vadász, a Jadviga párnája, a Csocsó, A Hídember. Szabó István Oscar-díjas filmrendezővel - többnyire külföldön - évtizedes az együttműködésük. Első közös munkájuk a lipcsei operában a Borisz Godunov volt, ezt követte az Offenbach-titka, a bécsi Operában A trubadúr, A Napfény íze (kosztümjeiért Genie- és Oscar-díjra is jelölték) és a Szembesítés című filmek (ez utóbbit Berlinben forgatták), 2002 őszén pedig Kasselban a Három nővér prózai és operaelőadása. Ez év januárjától megbízást kapott az amerikai-spanyol-magyar koprodukcióban készülő Harag napja című film jelmezterveinek elkészítésére.

Beszélgetésünk helyszíne az aprócska, belvárosi ruhaszalon. A színházak szabóműhelyei a pénzszűke áldozatai lettek. Kevés a szakember, a jelmez pedig kényes portéka: míves munkát és nagy hozzáértést igényel. Erzsike, a bolttulajdonos azon kevesek egyike, akik még képesek a színvonalas tevékenységre. Szakács Györgyi rábízhatta például legutóbbi munkái, a Bástyasétány 77 (Radnóti Színház) és a Goldoni-darab, A Komédiaszínház (Madách Kamara) jelmezterveit. És már készülnek az Ascher rendezte Kleist-darab kosztümjei. Életemben nem ez az első Goldoni-darab, amit csinálok. Goldoni Velence szerzője és majd’ minden darab Velencében játszódik. Ez meghatározó. Minden darab kapcsolatban van a commedia dell’artéval. Major Tamás beszélt nekem a commedia dell’artéról. Moličre-rendezéseit is a commedia dell’artéból vezette le. Sokszor találkoztam olyan rendezővel, aki ezt a műfajt, ezt a játékstílust meghatározónak találta. S aztán itt a tizennyolcadik század csodálatos kosztümvilága, amellyel nagyon sok képzőművészeti alkotásban is találkozhat az ember. Amikor a lyoni operában dolgoztam Mozart Don Giovannijában (rendező Ascher Tamás), akkor eredeti rokokó anyagokkal dolgozhattam. Ott a mai napig is leszövik azokat a textileket. Itt azért más a helyzet. Nem kérdeztem meg Für Anikótól, milyen színű legyen a ruhája, csak arról beszélgettünk, hogy milyen az a személy, akit alakít. Az ő megjelenéséig fokozódnia kell a feszültségnek. A többiek színvilága is így épül föl. Az elején visszafogott színek, fáradt szürkék és kékek, egyre erőteljesebben, s amikor a szerepe szerint is színésznő Für Anikó színre lép, hát ájuljanak el a gyönyörűségtől. A ruha anyaga igazi selyem. Évekkel ezelőtt vásároltam, s eddig várta, hogy ebben a rokokó kosztümben kiteljesedjék. A színe, az esése fenséges. Babarczy László olyan lelkesedéssel próbált, hogy könnyű volt azonosulni elképzeléseivel.

 

Ahány darab és ahány rendező, annyiféle világ. A jelmeztervezőnek azonosulnia kell.

Oda kell figyelni. Igazából az embert minden befolyásolja, mindaz az ismeretanyag, amellyel találkozik, amit magába szív. Minden egymásra telepszik, és ahogy múlnak az évek, az ember egyre nagyobb tartalomból tud előhívni dolgokat. Nagyjából ma is az vagyok, aki voltam 15 éves kamaszként. Az ember génjeiben sok mindent magában hordoz, hordozza a szépség utáni vágyát, az érzékenységét, a látásmódját, azt a képességet, ahogy a másikra oda tud figyelni. Ott a darab, egy kor, egy rendező, aztán a színészek. Minden így együtt. Először elolvasom a szöveget. Az irodalmi alap számomra egyformán működik a színpadon és a filmen. Az írott szöveg alapján az én képzeletem adja a formát, az tárgyiasul, amit én létrehozok. Igazából én soha nem voltam egy realista ember. Ha realista lettem volna, akkor erre a pályára sem kerülök. Idealista módon hittem abban, hogy én ezt akarom, és bármilyen munkát elkezdtem akár a lehetetlenből is. A Napfény íze száz évet ölelt fel. A hitem és az idealizmusom segített, no és a munkatársak szeretete és a közös cél. Az én munkám, bármennyire is rajtam múlik, közösségi munka. Ha tud az ember partnereket és szövetségeseket találni maga mellé, akkor nagyobb esélye van arra, hogy megvalósítsa, amiről álmodozott.

A Napfény íze tervei

Kivitelezhetőek az álmok? Hagyják?

