Budapesti Kamaraszínház, Tivoli

Tellér Gyula mesebeli nevektõl és ötletes szófordulatoktól gyöngyözõ fordítása a bort bõségesen termõ Vedel-vidéket teszi meg a mulatságos világvége helyszínéül. Bár a belga szerzõ tollán hét évtizede keletkezett groteszk haláltánc jeleneteiben számtalan flaskából folyik a sárga lé, és a költõien fûtött példázat alaphangját a mámor adja meg, az alkoholmotívumot aligha szerencsés oly mértékben rácsurgatni az elõadásra, mint ahogy azt Sopsits Árpád rendezõ tette. Ebbõl a piacentrikus kavalkádból kiveszett vagy kimaradt a karnevál, az erõltetett és agyonkarikírozott italozásban elfakultak a bruegheli vásznakról érkezett figurák, hátborzongató sejtelmessége nélkül, maradványszerûen mutatkozik a macabre. Rétegezett bölcseleti és stiláris közelítés helyett csak a komédiai roham veszi úgy-ahogy birtokba a magyar keresztségben a Kószál a nagy kaszás címet nyerõ darabot. Ennek aztán az a következménye, hogy az Übü király ágáról való, de eléggé szimpla vircsaftot produkál a Budapesti Kamaraszínház a Tivoliban.

Horgas Péter jó térkezelésű temetődíszletében egy - a falakat is átsebző - kopár fa képviseli az expresszivitást és az abszurdot. Az elkopott kőlapokkal fedett sírok, a kripta- és urnaüregek alaposan meglyuggatják a kulisszákat, a sok "doboz" készséges kellékraktárként is szolgálhat: a rendező a magas és a mély dimenzióinak kinyitogatásával, a halotti fülkék csikicsukis profanizálásával, a lépcsős-platós sírkert tagoltságának kihasználásával nyújtja a legtöbbet. A zárt és nem változó játéktér azonban széteső, egymást szervetlenül követő epizódokat kénytelen befogadni, amelyek - Michel de Ghelderode tudatosan szertelen komponálása folytán is - új és új történeteket göngyölítenek, s ezeket a szálakat a Tropatotál nevezetű Nagy Kaszás által beharangozott általános és teljes körű fűbe harapás mímelt aggodalommal és különféle mérlegelésekkel fogadott rémképe sem tudja összesodorni. Federits Zsófia vásárias és bábszínházi alakformálást igyekezett megvalósítani a jelmezekkel. Hatásos (noha sokszor látott) ruha-maszk jutott az elviselhetetlen feleség Lepcsesnek: csipkebogyóbimbókkal virító, hasra lógó mellek informálnak a banya szexusáról. Viperányi és Varangyi miniszterek mint démoni dominók kerülnek szomszédságba a fekete-fehér színek kecskerímeivel. A többi öltözék sápadt, még ha tarkállik is.

Helyey László és Krum Ádám | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Az est elején Dolmány Attila ákombákom rimánkodással telerótt papírlap mellé ültetett kéregetője, a szerencsétlen koldus egy-egy félcivil beszólása azt ígéri, hogy a jelen hajléktalanjai, a teremtés hontalanjai és a parabolikus temető parabolikus népsége egyként szerephez jut a gyászszín vígjátékban. Ám a minimális aktualizálás rögvest elenyészik, a fő cselekményben pedig külön ösvényre fut a társadalmi-politikai hercehurca (sőt: herceghurca, az ifjú Gigabő irányította nagyhercegség polgárháborúja) és a magánéleti csőd (mely a filozófus Nukubor és a csillagnézésre ráunt Lepcses házastársi, kölcsönös gyilkolászásában ábrázolódik, a küszöbön álló végítéletre rá se rántó korhely Szivornya asszisztenciája mellett). Sopsits nem osztja be, nem tartja kézben, nemigen értelmezi a halálos históriát, nem él a színe és a fonákja tükrözéseivel. "Szabad folyást enged" - nem csupán az itókának, hanem a misztériumjátékokról levált, fragmentált fabulának is.

