Martin Sherman: Rose
Budapesti Kamaraszínház, Shure Stúdió

Egy a háborúról szóló mû nyilván másként hat olyan közegben, ahol közvetlenül érintettek a nézõk, mint ott, ahol legfeljebb intelligens együttérzõ a publikum valamely számára távoli szörnyûségben, nem pedig szenvedõ alany. A kívülállás is relatív persze, hiszen egyik pillanatról a másikra változhat e státus: a rendszerváltozás óta kialakult háborús gócok, világpolitikai mozgások elég meggyõzõen bizonyítják ezt. Természetesen másként vetõdik fel a probléma az egyes ember, és másként a diplomácia, a politika, a hatalmi érdekek szemszögébõl. Aminthogy a történelem megítélése is erõsen személyes sorsfüggõ, családi legendárium meghatározta. Az egyéni tapasztalatokkal nincs lezárva az empíria, a történelmi tapasztalat nemzedékek során át öröklõdõ és örökíthetõ. De még csak érintettnek sem kell feltétlenül lenni ahhoz, hogy az ember némi empátiával belehelyezkedjék számára ismeretlen helyzetekbe. Ez a mûvészet értelme és egyetlen esélye; ha az alkotó nem hisz a publikum empátiájában, akár be is csukhatja a boltot.

Az 1945 után születettek számára a háború tulajdonképpen história - jó volna, ha az is maradna -, még ha a rendszerváltozás utáni balkáni válság némileg közelebb hozta is a képzetet a mindennapokhoz, mint a tévé. Még elvi síkon lehetett polemizálni az Egyesült Államok jugoszláviai bombázásairól (bár magam az értelmiségi fogalmát és a háborús pusztítás mint problémamegoldás igenlését egymást kizáró dolgoknak tartom), egészen addig - mondom kicsit patetikusan -, ameddig Mohácsi Jánosék meg nem csinálták Kaposvárott (Taszártól néhány kilométerre) a Megbombáztuk Kaposvárt című előadást, ami egyértelműen azt igazolta, hogy ők hisznek a néző beleérző képességében s a színház felidéző erejében. Az eredmény egy felelősségteljes, súlyos döntéshelyzetbe kerülés lett a néző számára: potenciális áldozatként kellett az agresszor szempontjait mérlegelnie, és támogatnia vagy elvetnie. A hatás lényege az elementáris élményszerűség volt, aminek hitelét csak erősítette a szellemes, önironikus, formanyelv teremtő közelítésmód.

Vári Éva | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Úgy tűnik, Ilan Eldad izraeli vendégrendező is hisz a színház és a szó felidéző erejében. Nyilván ezért járja körül módszeresen a háború problematikáját legutóbbi szabadkai és budapesti munkáiban, miközben a borzalmak megidézésében a teátrum értelemszerűen csakis a stilizációt választhatja mint eszközt, szemben például a filmmel. Az Agota Kristof regényéből készült Nem fáj! szabadkai előadása szinte üres térben idézi meg a II. világháborút gyerek fejjel túlélőkbe beépült érzelmi és tudattartalmakat, a szentimentalizmust messze kerülve, finoman, mégis rendkívül erőteljesen. Ebben nem kis szerepe van a két kitűnő főszereplőnek, a főiskolás Pálfi Ervinnek és Rabovszki Csabának, s az őket és az előadás egészét szépen szolgáló többieknek: Kauna Margitnak, Vicei Natáliának, Kovács Frigyesnek...

