Pécsi Nemzeti Színház
Kaposvári Csiky Gergely Színház

A háborút a mi generációnk már csak hírbõl, elmondásból vagy a tv képernyõjérõl ismerheti - szerencsére. A legutóbbi közeli konfliktus a volt Jugoszlávia szétesésekor kitört polgárháború volt, illetve késõbb Szerbia amerikai bombázása. Az otthoni erkélyünkrõl lehetett látni a repülõrajokat, a bombával tömött kötelékeket. Mindig görcsbe rándult a gyomrom, utáltam ezt a békésnek látszó, halált osztó mormogást. (Nem tudom, mit gondoljak egykori, a katonai szervezetre igennel szavazó önmagamról.) A zúgás most ismét érzékelhetõ: egyelõre egyenruhás embereket szállítanak a tömött óriásgépek, hogy jelszóra majd tüzet is okádjanak. Utálok félni - magamért és ismeretlen másokért. Jó volna ennek egyszer s mindenkorra végét venni - mondom naivan.

Biljana Srbljanović a háború embert semmisítő iszonyatát fogalmazta sokkoló drámaszöveggé. Családtörténetek - Belgrád című műve 1998-ban született (elolvasható a Criticai Lapok 2001/7-8-as számában), nem sokkal a balkáni borzalmak után, és előtte még annyi más szörnyűségnek. A darabban gyerekek játszanak felnőtteket: a szokásos szerepjátékokat gyakorolják, utánozzák beteggé lett szüleik viselkedését. Valóság és fikció határán egyensúlyoznak , menekülnek a jelenből egy képzeletbeli, jobban uralható, alakítható világba. A mű gyorsan változó, pergő ritmusú jelenetekből építkezik, amelyek koreográfiája nagyon hasonló. Három tagú sejtcsaládban zajlik egymás anyázása, gyerekverés, asszony főzte ebéd ócsárlása, ordítás sztereóban. Egészen addig fokozódnak az indulatok, hogy a kedves gyermek (a gyermeket játszó gyermek) megelégeli a párhuzamos szapulást, és lelövi, megfojtja, felgyújtja édes szüleit. Van a macsó apa, aki terrorizálja a szeretteit; van a feminista anya, aki csak dolgozik, nem főz, szeretet nélküli; van a sóher család, ahol a legkisebb garast is a fogukhoz verik, és van az a család, amelyiket elhagyja fiuk a biztatóbb jövőért. Mindezen drámákat, ismétlődő perpatvarokat Nagyesda, Vojin, Milena és Andrija játsszák önmaguk szórakoztatására, üresség ellen. Kiiktatják a felnőtteket, tiszta lapot teremtenek, vagy legalábbis ezt szeretnék.

Simon Andrea és Harsányi Attila a pécsi előadásban | Fotó: Körtvélyessy László

Ottlik Ádám kétszer is nekifeküdt a háborús traumának. A nevéhez fűződik a darab ősbemutatója is, hiszen először Debrecenben, az Ady-ák Színpad diákjaival mutatták be a Családtörténeteket. Magam 2001 áprilisában, a veszprémi diákszínjátszós döntőn láttam fergeteges előadásukat. Délszláv kavalkádot, balkáni nyüzsgést rendezett Ottlik, harsány, lendületes előadást. Hangsúlyos volt a szereplők gyereksége, mintha egy egész óvoda vonult volna fel zsivajogva, rendetlenkedve. Egymásba úszott az időtlen óvodásság és a szerb valóság síkja: kibogozhatatlanul összefonódtak. A játék mögötti valóság kevésbé tűnt érdekesnek, inkább a játék öröme, a felidézés, újraélés terápiás ereje érződött. És valami természetes dac, amit csak gimnazista színjátszók produkálhatnak.

Pécsett mérsékeltebb előadás született: kevesebb Kusturica-feeling, több csöndes, feszült pillanat, bár a jelenetek közt harsog a balkánpop, hogy semmiképp ne tévedjünk el. A helyszín egy lerobbant paneljátszótér. A háttérben a szürke házfal látszik bejárati ajtóval és a kaputelefon maradékával. Középen pöffeszkedik az elmaradhatatlan, bár teljesen használhatatlan beton pingpongasztal. Oldalt betört, horpadozó kukák, nyilvános telefon (díszlet: Daróczy Sándor). Kosz és káosz, a fű kiégve. Az emberi civilizáció nyomokban jelt ad magáról, de már nem méltó az emberi jelzőre.

A koszlott asztal körül és rajta zajlanak a nagy családi tragédiák - felnőttesen. Vagányra veszik a figurát, ezek a gyerekek koruknál idősebbnek látszanak. Megállás nélkül dohányoznak, idegbajosan, akárcsak a felnőttek. Az előadás kezdetén, míg a nézők beülnek a helyükre, Milena (Fábián Anita) nyomja a sódert lelkesen, nyalókával a szájában: kész az alaphangulat. Az idősebb nézők szokatlanul jól vették az aláfestést, nem érezték zaklatva magukat.