Hogy hagyják, az túlzás. Ez a munka egy igen kemény fizikai munka is. Amennyi ereje van az embernek, annyit ér el. Vagyis hagyják, ha én végigverekszem. Magától nem jön létre semmi ezen a világon. Egy rokokó ruhaderék sem. Nagyon kevés olyan tapasztalt és professzionális műhely van, ahol elég azt mondani a tervezőnek, hogy én most ezt kérem, és megcsinálják. Én már tudom, hova, kihez kell menni. Abban, hogy egy szabásrajzzal megjelenek valahol, már több évtizedes munka van. Én már azokat a ruhaformákat kikísérleteztem. Ha új helyen, például külföldön dolgozom, akkor újrakezdem elölről. Hogy hagyják, ezért ez túlságosan tág fogalom. Különböző rendezők különféleképpen kezelik a korokat. Sokszor én is úgy gondolom, hogy a művet éppen egy más stílusban való megfogalmazás segíti, hozza közelebb a nézőhöz. Jó példa erre A mizantróp, amelyet Székely Gábor és Ascher Tamás rendezésében is terveztem. Két teljesen különböző világú előadás volt. Az egyik nagyjából korhű, valamiképpen a kort megidéző kosztümvilágú, a másik pedig szinte teljesen mai. Engem mindig az emberek, vagyis a munkatársak, a rendező elképzelése inspirál. Lehet, hogy ha a darabot ma feladatul kapnám, teljesen másként csinálnám. Valójában nem is szeretem azonos módon megcsinálni ugyanazt.

Nagyon sokat dolgozik itthon és külföldön. 2002 decemberében, röviddel a Három nővér kasseli bemutatása után, szinte egy időben három produkcióval foglalkozott. A Goldonin kívül a Radnótin a Bástyasétány 77-tel, a Katona József Színház számára pedig a Kleist-darab jelmezeit tervezi. Volt már olyan kérés, amit elutasított?

Volt már erre példa. Sértődések is voltak ebből, de érdekes módon nem ez a jellemző. Akik megkeresnek, ismernek, velük folyamatosan dolgozom. Hív Koltai Róbert a József Attila Színházba, az Oscar Wilde darabra. A Csocsó című filmjét szinte két fillérből csináltuk. Az embernek nagyon jólesik, hogy olyasvalaki is megkeresi, akivel színészként dolgozott. Lukáts Andorral is dolgoztam a Katonában. Zsámbéki rendez külföldön, a bemutató az évad végén lesz, de már hosszabb idő óta készülök rá. Szabó István két évre előre szól, de az is előfordult már, hogy az utolsó pillanatban.

A Komédiaszínház ruhatervei

Először elolvasom a szövegkönyvet. Ha klasszikus a szerző, akkor már van valami előzetes képem, sőt, mindig többféle képem van. Meghatározó számomra az, amit a rendező mond. Mert az sohasem véletlen, hogy éppen azt a darabot vette elő. Annak százféle oka lehet. Ha vállalja, hogy megrendezi, az nem lehet véletlen. Ha a rendező engem választ, akkor az azt jelenti, hogy bennem bízik, s rám bízza azt a feladatot, hogy az általa fontosnak tartott gondolatot látványosítsam. Én nem az az ember vagyok, aki minden pillanatban kérdezősködik, aki "lóg" a rendező nyakán. Az én dolgom az, hogy ráérezzek arra, amit a rendező gondol. Ő pedig azt várja el tőlem, hogy az ő gondolati szellemében dolgozzam, nem egy attól idegen dolgot fejezzek ki.

A rendező a gondolatait a színészeken keresztül, az alakítások által fejezi ki.

A munkám szempontjából ez nem különül el, mert lényegében ez így működik a színészekkel is. Azt hiszem, rugalmas vagyok. Nemcsak egy kizárólagos kép létezik a fejemben, hagyok utakat a színész számára, mert kíváncsi vagyok, hogy ő mit szeretne kezdeni a szereppel. A mi munkánk mindenféleképpen közös alkotás. Ha klasszikus darabon dolgozunk, akkor sokszor magából a darabból megfejthető, kikövetkeztethető a látvány, de van úgy, hogy a próbák folyamán születik a figura. Aztán attól is sok minden függ, hogy mire telik. Mire telik a rendező elképzeléséből, a színészi tehetségből, s mire telik az anyagiakból. Mennyi utánajárás. Mennyi versenyfutás az idővel, a pénzzel, az anyaggal. A ruhaanyag, a textília az én kifejezőeszközöm.

Mindig azzal az anyaggal dolgozhat, amellyel szeretne?