Még ennél is puritánabb - már műfajánál fogva is - a két monodráma, az I. világháború idején játszódó Johnny háborúja, s a nagy sikerű Hajlam című mű írója, Martin Sherman szerzette Rose előadása a Budapesti Kamara Színház Shure Stúdiójában. (A Johnny háborúját - más fordításban ugyan, de - megrendezte korábban Eldad Szabadkán is, Káló Bélával a cím- és egyben egyetlen szerepben; a két előadás összehasonlítása ihlette a bevezető mondatokat.) A Johnnyt Budapesten játszó Bozsó Péter alakításában inkább az értetlen döbbenet dominál, szemben a Káló Béla megformálta Johnny őrületes kétségbeesésével. Az utóbbi zsigeribb, míg Bozsó Péteré intellektuálisabb megközelítés, a végeredmény azonban ugyanaz: elementáris erejű kiáltvány mindenfajta háborús pusztítás ellen. A megszólalás erejét, a tehetetlenségérzés ránk omlását, a beleérzés lehetőségét az sem csökkenti igazán, hogy amikor az érzékszerveit, az érzékelés lehetőségét már lényegében elveszített Johnny az idő múlását a nővér bejöveteleinek számolásával méri, erőteljes hangeffektus, ajtócsapódás hallható - amit ugye Johnny nem, csak mi, nézők észlelhetünk. A nagy egész szempontjából a bárgyú lelkesedéssel, tiszta mosollyal-tekintettel háborúba induló Johnny parányi porszem, története észrevehetetlen, ám ő végtagjai s érzékszervei elvesztésével a mindenséget, az emberi élet lehetőségét és értelmét veszíti el. De ez legalább tiszta képlet.

Bozsó Péter | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Nem úgy Rose-é, a zsidó túlélőé. Férje, gyermeke a nácizmus áldozata. A vesztesége szinte felfoghatatlan (kislányát a szeme láttára találja el egy golyó). Ennél már csak az felfoghatatlanabb, a maga számára is, hogy hogyan képes ilyen emlékekkel, tudattartalmakkal tovább élni. Márpedig képes. (Örök, megmagyarázhatatlan kérdése ez a túlélésnek.) Rose monológjában benne a melodráma lehetősége, ám a rendező, Ilan Eldad és mindenekelőtt az asszonyt megformáló Vári Éva (kapja már meg végre a Kossuth-díjat!) kitűnő partnerei a szerzőnek. Másfél órás istenkísértés szemtanúi vagyunk, mert ilyen hosszan fenntartani a néző figyelmét és érdeklődését egyedül a színpadon, pláne megszólítva, bevonva őt, mintegy dialógushelyzetet teremtve, valóban istenkísértés. A jelen idejűség, az itt és most felvállalása veszélyes csapdákat rejt, a kínos álság lehetőségét. Mintha csak Rose nappalijában ülnénk, s az asszony a váratlanul betoppanónak kezdené el mesélni, miért is tart gyásznapot (süvét ül, ahogy ő mondja) egy meggyilkolt arab kislányért. Magam a vízzel kínálást még tartózkodó szorongással fogadtam - ami ebben a helyzetben hallgatást, nem jelentkezést jelent -, aztán később, megkóstolva Rose süteményét, már sajnáltam korábbi gyávaságom, és majdnem beleszóltam a szóáradatba, hogy na most már kérném szépen a vizet, csak közben elszorult a torkom, aztán meg könnyek ide vagy oda, muszáj volt nevetni Rose szarkazmusán és a jellegzetes zsidó egyrészt-másrészt logikán, szóval nem tudtam megszólalni. Csak megszorítani a színésznő és Rose kezét a végén - mert ők szétválaszthatatlanokká lettek, miként a színpadi s a színházi helyzet is -, és könnyeimen át egy köszönömöt rebegni. Nem a mindig újrakezdő, hihetetlenül erős életösztönnel bíró Rose történetétől sírtam, hanem a magamétól, a családométól, mert hát mindnyájunknak megvan a génekben hordozott, sorsot, lehetőségeket meghatározó saját kis története. A valódi dialógus tehát, ha csak gondolatban is, de létrejött, annak ellenére, hogy a szerző kínosan lekerekíti s didaktikussá teszi a kérdésfelvetést, amikor kiderül, hogy történetesen épp a valamikor üldözött Rose unokájának golyója ölte meg az arab kislányt, akiért az asszony most süvét ül. De megértem, az izraeli vendégrendezőnek, ma is háborús helyzetben élve s humánumtól vezérelve, ez a gondolat, a történet ilyetén meghosszabbítása, "csattanója" nyilván ugyanolyan fontos volt, mint a konstrukciót létrehozó szerzőnek, ezért nem mondott le az átélés síkjáról a napi politika szintjére rántó befejezésről.

Szűcs Katalin