Kortárs tánc és cirkuszmûvészet izgalmas fúziójából keletkezett alkotások egész sorával találkozhatott az elmúlt évek során a fõvárosi publikum. Az 1999-es Budapesti Õszi Fesztiválon bemutatkozó Cirque Désaccordé (Elhangolt Cirkusz), majd a svéd Cirkus Cirkör, a francia Compagnie Claude Broumachon, a Kayassine, a Compagnie Philippe Découflé és a Cirque Baroque: tánc- és cirkusztársulatok, e közeledési folyamat reprezentánsai, akik a határátlépés, a megújulás különbözõ stádiumait, iskoláit példázták magyarországi vendégjátékaik során. E hibrid mûfaj elõadásaiban többé-kevésbé egybemosódik a porond és a táncmozdulat mûvészete: önmagukat cirkuszként meghatározó társulatok dolgoznak mozgásmûvésszel, koreográfussal, míg táncegyüttesek hívnak meg artistákat, akrobatákat elõadásaikba. A svájci Metzger/Zimmermann/de Perrot formáció, amely 1998-ban, a csapat alakulásának évében készült, világszerte hatalmas sikerrel játszott Gopf (a svájci német kifejezés nagyjából annyit tesz: teringettét!) címû elõadásával mutatkozott be a Trafóban, három mûvészeti ág egy-egy jelesét tömöríti. A rövidítve (és maradjunk is ennél) MZdP-nek nevezett társulat nem egészen az új cirkuszt mûveli: elõadásuk egy szellemes, kifinomult, ám a cirkusz harsányságával némiképp mégis "megedzett" kamaradarab. Az eddig mindösszesen két produkciót létrehozott (második munkájuk, a Hoi - svájci németül annyit tesz: szia - 2001-ben készült el) triót Gregor Metzger táncos, Martin Zimmermann artista és Dimitri de Perrot dj-zeneszerzõ alkotja. Metzger és Zimmermann, fiatal kora ellenére komoly szakmai és "határátlépõ" múlttal rendelkezik. Elõbbi 1992 és 1994 között Maurice Béjart lausanne-i Studio Rudrájának hallgatója, majd onnan a Béjart Ballet-hez szerzõdik, ahol 1997-ig több szóló és fõszerepet táncol a nagy koreográfus alkotásaiban. 1997-ben a világhírû katalán társulat, a La Fura dels Baus Symbiosis címû elõadásában dolgozik.

Martin Zimmermann a Centre National des Arts du Cirque növendéke volt. Ez az intézmény az új cirkusz franciaországi vezérhajója, amelyet a műfaj máig egyik legfontosabb, előfutár társulata, a Zingaro (a kezdetekben Cirque Alligre) hozott létre Mitterrand legendás kultuszminisztere, Jack Lang ösztönzésére. Az iskola egy végzős osztálya alapította a hazai közönség által is ismert, már említett Cirque Désaccordé társulatát. Zimmermann 1994-ben a műfaj másik, világhírű tanintézetében, az École du Cirque de Montréalban tanult. 1995-ben részt vett a Compagnie L’anomalie cirkusztársulatának megalapításában és együtt dolgozott Josef Nadj-gyal, amikor a Franciaországban dolgozó magyar táncos-koreográfus elkészítette a Párizsban működő társulat számára Le Cri du CaméléonĘ(A kaméleon kiáltása) című előadását.

Impozáns, tiszteletet parancsoló életrajzok, amelyek ismeretében kiváltképp és jólesően szerénynek és intimnek tűnik a Gopf című előadás.

A színpadon egy különös, falemezekből készült (tömörfa hatását keltő, de ahhoz képest könnyedén mozgatott) paravánegyüttes áll. Az építmény voltaképpen három darab, egyenként két - számolatlan, egymás alatt látványosan sorakozó, feketére festett - zsanérral, ajtópánttal összekapcsolt - így aztán nagyon könnyen nyitható és csukható - táblából áll. A háttérben magas, a paravánokéhoz hasonló anyagból épített fal húzódik: tetején, szinte a világítóhídra rögzített reflektorok közt bujkálva keveri hat lemezjátszón, élőben az előadás zenéjét a komponista, Dimitri de Perrot.