Járom a világot. Mindig veszek valamit. A saját pénzemből, természetesen, mert tudom, hogy a szép, az értékes, az mindig jó lesz majd valamire. Itt a választás és a vásárlás az én pénztárcám lehetősége. Más, amikor a darab költségvetése alapján dolgozom. Ezeket a kosztümöket anyagokból hozom létre. Melyikre mennyi jut. Ebben már nagy gyakorlatom van. Tehát, ha valamit meglátok, ami felkelti az érdeklődésemet, akkor megveszem. Nem tudok mindig mindent megvenni, de időnként bevásárolok, akár egy kosztümre valót is. Lehet, hogy tíz évig nem kell, de aztán igen. Csak olyan dolgokat veszek meg, amikről tudom, hogy egyszer majd felhasználom. A saját tapasztalatomból tudom, hogy előre kell gondolnom, mert amikor szükség van valamire, nem biztos, hogy éppen beszerezhető. A megfelelő megtalálása egyre nehezebb. Egyre kevesebb a textilüzlet. Nyugaton is így van. Kevesebb az üzlet. Textilmintákból nagyobb cégeknél lehet ugyan anyagot rendelni, de ez más. Az én munkámban játszó anyagok kellenek a játszó ruhákhoz.

Az anyagok is mindig változnak. Ez a tiszta selyem (Für Anikó ruhája), több száz év óta semmit sem változott. Több száz évvel ezelőtt is nemes anyag volt, most is az. A textília folyton változik. Mindig a divatanyagok kaphatók, és azok mindig a mai ember igényeit szolgálják. A mai anyagok követelménye, hogy könnyen kezelhetőek legyenek, ne gyűrődjenek, mintáikat és színeiket pedig a kreátorok diktálják. Mind keverékanyagok, még a legtisztábbnak mondott selyemben és a gyapjúban is van műszál. Szakmám szerint a legjellemzőbb, hogy a modern darabokhoz modernet, a klasszikusokhoz klasszikust adjunk. Nehéz feladat a klasszikus anyagokat megtalálni. Azoknak más a szépsége.

Mivel sokat dolgozom, a különböző darabok kapcsán nagy gyakorlatra tettem szert. Általában mindennek más az anyag- és más a színvilága. Ha nincs meg a tudás és az ismeret arról, hogy mit, hogyan és honnan, akkor nagyon nehéz. Nagyon sok energia kell.

Én már tudom, hogy ezt vagy azt a selymet hol kapom meg, nem biztos, hogy mindig minden pillanatban, de nagyjából. Azért járok kiállításokra, múzeumokba, aukciókra, hogy ha valamit kitalálok, akkor az a leghitelesebb legyen, hogy azt találjam ki, ami megvalósítható. Olyat nem gondolok, ami nincs. Ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak.

A Szent György és a sárkány tervei

Az elképzeléseket valakinek meg kell valósítania...

A kivitelezés is gond. Magyarországon egyre jobban elsorvadnak a színházi műhelyek. Nekem sincs műhelyem, ezért varrják itt a színházi jelmezeket. A jelmezkölcsönző is megszűnt. Önállósította magát az az egy-két ember, aki tud ilyenfajta kosztümöt varrni. Azért mondom, hogy egy-kettő, mert nincsenek sokan.

A néző csak a gyönyörű ruhákat látja. Több évtized munkája van mindegyikben.

A mi szakmánk, de még a színész szakmája is olyan, hogy minden darabnál a nulláról indul. Olyan, mint az iskolában. Mindig a nulláról. Mert csak az az érvényes, ami éppen ott és akkor a színpadon megvalósul. Ahogy a színész sem mondhatja, úgy én sem mondhatom, hogy ennél én többet tudok, mert ami megvalósult, az elhangzik, az abban a pillanatban látható. Amivel én talán ma már könnyebben dolgozom, azért én nagyon sokat fizettem.

Minden színház más anyagi lehetőséggel dolgozik. Minden darabhoz kell díszlet és jelmez...

Mindig annyi pénzből gazdálkodhatunk, amennyit adnak. Ennyi pénz van és kész. Nem érdekel ez különösebben senkit. Ami van, abból kell a maximumot kihozni. Nyilvánvaló, hogy a tervezőt az is minősíti, a munkája akkor értékesebb, ha a kevesebb pénzből sikerül létrehozni valami különlegeset.

Ötszáznál is több színházi előadás közül mi volt a legemlékezetesebb?

