Maratoni színházi estét kínált híveinek a Tháliában a Pécsi Nemzeti Színház. Spiró György minden mennyiségben, hiszen egymás után játszották Az imposztor és Elsötétítés címû mûveit. Az imposztor Hargitai Iván tálalásában idõutazás a hetvenes évek látványvilágába. (Az ebbõl adódó problémákra a polémia kedvéért a késõbbiekben visszatérek.) Az Elsötétítés már történelmi korba visz: II. világháború, zsidósors és Budapest.

Különös színházi szöveg. Akciómentes, végig illedelmes és tárgyszerű. De végig élet és pusztulás határán lavíroz. Zsidó férj és őskeresztény asszony: adott időben szerencsétlen párosítás. A szerzői utasítás szerint a házaspárnak lehetőleg ülve, polgár módra, a pótcselekvéseket kerülve kell csevegnie eljövendő sorsukról és félzsidóvá minősült lányuk életesélyeiről. A férfi előadja a nőnek a világ állapotára vonatkozó baljós meglátásait, próbálja megértetni feleségével, miért vannak ők s velük a gyerek végveszélyben. A finom hölgy értetlen: sértődékeny, hisztérikus és rejtetten antiszemita arcát fedi fel fokozatosan s persze cizelláltan. A töréspont a névházasság ügye, amit a férj kiötölt, hogy mentse szeretteit. Szétesik az illúzióházasság, nem állhatja az idő próbáját.
Tantörténet (tézis)drámai formában, vagy nevezhetnénk hosszabb lélegzetű publicisztikának is. Nehéz szöveg. A megítélése sem egyöntetűen pozitív: van, aki ujjong, nagyra tartja, és van, aki gyengének minősíti. Színreviteléhez magas fokú színészi alázatra, fegyelmezettségre, intelligenciára és hitelességre van szükség. Szárazon felmondva halottak a mondatok. Kell hozzá az egyenes hátú, jól nevelt és jól táplált házaspár, a hazugságban vergődő felnőttek, akik a végső órában is csak udvariaskodva képesek szörnyűségeket egymás fejéhez vágni.
Spiró darabjának bemutatása természetesen már önmagában is tett. Segít történelmi öntudatunk reálisabbra fordulásában. Elengedhetetlenek manapság az ilyen bölcs és őszinte szövegek, a lényegre irányuló kérdésfelvetések. Az ősbemutatón tavaly tavasszal a Pesti Színházban Lukács Sándornak sikerült feszülten izgalmassá tennie a férj alakját és megérzékítenie a zsidó lét terhét, súlyát. Nyilván segítette a fokozott politikai aktivitású választási időszak is a jó művet a megszólalásban. (S nem mellékesen a Pesti Színház a Bölcs Náthán mellett tartotta műsoron a Spiró-darabot, új értelmet adva ezzel a politizáló színháznak. Mindenki érthette a kiállást és senki sem emlegethetett vagy lengethetett pártjelvényeket. Így kell, így érdemes.)
Most kicsit csendesebbek a korábban élesen harsogó politikusfők, ám ettől nem lett országunk toleránsabb. Helye van az Elsötétítésnek, méltánylandó a pécsiek erőfeszítése, az eredmény azonban már sajnos nem üdvözlendő, mert mintha halott maradt volna a színházi alkotók számára a szöveg. Unalmas, száraz előadást csiholtak belőle, izzadságszagú produktumot.
Betartják szorosan Spiró előírásait: nem esznek, nem cigarettáznak, csak néha állnak fel. Karót nyelve feszítenek a színészek mívesnek látszó karosszékekben. Gráf Csilla (Nő) küzd a szövegmondással, a szavak elővezetésével. Lipics Zsolt (Férfi) túl ideges, mint általában. Rohan át a mondatokon, mintha időre teljesítene. Nem érezni mély meggyőződését, átgondoltságot. Fillár István a kiszemelt, makulátlan származású új férj szerepében felüdülést jelent, kellemes könnyedséget, alakítása által szellem, humor költözik az előadásba. Megjelenésével oldja az előzőleg felhalmozódott görcsöket.
Balikó Tamás rendezése heroikusan hamvába haló kísérlet. Inkább tett, mint előadás. De éppen ezzel árt leginkább a darabnak, hiszen esélyt szalaszt el, hogy lehetséges legjobb valójában láthassuk viszont ezt a tömény históriai okítást.
Más a helyzet Az imposztorral,

