József Attila Színház

Vajon miért kezdõdik ez a történet reggel? Ez az elsõ kérdés, amelyre a nézõ nemigen leli a választ. Egy családot látunk ugyanis. A nagypapa születésnapjának megünneplésére készülnek, miközben az öreg a színfalak mögül zsörtölõdik, mert nem tud kijönni a szobájából. Nem délben ebéddel, nem este vacsorával, hanem reggel reggelivel akarják köszönteni. Eléggé valószerûtlen szituáció. Ráadásul még a szomszédék is átjönnek. Üveg borral reggelire. Lassanként aztán az is kiderül, hogy a reggelire készülõ családnak csak egy része lakik itt: a nagypapa és az unokája. A készülõdõ középkorú házaspár meglepetésként van jelen. Ezért van a nagypapa a szobájába zárva.

A reggeli köszöntőnek persze súlyos oka van. Estére véget kell érnie a történetnek. Annak ugyanis igen fontos vonulata, hogy a leányunoka vidékre készül tudományos konferenciára, ahol előadást kellene tartania valamikor délután. Az előadást nem halaszthatta az író mondjuk másnap reggelre, mert nagyjából ez a szorító időpont az egyetlen drámai ötlete. Az események folyton megakadályozzák az utazást. A zsörtölődő és lánya-veje iránt egyébként nem alaptalanul gyanakvó nagypapa rosszul lesz, és csakis az unoka képes intézkedni, aki egyébként azért van még jelen, mert otthon felejtette a felolvasandó előadása szövegét. A kórházban azután ismét ottfelejti a szöveget, amit ráadásul a rosszcsont aggastyán el is dug.

A történet azután hasonló bonyodalmakon keresztül bukdácsol el a kibontakozásig, a nagyjából boldog végig. Kiderül, hogy a két középkorú házaspár viszonyát némi keresztvonzalom bonyolítja, de leginkább az, hogy a szomszédék a nagypapa lakására ácsingóznak, oda ugyanis besüt a nap. A kórházba pedig az eddigi hat szereplőhöz további három csatlakozik: egy betegtárs, egy magát szklerotikusnak tettető öreg, aki valószínűleg közömbös családja elől menekült a kórházba, egy fiú nővérke, aki a katonaidejét tölti itt, minthogy a fegyveres szolgálatot tiltják az elvei, valamint egy antiszemita karbantartó. S ezen a ponton nem titkolhatom tovább az egyetlen motívumot, amely valami sajátos ízt, hangulatot ad a laposka bohózati bonyodalmaknak. A zsidókórházban vagyunk ugyanis, a nagypapa egy zsidó család ortodox feje, igaz viszont, hogy a veje goj, amiből kicsikarható néhány mellékpoén. Konfliktusról azonban ebben a vonatkozásban sem beszélhetünk. A zsidóság csak kolorit és nem drámai helyzet forrása. Az írónak ugyanis sikerül úgy araszoltatnia a cselekményt vicctől viccig, hogy az tökéletesen érdektelenné váljék. Egy pillanatig nem érződik fontosnak, hogy a nagypapa és családja között állítólag rossz a viszony, hogy az öreg csakis az ápolására rendelt unokájával van jóban, lányát-vejét megveti. Abból sem támad még csak vita sem, hogy a kórházi szobatársa történetesen ateista.

Jelenet az előadásból

Minden különbözőség, eltérés, ellentét csakis egyet szolgál: hogy a darab utolsó harmadában előálljon egy nagy, szabványos vígjátéki bújócska. Az üresnek vélt lakásba végül mindenki megérkezik. Előbb a fiatalok, minthogy a nővérként szolgáló katona természetesen beleszeret a lányunokába, és autón levinné őt a vidéki tudományos konferenciára, csakhogy balesetet szenvednek. Azután megérkezik a két középkorú házaspár is, ki-ki a másik párjával, és félreértésben egymás szándékai felől. Amikor az egyik azt hiszi, hogy szexről van szó, akkor a másik éppen a lakáscseréről beszél és viszont. Ez nagyon mulatságos is lehetne, ha legalább egy árnyalattal hitelesebb lenne, mint a reggeli felköszöntő. S közben megjön a két öreg is, akik megszöktek a kórházból, hogy ellenőrizzék a lakást, mivel fogadtak, vajon a rokonok ki akarják-e használni a nagyapa távollétét. Mindenki bújik mindenki elől, ki szekrénybe, ki függöny mögé, ki a fürdőszobába. A két öreg történetesen egy tükör mögötti üregbe, amelyet még a háború idején készítettek a nyilasok előli rejtőzködés céljára. A helyzetet az oldja meg, hogy a nem zsidó vő végre megleli az üreget, amelyet régen gyanít a lakásban. Ő meg az ott vélt kincsek miatt érkezett. Ja, és még a kórházi karbantartó is megjön, nyilvánvalóan betörési szándékkal. Amikor aztán mindenki kibújik a rejtekéből, a vén zsidó mindenkinek megbocsát. Miután kiderül, hogy örökös gyanakvása nagyon is alapos volt, hirtelen jóságos, megértő bácsikává szelídül az addig kibírhatatlan, kötekedő vénember.

A szerző bizonyára nem tudta eldönteni, hogy könnyed bohózatot vagy abszurd komédiát ír-e. Az eredmény abszurd bohózat. Hol van logikája a történetnek, hol nincs, hol blődség, hol közhelyes életbölcsesség jellemzi a figurákat. Ennek megfelelően az előadást rendező Léner Péter sem tudta eldönteni, hogy vígjátéki klisékkel vagy tökéletes hülyékkel van-e dolga. Így aztán igazságosan elosztotta a lehetőségeket a színészek között. Ullmann Móni és Sághy Tamás szabványos vígjátéki fiatalokat játszhatnak, kedveseknek, megnyerőeknek, általában a műfaj adta kereteken belül normálisaknak tűnhetnek föl. A két öreg szerepében Sztankay István és Bodrogi Gyula két vén komédiást játszhat, kiérlelt, megszenvedett életbölcsességet kell kivillantaniuk minden képtelen szövegből és szituációból. A lét abszurditásának szintjére kell emelniük a szöveg és az előadás minden megoldatlanságát. Szóval el kell adniuk a nézőnek a darabot. Hogy kissé kedvetlenül teszik, az csak használ az alakításoknak. Visszafogottságnak hat. A középkorúak négyesének jutott a tökhülyeség. A jelentéktelen középszerűség változataival szolgálhatnak. Vándor Éva a riadt, megfélemlítetten szerencsétlenkedő, Kocsis Judit a szexben és a lakásügyben egyaránt rámenős asszonyt hozza, Besenczi Árpád egy ábrándos lelkű és papucsférjként tengődő, meg nem értett fizikatanárt, Mihályi Győző egy félénk könyvelőt karikíroz. A kórházi karbantartót játszó Háda János kilencedik a csapatban: neki az elviselhetetlenség jutott - szerencsére keveset van a színen. Horgas Péter díszlete és Vágó Nelly ruhái többet sejtetnek, mint amit a darab és az előadás teljesít.

Zappe László