József Attila Színház, Gaál Erzsébet Stúdió

"A Sorstalanság elolvasását nem pótolhatja semmi.

Ez az elõadás sem." A színházban látottak summázására szigorú és szkeptikus lenne ez a megállapítás, mottónak annál alkalmasabb. Már csak azért is, mert a József Attila Színház bemutatójára kiadott, szép kiállítású és tartalmas mûsorfüzetbõl idézem. És hogy az elõadáshoz fûzött használati utasítás valóban hatékony legyen, legszívesebben azzal folytatnám, hogy aki teheti, a mû elolvasása után nézze, hallgassa meg ezt a rendhagyó színházi körülmények között újrateremtett Sorstalanságot. De ha még nem olvasta, ne érje be a Darvas Ivánnak hála rászakadó, felkavaró élménnyel, és Kertész Imre kötetében keresse a folytatást. A teljesség birtokában még inkább értékeli majd, milyen mértéktartással és milyen kifogástalan dramaturgiai érzékkel komponálták meg a közremûködõk - Léner Péter, Morcsányi Géza és munkatársaik, valamint a hírek szerint a mû szerzõje és elõadója - ezt a mûsorfüzetben szerényen részleteknek nevezett, ám ívében teljesnek ható Kertész-színházat.

A regény - 18,7 ív.

Az előadás - szűk másfél óra.

Remekmű esetében elkerülhetetlen, hogy a tömörítésnek áldozatul esett passzusok, epizódok közül ki-ki ne a számára legkedvesebbet hiányolja. (Én magam például szomorúan nélkülöztem a lágertárs, Citrom Bandi megértő szeretettel mintázott alakját.) De elismerem, hogy indokolt, talán szükségszerű is volt, hogy a szövegkönyv Köves Gyuri szenvedéstörténetének a lényegére koncentráljon. Méghozzá úgy, hogy a cselekmény, a deportálás megpróbáltatásai, az átélt szörnyűségek hiteles részletei helyett az üresen pergő, tartalmatlanságuk következtében végtelen lassúságúvá nyúlt, "unalmas" napok igazi hozadékát, a kamaszkorú hős természetellenesen gyors átalakulását, idő előtti fizikai öregedését, a rendhagyó körülmények között hirtelen ébredő szeretet és gyűlölet irracionális váltakozását állítsa előtérbe. A magával ragadó monológot kísérő, esetenként azt meg-megszakító epizódfigurák az előadásban csak akkor kapnak szót, amikor reakciójukkal, véleményükkel vagy cselekedetükkel hozzájárulnak a hős tudatában, lelkében végbemenő, hol észrevétlen, hol megrendítő változáshoz. A felolvasott szöveg követi ugyan az átélt fizikai megpróbáltatások crescendóját - leírja a deportáló vonaton megismert kínzó szomjúság és a folyamatosan tapasztalt testi leromlás aggasztó jegyeit, az égő seb okozta fájdalom kínját -, de azért a hős kálváriajárásában érzékelhetően nagyobb súlyt és teret szentel a kizökkent idő és a belső meghasonlás nem kizárólag a koncentrációs táborok világához kötött stációinak. Az elbeszélő felzaklató tárgyilagossága, a szó legszorosabb értelmében testközelben zajló, tömeges és egyéni tragédiák tényekre szorítkozó krónikája döbbenetesebb, mint ha az író patetikus jeremiádákkal, a színész pedig könnyekkel kényszerítené saját fájdalmát a tanúság gyötrelmétől megkímélt közönségre. Kertész ki is mondja, a "rettenetes" nem az a szó, amivel Auschwitz világát jellemezni tudná. Többet közöl a tragédia természetéről az akasztott emberek - visszahurcolt szökevények - közszemlére állított tetemén a cinikus "hurrá, megint itt vagyunk" felirat. Vagy az a döbbenet, amit a váratlanul felbukkanó kopasz nők látványa ébreszt egy kamasz fiúban.

Lehettünk néhányan a nézőtéren, akik megkímélt kortárs túlélőként időnként a ráismerés múlhatatlan és olthatatlan izgalmával követtük a hőst a maga poklába felnőtté válása rendhagyó útján, és ennek következtében heves, vagy akár eltúlzott emócióval is tiltakoztunk Steiner bácsinak a hazatért Gyurkára mért parancsa ellen, hogy a legokosabb, vagy talán kötelező - elfelejteni a borzalmakat! De a felejtésre szoktatott többség számára ma, a Kertész Imre Nobel-díját követő disszonáns viták idején különösen időszerű a tanulság: Auschwitz poklát, Buchenwald poklokon inneni gyötrelmeit NEM LEHET ÉS NEM SZABAD ELFELEJTENI.