1. A helyszínről

A pécsi előadás valahol a föld alatt, egy eldugott, lerobbant színházi büfében kezdődik. Poharazgató, dülöngélő munkás külsejű egyének támasztják a koszos-mocskos pultot. Általános a szocialista koszlottság. Valószínűleg 1980-at írhatunk, mert a tévéből a moszkvai olimpia kabalamacija vigyorog elő. A nézőt ezután már nem érheti meglepetés, hiszen a többség zsigerből, a kisebbség szájhagyomány útján ismeri az "átkosfílinget". A probléma igazából ott kezdődik, hogy Spiró György Az imposztor című komédiája Vilnában játszódik, az 1810-es évek második felében, és nem Magyarországon 1980-ban.
Spiró darabja több egyszerű rendszerkritikánál. Nem kizárólag a szocialista diktatúra kisszerű zsarolásairól szól: ÁLTALÁBAN írja le az elnyomó hatalom és az elnyomottak magatartásformáit egy színtársulat bemutatásán keresztül. Szól továbbá szerelemről, fiatalos hevületekről, gerinctelenségről, elcseszett életekről, sok-sok emberi aljasságról, mint a jó darabok általában.
Másrészt: a szerző utasításai szerint a dráma a színpadon kezdődik, ide toppan be váratlanul a Mester. "A legjobban az szokott bosszantani, ha a tér változik meg az előadásban, erre vagyok igazán érzékeny egyedül." - nyilatkozta Spiró Jámbor Judit interjúkötetében. (Amíg játszol, Scolar, 1999.) Nem állítom, hogy mindig a szerzői utasítások szerint kellene eljárni, de lehetnek esetek, illetve darabok, amikor az eltérés miatt maga a mű sérül. Hargitai Iván rendezése elvesz a drámából, félreértelmezi, leegyszerűsíti. Mintha a néző csak a földhözragadt egykori magyar valóság felidézésével volna képes értelmezni a szöveget. Nem mellékesen: a nyolcvanas évekbe helyezve a történetet bántóan furán hangzik az urazás egy szál "elvtárs" elhangzása nélkül.
Továbbá borul a darab pontosan (ŕ la Spiró) felépített szerkezete is: felesleges színváltásokat, díszlettologatást kell beiktatni. Nem világos, ki honnan érkezik vagy hova távozik. Civilbe kerülnek a színészek, holott folyton a színpadon kellene lenniük, a játszás közegében. Ezen kívül ebben a helyzetben nem lehet egyedül lenni, mert egy büfében mindig van nyüzsgés. Például éppen a darab elején, amikor a díszletező és a kellékes párbeszédéből kiderülnek az előzmények, nem lehetne rajtuk és később Bogusławskin kívül más a színen. Elvész a darab erőteljes, hatásos felütése, ha mindez "kvázi tömegben", a színházi talponállóban történik.

2. Kicsoda Bogusławski?

Bogusławski a Mester, a távolról csodált és istenített idol, aki egyetlen estére megtiszteli - jó pénzért - a szerény vilnai társulatot. Rendkívül bonyolult egyéniség. Legalább annyira, mint a mintául szolgáló Major Tamás. "Természetes, hogy Bogusławskinak a prototípusa Major Tamás volt. Ezt olyannyira bevallottam, magamnak legalábbis, és aztán mindenki rájött, aki ismerte Majort meg olvasta a regényt, hogy egyszerűen elloptam Major Tamás alkatát. Bogusławski nem ilyen volt, Bogusławski sokkal korpulensebb, másképpen hedonista, sokoldalúbb színész volt, másként volt rabelais-i alak. Bogusławskiba annyira beleírtam Major Tamást, hogy sok mondatát egyszerűen átvettem. [...] Major Tamás természetesen nem olvasta Az ikszeket. De mondták neki, hogy Bogusławski, az ő. Erre aztán behívatott a Katona József Színházba, hogy ťÍrja meg nekem a Bogusławskit! El akarom játszani!Ť Hebegtem-habogtam, mondtam, hogy [...] Major elvtárs, nehéz egy regényből ... [...] Pontosan tudta, mire jó az neki, a fülbe súgott információk alapján tudta, nem kellett neki elolvasnia." (i. m.)
Bogusławskit a pécsi előadásban Jordán Tamás adja kedvesen, szeretni valóan. Az általa megformált Mester az előadás folyamán a hatalommal hősiesen szembeszálló legendává lényegül, azaz fejlődik. A hangsúlyt a rendező egyértelműen a politikai közeg ábrázolására helyezi, a darab egyéb kérdései nem keltik fel az érdeklődését. A fináléban sikerül az öreg Brezsnyevet is belógatni, hogy senkinek ne lehessenek kétségei a művészi szándék felől: csúnya orosz elnyomók kontra tökösen lázadó magyarok.
Hargitai elővezetésében a vilnai színház igazgatója pusztán talpnyaló pojáca, akinek semmi más célja nincs, mint megfelelni a cenzúra elvárásainak. Emberileg és szakmailag is "leírja" az előadás a direktort és az égbe emeli a Mestert. Elvész a sok szín Spiró darabjából, a rengeteg jogosan egymásnak feszülő igazság. Egyértelműen feketék vagy fehérek az alakok. Szerény hangsúlyt kap Bogusławski szörnyű anyagiassága, gyermeteg kicsinyessége és pusztító egoizmusa. Egy színpadi poén kedvéért elviteti szegény Rybakot, a mit sem sejtő fiatal színészt. Monológot rögtönöz versben a Tartuffe végére, s ezzel veszélybe sodorja az egész társulatot, majd gyorsan, de nem túl elegánsan távozik a tett helyszínéről. Nyugodtan lehet mondani, hogy gyáván olajra lép. Hargitainál a rászedett (!) Rybak még siratódalt is énekel a hős tiszteletére! Nyúlós, érzelmes véget ér Pécsett az előadás. De természetesen ugyanígy észrevétlen marad a társulatvezető felelős viselkedése is, hogy létrejöjjön az esti Tartuffe és működhessen tovább a vilnai színház.
Szövevényes, bonyolult emberi kapcsolatok láncolata Az imposztor és távolról sem csupán szimpla politikai pamflet. Ha az volna, nem lenne aktuális a mai napig.
Van a darabban Bogusławskinak egy mondata, miszerint: "Már nem az enyém a színház. Én már csak színész vagyok, nem pedig direktor." Jordán Tamás szájából hallani ezt legalábbis bizarr. Sajnos a pécsiek nem reagáltak a helyzetre, siettek a különös pillanaton túllendülni. Magam sokáig horgonyoztam ennél a mondatnál, mert itt lehet talán a legplasztikusabban megragadni Hargitai rendezésének fő jellemzőjét: a látszólagos életteliség és összekacsintás mögött egy súlyosan megkonstruált, a darabtól független koncepció létezik. Rendező és színdarab ezúttal nem találtak egymásra.

SŐREGI MELINDA

Az írás a Thália Színházban, a Vidéki Színházak Találkozóján látott vendégjátékok alapján készült.