Hím kékharisnya - vágta Ibsen fejéhez Strindberg. Ezzel a leglesújtóbbat mondta, ami csak kitelt tõle. A két egymással rivalizáló, nagy skandináv kölcsönösen utálta egymást. Az ifjabb pályatárs szemében azonban a legnagyobb szálka Ibsen "nõpártisága". Strindberg nõgyûlölete akár a vallási fanatizmus vagy a rasszizmus - irracionális és paranoiás. A Julie kisasszony és a Haláltánc zseniális írójának mély bepillantása volt egy bizonyos nõi lélekbe, s megszállott foglya lett saját nõképének. Az õ világában férfi és nõ engesztelhetetlen õsellenségek. Utolérhetetlen a "héja-nászok" poklainak bemutatásában. Ibsen azonban nemcsak a strindbergi monomániát borzolta. Õ a társadalmi közmegegyezéssel akasztott tengelyt - megkérdõjelezte a világ férfielvûségének örök érvényét.

Nemrégiben került a kezembe a Magvető kiadásában megjelent Ibsen-kötet, amely az író hét drámáját tartalmazza, Kúnos László remek fordításában. Az író megelőzte korát - szoktuk mondani elismerés gyanánt, leereszkedő jóindulattal. Újraolvasva az ismerős darabokat, azon tűnődöm, vajon utolérte-e már Ibsent az a kor, amelyet megelőzött.

A kötetben az eredeti - Babaház - címén jelent meg a Nóra. Ezt szokták a leginkább elavultnak minősíteni azok, akik általában porosnak tartják az ibseni életművet. Abban a városban, ahol Ibsen élt, egy úriasszony váltót hamisított. Így jutott az író eszébe a Nóra - írja Hevesi Sándor. Az úriasszony botlása nagy port vert fel, de a legnagyobb dolog, hogy Ibsen - 1879-ben - drámát írt belőle. A darabban maga a váltóhamisítás nem hangsúlyos - mindössze egy csavar a dráma szerkezetében.

Nóra csomagokkal megrakodva lép színre. Nyomában egy hordár karácsonyfával. Így kezdődik a darab. Majd egy darabig magában mosolyog, dudorászik, kihúz a zsebéből egy zacskó puszedlit, bekap belőle két szemet, hallgatózik. Megszólal kintről egy karakteres hang. Torvald Helmer, a férj hangja: "Az én kis pacsirtám csivitel odakint?... Az én kis mókuskám sertepertél a szobában?" Nóra tékozló "pazarka" madár, valamint módfelett nyalánk "torkoska". Három gyerekük mellett - úgy tetszik - ő férje negyedik gyereke. Helmer: "Nem kukkantott be torkoska véletlenül a cukrászdába?... Nem dugta be az ujjacskáját a lekváros üvegbe?... Nem kapott be egy-két szem mandulás csókot sem?"

Ismét Hevesi Sándorhoz fordulok. Ő nagyon tudja Ibsent is, Nórát is, a drámaszerkesztést is. Öröm hozzá A drámaírás iskolájába járni. Szerinte a Nóra dialógusai olyan hétköznapi szavakból építkeznek, amilyeneket az életben bárhol, bármikor, bárki elmondhatna. Csakhogy ezeknek a párbeszédeknek "helyzeti energiájuk" van. "... a szavak szürke takarója alatt pompázik és virul a drámai élet, mint fakó köntös alatt a mesék tündérének aranyruhája." Ibsen szavai "helyzetek keresztezései, feszült csomópontok emberi és lelki kisugárzásai...". De milyen feszültségeket hordozhat ez a nyárspolgári idill?

Helmer, a frissen kinevezett bankigazgató szép fizetés várományosa. A házaspárnak évek óta először ezen a karácsonyon nem kell garasoskodnia. Nórának sem kell karácsonyfadíszek készítésével rontani "drága szemét és finom kezecskéit". Bezzeg tavaly három héten át bezárkózott a szobájába, s hajnalig dolgozott. Helmer visszaemlékszik, mennyit unatkozott ő ezalatt. Nóra pénzt kér férjétől karácsonyi ajándékul. Ez különös. "Ha tudnád, hogy nekünk pacsirtáknak és mókusoknak mennyi kiadásunk van, Torvald" - mondja rejtélyesen. Nórának tehát titka van. Az idill felszíne alatt felsejlik a drámának legalábbis a lehetősége.