"Nem az én sorsom volt, de én éltem végig" - vallja a Sorstalanság zsidó sorsra kényszerített, de a vallás tartalmát és rítusait alig ismerő hőse. Darvas Iván személyes sorsát - tudjuk - másféle kegyetlen párkák szőtték, azt a tisztítótüzet, amin ő átment, jobbára más poklokban szították. (Jobbára - mondom, hiszen Darvas nem olyan régen fogalmazta meg egy interjúban, hogy tanúként 1944-ben itthon is sok mindent tapasztalt. Még az erőszak tombolását tehetetlenül, passzívan tűrők, a nyilasok kísérte halálmenetet némán szemlélők lelkiismereti drámáját is.) Nem kétséges, hogy színészi zsenialitásán, szuggesztivitásán, eszköztárának gazdagságán túl, saját és nemzedéke szenvedéstörténete, igazságérzete (is) predesztinálta őt erre a - szerepnek nem mondható, feladatnál nagyobb - küldetés értékű színészi vállalkozásra.

Jókor és jó helyen, embert és szellemet próbáló, már-már fenyegető atmoszférában, baljósnak is felfogható politikai szimptómák és a művészi hatás érdekében tudatosan nyomasztóvá alakított színpadi körülmények között került sor erre a rendhagyó premierre. Az előadás meghatározó eleme a stílusosan választott helyszín, a színház tragikus sorsú rendezőjéről - Gaál Erzsébetről - elnevezett pincestúdió. Ahol díszlet, vagy akár díszletként funkcionáló, egyetlen általánosan elfogadott holokausztjelkép helyett csak a puritán felolvasóasztal hátterét, keretét alkotó, sötétszürke ajtókat idéző, képzelt és mégis kézzelfogható fallal, valamiféle szögletes labirintussal szembesülünk. Még Darvas sötétszürke öltönye, nyakkendője is kontraszt nélkül hasonul a nyomasztó látványhoz. Csak ma is átszellemülten szép Krisztus-fejének galambősz hajkoronája ragyog a rávetődő fényben. De az sem glóriaként, hanem inkább az évek súlyát emelt fővel viselő, megbölcsült ember méltóságát idézve.

A színész életkora - a regény kívánalmainak megfelelően - elszakad a Sorstalanság kamasz hősének valódi korától, sőt a több nemzedéknyi távolságot tekintve valamivel meghaladja a tőle a premieren karnyújtásnyi távolságra ülő szerzőét is. Mindez azonban mellékes, hiszen a vallomás tevő túlélőnek nincs kora. Darvas a monológ sodrában hitelesen kamasz és vitathatatlanul felnőtt. Megőrzött és kegyetlenül megtépázott naivitása akkor a legszomorúbb, amikor a szavak mögül előbukkan a fényétől megfosztott, megkeseredett humor egy-egy szikrája.

Az előadott monológ drámaiságát fokozzák a szöveget olykor széttördelő, hirtelen színészi váltások. Amikor az asztalnál ülő, tekintetét a szemüveg mögül a szövegkönyvre tapasztó öltönyös úr már nem köztiszteletben álló művész, hanem idétlenségéből éppen kibontakozó, bájos kamasz, majd testtartását is alig változtatva, pusztán arcjátékával, kopottá fakított hanghordozásával Steiner bácsivá vagy Fleischmann bácsivá alakul. És ő az a lágervilág törvényszerűségeit már megtapasztalt, ismeretlen sorstárs is, aki jóindulatú erőszakkal inti az újonnan érkező srácot, hogy nem tizennégy, hanem tizenhat esztendős. Kommentárt Kertész sem fűz az életben maradás ott és akkor még érthetetlen, de máris cáfolhatatlannak tűnő parancsához. Azóta már a következő nemzedék iskolában tanulta meg, amit a színpadon Darvas - ugyancsak magyarázat nélkül - a kimondott számok nyomatékával szuggerál, hogy tizenhatnak lenni sem garancia, de az ellenkezője a lágerben biztos halál. Gyereknek a lágerben semmi esélye sem lehetett a túlélésre.

