Játékszín

Az én nemzedékem Mro¿ek Zsiráf címû novellájából értesült arról, hogy ami nincs benne a Marx-Engels összesben, az nem létezhet. Akkor sem, ha különben van. Az internettel azonban bonyolultabb a helyzet. Természetesen nincs az a hatalom, amely azt merné állítani, hogy ami nincs a weben, az nem létezik. De azért az mégis nagyon valószínû. Kiváltképp, ha az illetõnek angol drámaíróféleségnek kellene lennie. Márpedig a Pokol címû darabnak, amelyet a Játékszínben játszanak, ez áll az egyik ismertetõjében: "A London-külvárosi bérlemény tele dobozokkal, a szerelem romjaival: itt él Eric, a zugban, amit Pokolnak nevez, és arra vár, hogy felesége, Carolyn visszafogadja. Róla álmodik, árnyékként követi, mert »a szeretetbõl nincsen kiút«. De Carolyn, amikor egy év után becsönget, nem akar mást, mint hogy házasságuk pokla és különélésük pokla után Eric tûnjön el az életébõl mindörökre." Ez pedig a szerzõ nevén - Allan Livier - kívül eléggé valószínûsíti, hogy az illetõ angol. Csak éppen ilyen nevû ember kizárólag magyar weboldalakon található, s azokon is kizárólag a Játékszínben játszott Pokol címû darab szerzõjeként. Akirõl ráadásul a színház ismertetõi sem közölnek semmi közelebbit. A név tehát föltehetõleg álnév. Csakhogy kié? Létezõ, mondjuk egy akármilyen kevéssé is ismert angol szerzõé aligha lehet, mert akkor is ott kellene lennie a weben. A színlapon azonban fel van tüntetve a szövegnek még egy felelõse. Õ viszont kétségkívül létezik: a fordító, Hamvai Kornél. Aki különben nemrég a Pesti Színházban egy régi angol szabású krimivel jelentkezett. És mellesleg a weben is igen szépen van reprezentálva. Mindebbõl persze a szigorú logika szabályai szerint semmi sem következik. De mindenki arra gondol, amire akar. Én például hajlok arra, hogy mindazt, ami a darabban elhangzik, Hamvai Kornélnak tulajdonítsam.

De bárki legyen is a kiagyalója, a konstrukció egyszerűen zseniális. Elhiteti a nézővel, hogy mindvégig egy lépéssel a szereplők, sőt a szerző előtt jár, s csak a legvégén találkoznak, amikor kiderül, hogy egyikük sem tud semmit. Sem a szereplők, sem a szerző, sem a néző. A fent idézett ismertető mondat ugyanis csak a játék meglehetősen korai szakaszára érvényes, és arra is csak korlátozottan. Nem a cselekménynek ez a primer síkja érdekes ugyanis igazán. Nem az, hogy mi történik, de még csak az sem, hogy ki mit mond. A nézőt az izgatja, hogy melyik az elmebeteg. A konfliktus alapja ugyanis az - illetve az látszik annak lenni -, hogy a nő hisztérikusan panaszolja: a férfi őrülete (háborodott ragaszkodása, folytonos üldözése) őt az őrületbe kergeti. Ezért akar tőle egyszer és mindenkorra megszabadulni. Természetesen a férfinak majdnem ugyanez a baja a nővel: nem tud tőle elszakadni, noha annak őrülete miatt együtt élni is képtelenség vele. A néző azonban tökéletesen át van verve, ha azt hiszi, ezen a vonalon megfejtheti a cselekményt. Mert amikor úgy sejti, hogy a férfi tényleg megbuggyant, akkor kiderül, hogy talán inkább aljas számításból üldözi volt feleségét, amikor viszont kezdi azt hinni, hogy a nő csak megjátssza a végső idegösszeroppanást, akkor az asszony megint bevet egy teljesen esztelen csavart. A szöveg roppant hajlékonyan siklik ide-oda az elmebaj és a precízen kiszámított adok-kapok síkjai között. A néző meg mindig azt hiszi, hogy átlát a szitán. Folyamatosan érik a megvilágosodások, és sohasem azt érzi, hogy az előbb hogy átejtették, hanem hogy most milyen okos. Nem kétséges, hogy ez a szerző - bárki légyen is - legnagyobb bravúrja. Az ugyanis tényleg csak a játék végére derül ki, hogy valójában mindössze egy pénzügyi alku tanúi voltunk, minthogy egy csekk kitöltésével mindent sikerül megoldani, mindent sikerül lezárni. Mármint a két főszereplőnek egymás közt. Mert az epizodisták azért nagyon ráfaragnak. A kíméletlen játék nagyjából valóban az őrületbe kerget egy odatévedt pizzafutárt és halálba a felső szomszédot.

Széles László és Fullajtár Andrea

A szerzőnek mindezen túl is van egy nagy érdeme. Egy dologban nem ejti át a nézőt: egy pillanatig sem tesz úgy, mintha komolyan venné magát, a szituációt, a történetet, a figurákat. Itt csak a játék van komolyan véve, de az nagyon. A szöveg végig ragaszkodik a műfaji megjelöléshez: szomorú, víg tragédia. Babarczy László rendezésében a négy játszó ugyancsak nagyon pontosan tartja magát ehhez. Anélkül, hogy egy pillanatra is kikacsintanának a szerepből, tudatják, hogy mindaz, amit amúgy precízen életszerűnek mutatnak, valójában mégis inkább egy logikai feladvány, egy talány, amelyet a nézőnek nem átélnie, hanem megfejtenie szükséges. Hogy a férfi és nő párharcában Fullajtár Andrea viszi a prímet, az a darabból adódik. Ő jön a volt férjéhez, ő akar valamit, ő vezényli az alkut. Az ő váltásai szükségképpen élesebbek, nagyobbak a szélsőségei: az ő titka a nagyobb. Széles László pontosan szekundál. Nem annyira ördögi és nem is annyira számító, mint az asszony. Naivabb, bár éppen eléggé dörzsölt. Már persze ha a kifejlet felől nézzük. Menet közben az ő játéka sem zár ki semmiféle értelmezési lehetőséget. Csuja Imre mint felső szomszéd egy kis groteszk sorstragédiát behozva függeszti föl kis időre a nagy házastársi meccset, és Mészáros Béla e. h. is kifogástalanul adja a pizzafutár zavarodott riadalmát. Füzér Anni díszlete megfelel mind a realisztikus legénylakás, mind az őrület és a hideg számítás pokla követelményeinek, a Fullajtár Andrea számára kreált sárga öltözék, barna csizma pedig telitalálat: egy elegáns üzletasszony érkezik a színre, akitől azonban bármi kitelhet.

Zappe László