A nyitó képben a mobil paravánok által három oldalról közrefogott, kicsi térséget látni, melynek közepén egy fadoboz áll. Itt pillanthatjuk meg először az egyik, majd - miután előbújik a doboz rejtekéből - a másik táncost. A Gopf terében a két előadón kívül csak a folyamatosan nyitogatott-csukogatott mobil falrendszer látható. A három falelem egyik tagján négyzet alakú nyílás: az egyik embermagasságú és ajtónak, átjárónak használják. A másik, alacsonyan lévő egy ablak, a harmadik pedig olyan, mintha egy nagyobbacska kutyának vágták volna. A táblák folyamatosan forognak, mint egy varázskönyv lapjai, amelyeket ha kinyitunk, háromdimenziós, papírból kivágott formák fordulnak ki belőlük. MZdP-ék varázslatosan bánnak furcsa falaikkal: a táblák néha mintha elnyelnék a táncosokat, bűvös szekrénybe zárnák őket. A láthatóság-láthatatlanság játékon alapuló, virtuóz használata nyomán eleinte az sem tudható, mi van a paraván mögött (ha van valami egyáltalán): a falak hagymahéjszerűen záródnak egymásba, nyílásaik miatt pedig egyre újabb és újabb, a korábbi konstellációtól eltérő tereket hoznak létre belőlük. Kellékként néhány kocka tűnik fel újra és újra: a már említett, embert rejtő nagyobb mellett - többek közt - egy, a vásározók rafia szatyrára emlékeztető borítással ellátott apróbb, azután egy különös darab, amelyből mintha göcsörtös kaktusz kandikálna ki.

A Gopf alapját a térrel, egy sajátos groteszk renddel folytatott virtuóz bűvészkedés jelenti: a látszólagos káoszban minden egybevág. A cirkuszi mikrocsendéletben miniatűr trükkök, apró gegek vidítják a nézőt. Mindeközben a magasban a dj, mint afféle szeszélyes, felettes én, hol Cipollaként, hol érzékeny játszótársként mozgatni, uralni látszik az egész konstrukciót: áradó zenei folyamával gyakrabban vezeti, mint kíséri az improvizatívnak ható, valójában precízen illesztett jeleneteket.

A Gopf két hőse, mint egér a sajtban, bújócskázik a szép, letisztult formák között: építészeti-akrobatikus táncszínházuk különös melankóliával fűszerezett. A provokatív, kissé agresszív, kopasz Metzger és a száz évvel ezelőtti orfeumok keszeg, csillogó mosolyú, izgékony bonvivánjait idéző Zimmermann a lírai és a groteszk közt egyensúlyoz. Az előadásban gyakran érhető tetten Josef Nadj bűvös mozgásalkímiájának hatása is. A rafináltan használt, puritán szcenika, a geometriára építő, mégis szenvedélyesen áradó játék, a rejtélyesség, mely a trió előadásának alapvető jellemzője, az "orléans-i iskola" stílusjegyeivel rokonítható. Az MZdP azonban átmenti a cirkuszból a komikumot is: a fanyar, okos humor mellett az idétlenkedés határát súroló testi poénok is fel-felbukkannak, érdekesen fűszerezve ezt a minimalizmusában elragadó játékot.

A Gopf legnagyobb erénye mederben tartott, a legjobb értelemben vett popularitása, látványossága. Ez a darab kiválóan alkalmas arra, hogy kezdő kortárstánc-nézők beleszeressenek e műfajba. Rendkívül rokonszenves, olykor az emberi teljesítőképesség végső határain járó, virtuóz előadói nem kommunikálnak ugyan a közönséggel, de az ember egyes pillanatokban szinte köztük, a színpadon érzi magát. Meglepik és megbűvölik. A Gopf három kiváló elme csapatmunkájának gyümölcse: szellemes, minimál költségvetéssel készült remekmű, amely egyszerre igényesen mély és elegánsan könnyed. Amit kínál, az a hazai táncművészeti életben szinte egyáltalán nem létezik. Ez pedig nagyon meglepő és érthetetlen, ha efféle vendégjátékok alkalmával e hiányba belegondol az ember.

Halász Tamás