Különös, visszatérő kulcsszava a ráció és az emberség természeti törvényeit is tagadó, természetellenes világba vetett fiúnak az őt körülölelő végzetet, a valóság abszurditását szentesítő vagy legalábbis tudomásul vevő, a legkülönbözőbb helyzetekben és verbális összefüggésekben elhangzó "természetesen". Darvas ezt a szürke, ám az adott szövegkörnyezetben rikító szót, az önfeladás és lázadás kettős tartalmát sejtető határozót minden alkalommal másként - tárgyilagosan, bölcsen, flegmán, leplezett és leplezetlen iróniával - ejti ki. Vitára késztet, de máris belénk fojt minden ellenvetést: ez a szó, akárcsak Kertész szövegében, Darvas dikciójában is helyettesíthetetlen.

Kertész regényének unikális értéke - felfedezése - a lágervilág kamaszfejjel megtapasztalt, hihetetlenségével is hihető, talán életmentő BOLDOGSÁGA. Amikor a keserves vallomást váratlanul enyhíti, oldja ez a különös felismerés, Darvas Iván egyszer csak megfiatalodik, megszépül, és azt is elhisszük neki, hogy "Buchenwaldot hamar megszerette", és hogy minden megfontolással, belátással, józan értelemmel dacolva, az esztelenségtől szégyenkezve, inkább csak makacskodva "szeretne kicsit még élni ebben a szép koncentrációs táborban".

Kötetnyi értékelés, elemzés tanúsította, hogy Kertész műve nemcsak a holokausztregények legtökéletesebbike, de a század apokaliptikus börtönvilágának egyetemes metaforája. Ez a felolvasásra szánt, a jelenben fogant és a jelennek szóló adaptáció viszont - a céltudatosan végrehajtott tömörítés, és az így létrejött arányeltolódás következtében - a mű VITAIRAT voltára irányítja a hallgatóság figyelmét. Főként amikor szembenéz a hazatérő feloldatlan - vagy feloldhatatlan - identitás problémájával. És a konvenciókkal dacolva nem tagadja le az első itthoni tapasztalatok kiábrándítóan ambivalens voltát. Darvas illúziótlan tárgyilagossággal vetíti előre a máris fenyegető otthontalanság árnyékát azzal, hogy felvillantja a Köves család hajdani otthonán terpeszkedő lakó döbbenetét, és azt a fizikailag is kirekesztő mozdulatot, amivel kitaszítja a fiút és kétszer is elfordítja Gyurka előtt a kulcsot a zárban. Az, ami valahol a lágerben vagy útközben, a hazatérők segélyére várva vagy apja nehezen fogalmazott halálhírére megfogan a fiúban, titkolhatatlan üzenet az utókor, vagy talán az utódok, a Kertész más művében tetemre hívott, meg nem született gyermekek számára.

Nem sokkal a bemutató előtt olvastuk az újságban, hogy a Sorstalanság több példányát összetépve, meggyalázva találták meg egy vidéki városban. Bár a tettesek kilétét a rendőrségnek "nem sikerült" kideríteni, nem alaptalan a feltételezés, hogy a XXI. századi vandálok a kötettel megajándékozott érettségizők közül kerültek ki. Ha nem sejteném - majdnem cáfolhatatlan bizonyossággal -, hogy a romboló kamaszok felelőtlen "felnőtt" fasiszták, potenciális gonosztevők felheccelt áldozatai lehettek, mentségükre megkockáztatnám, hogy talán valamiféle zsigeri tiltakozás robban ki a Gyurkánál nem sokkal idősebb, másként sorstalan fiatalokból. Hogy hazugságnak, rágalomnak hitték, szégyellték, ami letagadhatatlanul - a túlélők tanúsága által is bizonyítottan - megtörtént.

Ezért is még időszerűbb és fontosabb ma a József Attila Színház előadása, mint amikor Léner Péter kezdeményezte. Nemcsak a médiaszenzációnak tálalt, megérdemelt Nobel-díj, de az ennek hatására újra felburjánzó szellemi alvilág is a rendhagyó előadásnak dolgozott. Ami igazán akkor tölti be rendhagyó, megkockáztatom, történelemalakító, közvélemény-formáló küldetését, ha megvalósul, amire létrehozói törekedtek, és - Darvas Ivánnak hála - minél több középiskolás szembesül majd a Sorstalanság katartikus élményével.

Földes Anna