Ha ehhez erejük teljében levő, az elrajzolt torzszülötteket saját ihletből megteremtő színészei lennének, esetleg rejtve maradhatna az interpretálás üressége, filozófiátlansága, sápatag koloritja. Ám éppen az előadás két kardinális pontja, a legeleje és a legvége oszlatja el a legdrasztikusabban az illuzórikus reményt. Adrián (szépséges ifjú) és Zsüzmina (szépséges hajadon) szerepében Jánosi Dávid és Stefanovics Angéla a színmű szabályszerűtlen hullámhosszát el nem fogva, kérlelhetetlen iróniátlansággal gügyögnek és szökdécselnek. A két fehér gyerekember az egyik sírkamrában - ama hosszú órák alatt, amíg a Nagy Kaszás hiábavalóan igyekszik betakarítani a maga embergabonáját - összekalapál egy új életet, egy születendő emberkét. Ez lenne a halálon vett diadal, a sírból kilépő örök folytonosság. Az író aligha úgy gondolta csokorba szedni a szerelem szóvirágait, ahogy az a Tivoli színpadán iskolás módon végbemegy.

A színlap legaljára nyomtatott név a már említett Dolmány Attiláé, a legtetejére írt név Helyey Lászlóé. A kevéssé ismert név gazdája és a márkanév viselője férkőzik legközelebb a dráma szelleméhez. Az előbbi Lapajt, a nyomorék hírnököt (is) játssza, s a földközeli csúszás-mászás fürgeségében egy bátran egyénített, fanyarul kommentált, fontoskodó kisembert hoz össze, aki a maga csonka létében is - véli - nélkülözhetetlen, hiszen mindig úton van, két személy vagy két esemény között, mint egy kotyogó Hermész-paródia. Helyey Tropatotálja az ikonikusságában jó, a szöveg csak ráadás a némajátékokra, a csendekre. Fekete lebernyegbe csavarodott őrült zenészként, amolyan lisztes hajú lisztferencként jár-kel a búcsúszimfóniát elvezényelni képtelen dilettáns, aki tetszhalottá szittyózza magát Vedel nedűibe részegedve. Helyey bohócarca annak az istennek a minőségét, mindenhatóságát is elbeszéli, aki ráunt az emberi rosszra, s a Nagy Kaszás küldetése által tudatja: immár nem ismer kegyelmet.

A vendégként fellépő Pap Vera lendületesen, a poénokat sebesen dugványozva dolgozza ki a részeges, csúf, házsártos, férfiéhes asszony toposzát, de a merő vicc öltözék és a geg hátán geg megjelenítés keveset ér az egyszerűen szemüveges tudósnak hagyott Törköly Levente Nukuborának oldalán. A színész mértékletessége színtelenséggé válik az összerendezetlen játékmódok terében. Krum Ádám kedélyt és korpuszt ad ugyan Szivornyának, súlyt és funkciót viszont nem. Kovács Ferenc (Gigabő) egy Léna nélküli Leonce-ként próbál pattogni a büchneri reminiszcenciákat bőven kínáló temetői esztrádban. Karácsonyi Zoltán és Hayth Zoltán igyekvése alig türemkedik ki a rájuk kérgesülő mesei ikerruha alól.

Tellér Gyula az eredeti cím helyett belopott egy erőteljes szójátékot a magyar titulusba. Sopsits Árpád rendezésében a kószálás hatalmasodott el: a játék nem tudja aláhúzni, idézőjelezni, nyomatékolni a Nagy Kaszás szószerkezetet, így magát a lirizált, mitizált és kifigurázott haláltényt sem - tehát a végigült látványosság a nagyobb szabású célképzet érdekességében, örömében nem részesíti a nézőt.

Tarján Tamás