KompMánia -
Trafó Kortárs Mûvészetek Háza

Csabai Attila kilépett a Szkéné bensõséges, apró terébõl, s megalkotta elsõ "szélesvásznú" opusát a Trafóban. A befogadó tér önmagában nem is kívánkozna az elsõ bekezdésbe, ha nem jelentene ez alapvetõ stílusmódosulást is egyben. Márpedig, az eddigiekhez képest hatalmas tér, a technikai és világítási adottságok óriási mértékben hatottak az érzékeny vizualitásáról híres alkotóra.

Különös tereket szab ki a darab történései számára: ott van mindjárt az a magas lejtő, melyet ősszel Hargitai Ákos virtuóz breakes tanulmányában láthattunk itt a Trafóban. Tetején, jó három méternyi magasságban bárszékek. A színpad közepét széles dobogósáv szeli át fényes borítással, annak is a közepében egy mini forgószínpad (80 cm átmérőnél nemigen lehet nagyobb a kör), tátongó, sötét háttér, aztán jobb szélen megint bárszéksor. Utóbbi visszaköszön egy Inspiráción látott Csabai-kettősből, mint ahogy sok minden visszaköszön itt előző Csabai-művekből, gondolom felvállalva és tudatosan, mintegy tesztelve: lássuk, mit tudok kezdeni bevált eszközeimmel egy ilyen adottságú térben.

Nyitókép: bundák lógnak le a színpadon mindenütt, s mindegyikhez duruzsol valamit egy-egy ember, hogy aztán a sutyorgás őrült vihogásba, kiabálásba csapjon át: kellőképp döbbenetes felütés, még a szokásosnál is erősebb képi hatással. A jelmezek, a ruhák szimbolikája, az erős és váratlan hangok akaratlanul is Pina Bauscht idézik. (Óhatatlanul felmerül: Bausch vajon mihez kezdett volna a Szkénében?)

A mű szerkezete épp olyan, amilyent a KompmMániától megszoktunk: mozaikszerűen követik egymást jelenetek: mindig a leghevítettebb fokon (ebben, s most talán az impozáns tér döbbenetes hatásai miatt erősebben, mint valaha: Frenákkal való rokonság is érződik), viszont zeneileg mindig rendkívül érzékenyen egyensúlyozva. Vakmerő biztonsággal nyúl egy romantikus mű után mondjuk egy dzsesszdarabhoz vagy egy filmzenéhez, ezzel teremtve éles váltást a jelenetek hangulatai között. Fölöslegesnek érzem e különös képek leírását (bár talán még olvasmánynak sem lennének érdektelenek e fura, rendkívüli helyzetek), mint ahogy ok-okozati sorrend sincs közöttük, valahogy úgy, ahogy az élet számtalan eseménye között sem. Úgy váltja egymást a színen az önkínzás, az örömszerzés, a szorongás, a kiszolgáltatottság, a szenvedély, az egyedül maradás, még egy kis boldogság is, az erőszak (és ez igen gyakran), ahogy az életben: kiszámíthatatlanul és feltartóztathatatlanul. Amit Csabai készít, abban mindig sok a kín és sok a szépség, most sincs ez másképp.

Van azért új vonás is: ilyen a színpadi beszéd (pl.: a kabáteladás, akár cirkuszi bohóc betétszám mintájára: "töltelék"-ként, mintegy amíg a manézs elkészül), ez is Bausch-idéző (de nem utánzó!) elem, s ezúttal a meztelenséget is másképp alkalmazza Csabai, mint eddig: már nem a büszkén provokáló, önmagát (és önmaga perverzióit is ) felvállaló testiség ez, hanem a kiszolgáltatottság, a megalázottság jelzése. Rengeteg az öltözés-vetkőzés (az iparművész Csabai mindig is kedvelte a ruhákat), ám ezúttal nem a jelmezek extravaganciája, hanem teljesen hétköznapi ruhadarabok föl- és lekerülése kap hangsúlyt.

Újszerű a szerkezetben az is, hogy a jelenetmozaikok épp aktuális szereplőit a többiek közül majdnem mindig nézik a "partról": a színpad valamelyik széléről, elölről, hátulról. Itt most végre ilyesmi is elfér, de az ötletet segíti az a tény is, hogy a szokásos 4-6 szereplő helyett népes előadói gárda állt az alkotó rendelkezésére, s így szabadon gazdálkodhatott azzal, ki hol, mikor "jelenik", pihen, néz, öltözik át stb.... Ez a kukkolás azonban egyúttal jelentést is nyer: szenvedéseinknek, magányunknak kéretlen és közömbös tanúi is vannak... Ahol pedig teljesen ki akarta zárni a leskelődő külvilágot, ott élesen lehatárolta az adott esemény terét egy hasított fénnyel, a színpad többi részét sötétbe borítva.

Csabai fényei még sosem voltak ennyire radikálisak (hogyan is lehettek volna a Szkénében?), főleg Frenáknál, vagy Fejes Ádámnál látott, fejlett nyugati világítástechnikák titkai ihlette, ugyanakkor eredetien alkalmazott fények ezek. (Az alkotó szakmai segítője itt Hajas Attila volt, s akkor már említsük meg a többi munkatársat: díszlet: Bedőcs Imre, jelmez a koreográfuson kívül Völgyes Vali, valamint a szórólap dramaturgsegítséget is említ Deryk Cooke Mahler-kutató személyében.)

Új és meglepő összetételű a szereplő gárda: nincs Ladjánszki, az alapító csapatból mindössze Szász Dániel és Gergye Krisztián látható, viszont a hazai kortárs táncélet egészen más területeiről került ide egy-két izgalmas ember, mint például a koreográfus hallgató, volt Győri Balett-iskolás Szabó Csongor, vagy a nemrég berobbant Duda Éva, a volt Angelus-növendék Kulcsár Enikő, s a Magyarországon tanító, sokoldalú német táncosnő, Miriam Friedrich.

A népes és vegyes, nem csupán táncosokból álló előadói gárdában pedig ott van maga Csabai Attila is, akár egy bizarr óriás: férfi is, nő is, varázsló is, ember is - amilyennek valószínűleg tényleg érzi magát.

Lőrinc Katalin