Tennessee Williams: Macska a forró bádogtetõn
Debreceni Csokonai Színház Macska a szalonban
Ismét nem egészen rendjén lévõ, hogy saját helyérõl kiszakítva kell véleményt alkotnunk egy fontos és lokálisan is jelentõs elõadásról - de egy adott alkalom nézõi hogyan tehetnének másként? Mindenképp jeleznünk kell azonban, hogy a debreceniek elõadása, amelyet a Madách Színház Padlás stúdiójában láttunk, nehezen adaptálható térben játszódik.
A Macska a forró bádogtetőn szép, klasszikus, a színészi jelenlétet és intenzív munkát maximálisan kihasználó, míves előadásban került elénk: színész rendezte - túl egyszerű és csak félig igaz lenne azt mondani, meglátszik rajta. Kelemen József kaposvári színész rendezte meg és libikókázta ki az érzelmi erőviszonyok "kényes egyensúlyát" (ez már Albee-től, a jó tanítványtól való). Tennessee Williams nem hagyott kétséget afelől, mivel próbálkozott: "Az a madárka, amit e darab hálójával szeretnék fogni, nem egyetlen ember pszichológiai problémájának megoldása. Egy egész csoport embernél szeretném az igazi élményszerűséget megmutatni, élő emberi lények zavaros, múló, villódzó - de vad feszültséggel töltött - egymásra hatását egy közös krízis viharfelhőjében..." (Ez Bányay Geyza fordítása, a hozzá meglehetősen hasonlatos, finoman aktualizáltabb szöveg készítője a színlap tanúsága szerint Merényi Anna.) Ezt a szerző nem külön tanulmányba, hanem egyenesen bele a színi utasításba fogalmazta, Brick és apja - itt nem Big Daddyként aposztrofálva - nagyjelenete elé. A csoport a család: apa, anya, fiúk, menyek, létező és hazudott unokák. Mindenki a zsigereit hazudja el, amikor saját testének ösztöneit, vonzalmait, tiltakozásait kendőzi. Apa utálja anya testét, miközben az övét a rák emészti, Brick, a kedvesebbik fiú a saját barátját szerette jobban, mint a feleségét. Biológiailag is megszenvedi a hazugságot: alkoholizmustól szenved, s akarattalanságát egy lábtörés is erősíti. Mindenki vét a saját teste ellen - sugallja a szöveg. Ezt a kört szakítja meg Margaret, a macska, a feleség, amikor saját gyereket, saját szerető férjet és családi helyet, pozíciót, védelmet akar. Kelemen József rendezése szakít a befejezés kétféle verziója közti választással, amikor átvesz mindkettőből, ugyanakkor egy néma dulakodásjelenetben teszi gyötrővé és kínzóvá, amit a szövegvariánsok szelídségbe vagy egyértelműségbe futtatnak.
A biológiai vadság is itt válik nyilvánvalóvá: a Macska, a saját nőiességében is megsebzett nő Majzik Edit megformálásában ugyanis higgadtabb, tudatosabb, s főleg magára figyelő. A színészi igyekezetet és pontos fogalmazást nem járja át fojtó, erotikus bűbáj.
Természetesen Margaret "dolgozik", megdolgozni akarja, gyerekcsinálásra és életre késztetni széthulló férjét - de ez kétféle, s nem mindig egymásra simuló igyekezet. Amit a ruhák színei, a vörösek, az ötvenes évek Amerikájának Barbie babás neon rózsaszínjei és lilái, a dzsessz átjárta déli faburkolatok mahagónija jelez, az nem mindig és nem egyenletesen tér vissza a színészi alakításokban. (A sikerült díszlet és ruhák Libor Katalin munkái.) Sághy Tamás alakításában Bricknek is túl hosszú, túl rezzenéstelen a passzivitása ahhoz, hogy a kitörésre, a folytonos ivás utáni "kattanás" igazságrohamára ritmust váltson.
Igazán akkor áll meg a kés a levegőben, akkor érteni, mit jelent egy családi nagybirtok, egy hajdan életerős férfi élete, amikor Miske László megjelenik a szivarjával. Addig csak beszélnek róla. Miske átbillenti (bár íróilag sincs patikamérleggel kidekázva) Papa sorstragédiájává a Macska túlélőtörténetét. Szinte a karikatúráig menően súlyos és jelentőségteli az az ember, akivé a színész el meri vinni a karaktert. A második felvonás "nagy igazságok kimondása" típusú kulcsjelenetében, a haláltól való megszabadulás eufóriájának hirtelen összeomlásában meginog kissé s kifárad a tempója. Jó ilyen nagyformátumú, dikciójában, tartásában a régieket idéző játékmódot látni.
A parodisztikus, de nem másodrangú családi kar megformálói Oláh Zsuzsa, Garay Nagy Tamás - és az öt kis "nyakatlan" bátor gyerekszereplői - pontosan a helyükön vannak.
Dobos Ildikó rendkívüli merészséggel nagyítja fel a Big Mama kicsinységét és kicsinyességét, habos, rózsaszín-ezüst-arany édelgését. Hirtelenül, ám pszichológiai éleslátással fogalmaz, amikor a szeretet roncsaiból támasztja föl az özvegy szerepét elutasító, igazi érzésű asszonyt. A több drámai csúcspont domborzati térképét kirajzoló előadásban ez a monológ az egyik legkiemelkedőbb.
Budai Katalin