Nincs legemlékezetesebb. Voltak számomra nagyon fontos dolgok, amiket nagyon szerettem. Nagyon régről, a miskolci időkben nagyon szerettem a Csiszár Imre rendezte Peer Gyntöt. Nagyon izgalmas volt a Marat Kaposvárott, amit Ács János rendezett. Fantasztikus előadás volt, és az egyik első munkám, ami teljesen elrugaszkodott a darab tényleges korától. Akkoriban ez nem volt jellemző még. Sade kora helyett az 56-os forradalomra képzeltük el a művet, és a nézők értettek bennünket. Aztán pályám egyik csúcsának érzem a Katonában a Három nővért. Ez azért is emlékezetes számomra, mert kilencedik hónapos terhes voltam a kislányommal, és úgy csináltam végig az egész kivitelezést, és nem volt műhelye a Katonának. A mai napig sem tudom, hogyan bírtam fizikailag. Egy héttel a premier után született Juli lányom. Aztán nagyon szerettem A revizort, no és a Székely Gábor rendezte Mizantrópot. A filmek közül A Napfény íze a legemlékezetesebb. Nagy sikere volt. De nagy siker volt a lipcsei Borisz Godunov is. Különösen hálás feladat és ritka lehetőség egy tervezőnek, amikor hatszáz kosztümöt kellett megfelelő pompával kiállítani.

Volt olyan, amit meg szeretett volna valósítani, de nem sikerült?

A Szent György és a sárkány tervei

Nem mondhatnám. Régebben sem volt. Valahogy nem volt időm erre gondolni. Nem foglalkoztathat az, hogy mit szeretnék, amikor folyamatosan dolgozom és folyamatosan csodálatos és izgalmas feladatokat kapok.

Mi a különbség a film és a színházi jelmez között?

A film valahol mindig reálisabb. A premier plánok, a közeli képek aprólékosabb, részletes és pontos kivitelezést követelnek, ugyanakkor a filmkészítés hihetetlen stresszekkel zsúfolt műfaj. Számtalanszor előfordult már sokszereplős filmeknél, hogy a fontos színészeimet szinte csak egy nappal a forgatás előtt látom, tehát nincs időm felkészülni. Rögtönöznöm kell. Vagy úgy kell előre felkészülnöm, hogy tudjak rögtönözni. Semmiből csinálni valamit! Ez nagyon nagy gyakorlatot igényel. Azt gondolom, hogy a színházból ki lehet lépni a filmbe, mert a színház jó alapozás arra, hogy az ember jó filmet tudjon csinálni, de a fordított működésben már nem vagyok biztos. Nekem sokat segített, például A Napfény ízében is, hogy visszanyúlhattam régi színházi munkáimhoz. S valójában minden egyes filmes munkámnál így volt, volt színházi képi előzménye. Az ember életében, de a munkájában is, minden egymásra épül. A filmekben a tömegjelenetek hátterében mozgó alakok öltözékét is meg kell tervezni. Sokszor több ezer kosztüm van egy filmben, s az egésznek a világát egy közösben, egy közös látványképben kell megteremteni. Hogy A Napfény ízének példájánál maradjunk, nekem azért kellett valamikor jártomban-keltemben megvenni azt a századfordulós csipkegallért, hogy fel tudjam használni. Annak alapján meg tudtuk csináltatni a többit. Más fazon és anyag kellett az 1890-es, más az 1904-es és más az 1914-es öltözékhez, de ha nincs konkrét képem, ismeretem, nincs konkrét anyagom, fazonom, akkor nem tudom megoldani a feladatot.

Sokat dolgozik külföldön. Mi a legjelentősebb különbség?

Tavaly dolgoztam Kasselben és Bécsben, a Burgtheaterben is. Ott az Ascher Tamás rendezte Osztrovszkij-művön, az Erdőn dolgoztunk. Ez már a harmadik közös munkánk ebben a színházban. Ez egy gazdag színház, gazdag háttérrel, óriási kosztümraktárral. De őket is utolérte az új idők szele, mert a műhely - amely közös volt az Operával - levált a színházról és önállósodott. Drága lett a munka és hiába adnak sok pénzt, az a sok pénz is kevés.

Nem vagyok abban biztos, hogy az embereket ez nagyon érdekli. Hogy különösebben érdekelné, hogy egy kosztüm mennyiért készül, és az sem, hogy miből van, vagy hogy hogyan jön létre. De engem igen. Ha valamit megcsinálok, például a rokokó ruhát rokokó stílusban, rokokó anyagból, akkor úgy érzem, hogy magát az akkori szellemiséget viszem tovább, azt közvetítem az időben, valami olyasmit, ami megérint és ami az új nemzedéknek valami pluszt adhat. Látszólag kétféle koncepcióval dolgozom: vagy törekszem a korhűségre, vagy teljesen eldobok minden konvenciót, attól függ, mit kíván, mit tűr a darab szellemisége. Nem formálom a mai ruhákban a régit. Megpróbálom az eredetit eredetien idézni. De miért ne adjak bizonyos ismereteket arról a korról és arról a világról, arról a tíz nem tudom hány nemzedékkel korábbi emberről, ha tehetem. Mert a ruha valójában az emberről szól.

Az interjút készítette:
Józsa Ágnes