A közeg durva és faragatlan: nem lehet csodálkozni a szeretet hiányán. Egyetlen gyengéd érzelem jelenik meg a darabban: Andrija (Harsányi Attila) és Nagyesda (Simon Andrea) kapcsolata. Nagyesda meghatározhatatlan lényként kerül a többiek látókörébe. Először kutyának nézik, mert nem beszél, csorog a szájából a nyál: kis ösztönlény. Andrija figyel fel a kislány nőiségére, ő bírja először szóra és teszi magáévá a betonasztalon. Ez itt már szerelem és romantika. Emlékezetes még Vojin (Bajomi Nagy György) mint kitömött hasú sóher paraszt, aki látástól vakulásig, sőt fulladásig zabálna, de a kutyától a csontot is sajnálja.

A társulat teljes intenzitással veti magát a feladatba. Ottlik Ádámnak sikerült színészeiből a legjobb formájukat kihozni. Nem gyerekeskednek, nem infantilizálják a figurákat. Valami végletes elveszettséget ábrázolnak a kulturális szemét közepén. Rengeteg tárgy, plakát, maradék veszi őket körül, mégis a semmiből jönnek és a semmibe néznek. A szülők érzéketlen állatiassága, önzése még rémítőbb persze, mint az őket eljátszó gyerekek tanult tompa kegyetlensége. Az embernek ökölbe szorul a keze és egyértelműen (?) lőni kell. Ki mondhatná meg, mi lehet ennél biztosabb megoldás?

Rusznyák Gábor Kaposvárott másfelől közelít. A játék tere egy elhagyott, düledező úszómedence belseje (díszlet-jelmez: Ignjatovic Krisztina). Szürreális, elvont tér. A pécsi meleg színekkel szemben ezen a színpadon hideg világoskékek a falak. Kellemetlen, személytelenül embertelen közeg. A pécsi kavalkádhoz képest pedig inkább kulturális vákuum érezhető, a senki földjén vagyunk (fel lehet nyugodtan idézni Danis Tanović Oscar-díjas filmjét is, ahol csak rossz megoldásokat lehet választani, hisz a cseles taposóakna nem akkor robban, amikor rálépnek, hanem épp akkor, amikor a katona már azt hiszi, megmenekült), innen nincs menekvés. Míg Ottlik rendezésének kimondatlanul, szervesen része a szerb valóság, addig Rusznyák elidegenít, hiszen a medence egyik kilyuggatott fala mögött háborús jelenetek peregnek, jelezve a fenyegető valóságot. Szerbiában is vagyunk meg nem is. Nincs túlhangsúlyozva a történet földrajzi elhelyezkedése: a lényeg az elhagyott gyerekek sorsa, kivert életük ridegségének bemutatása.

Gryllus Dorka, Nagy Viktor, Kelemen József és Németh Mónika | Fotó: Stefler Márton

Szikáran, önmagukhoz képest távolságtartóan játszanak a kaposvári színészek, mérsékelik a Sztanyiszlavszkij-technikát, új, ismeretlen színt mutatnak alakításaikkal. Sajnos azonban a darab szerepjáték-vonulata nem kap elég hangsúlyt. Az lehet a néző érzése, hogy egy az egyben mennek a különféle családi jelenetek. Nincs átmenet a gyereklét és a játszási között. Sikerült viszont hatásosan megvalósítani a szöveg egyik legproblematikusabb részét, az álomjelenetet, amelyben a felnőttekké lényegült gyerekek összekapcsolódó, háborúsan zaklatott álmaikat mesélik el - a medence szélén ülve, gyertyával a kezükben. Kelemen József, Német Mónika, Nagy Viktor és Gryllus Dorka álomfonalai eggyé olvadnak, megrendítő természetességgel. Érzékletesebben adja át ez a néhány mondat a darab szellemiségét, mint az előtte elordítozott rengeteg durvaság. Örvendetes meglepetése az előadásnak Gryllus Dorka szép Nagyesda-alakítása: Kaposvárott őt főszerepekhez és csillogáshoz szoktatták, most végtelen alázattal formálja meg a nyáladzó, szinte öntudatlan, kiszolgáltatott, szeretetéhes ösztönlényt.

Élesen különbözik egymástól a kaposvári és a pécsi Belgrád: mindkettő szélsőséget mutat be, így közelít az ábrázolhatatlan valósághoz. Értő kezekbe került Rusznyák és Ottlik esetében is a szöveg, nem veszett el friss szókimondása a megmutatás forgatagában. Annyiban hasonló csak a két vállalkozás, hogy újszerű feladat elé állította a színészeket.

Sőregi Melinda