A titokra akkor derül fény, amikor színre lép Lindéné, Nóra egykori iskolatársnője. Neki meséli majd el, mi történt, mióta nem látták egymást. A drámaírás technikáját Ibsen a franciáktól - nevezetesen Scribe-től - tanulta. A tizenkilencedik század derekán ő volt az európai színpadok írósztárja. Norvégiában is népszerű. Ibsennek volt alkalma alaposan tanulmányozni, hiszen a bergeni színház mindenese volt. Ő látta el a dramaturg, a rendezőasszisztens, az ügyelő munkakörét, ellenőrizte a könyvelést, s rajta tartotta a szemét a közönségen. Mellékesen tervezett díszletet és jelmezt. S nem mellékesen írta a saját darabjait.

Scribe, a jól megcsinált darabok ügyes mesterembere a bonyodalomra koncentrál. A mesterkélten kimódolt bonyodalom átlép jellemábrázoláson, lélektani hitelességen, még a cselekmény logikáján is. Semmi nem avul olyan könnyen, mint a technika, ha csak technika, írja Hevesi. "Ezek a maguk idejében ragyogó színpadi technikával megírt drámák és vígjátékok rendszerint úgy kezdődtek, hogy inas és szobaleány (sőt néha a portás is jelen volt), megbeszéltek egymás között egy csomó olyan dolgot, amelyeket ők maguk nagyon jól tudtak, csak azért, hogy a közönség hozzájuthasson a fejleményekhez szükséges tudnivalókhoz." Mióta egyszer, sok évtizeddel ezelőtt társszerző voltam egy hangjátékban, bizonyos respektussal vagyok azok iránt, akik az ilyesmit fennakadás nélkül tudják közölni. Én már azon felbuktam, hogy a szereplők képtelenek voltak a tárgyra térni, mivel folyton köszöntek és búcsúzkodtak. Mígnem talpraesett szerzőtársam elvágta az üdvözlések fonalát és bependerített a cselekménybe.

Nos, Lindéné legalább nem ismerte azokat a történéseket, melyekről Nóra beszámol neki. Megjegyzem, Hevesi még így sem teljesen elégedett, mert "ez a jelenet mégiscsak inkább elmondás, mint cselekmény, inkább szó, mint gesztus". A nagy író még csak az oroszlánkörmeit mutatja, még nem egészen ura a technikának. Mire azonban kiforr, olyan mestere lesz "az abszolút cselekménnyé vált szónak", amilyennél nagyobbat nem ismert a világ.

Nóra eleinte lelkendezve csacsog Lindénének. "Gyerek vagy te, Nóra", mondja a megkeseredett özvegy. Nóra váratlanul kihúzza magát. "Ezt nem lett volna szabad ilyen fölényesen kijelentened... Te is olyan vagy, mint a többiek. Mind azt hiszitek, hogy az igazán komoly dolgokra alkalmatlan vagyok..." Nóra feltárja élete nagy titkát Lindéné előtt. Házasságuk kezdetén ő mentette meg férje életét. Súlyosan megbetegedett, s csak hosszabb külföldi gyógykezelés segíthetett rajta. Pénz pedig nem volt. Nóra kölcsönt vett fel, hogy elutazhassanak. Helmer mindezt soha nem tudhatja meg - férfibüszkeségén halálos sebet ejtene. Nóra évek óta titkon törleszti adósságát. Íme, a "pacsirták és mókusok" rejtélyes kiadásai. "Drága szemét" sem karácsonyfadíszek készítésével rongálta, hanem pénzért vállalt másolással. "Ó, milyen fáradt voltam néha - mondja Lindénének - milyen fáradt. De azért nagyon jópofa dolog volt dolgozni és pénzt keresni. Szinte férfinak éreztem magam."

Míg Helmer unatkozott, Nóra ráébredt az erőfeszítés fáradságos örömére. A saját erejére ébredező nőről Ibsen a viktoriánus világ kellős közepén ad hírt, amikor a nőtől azt várják, hogy "csak virág" legyen, "drága csecsebecs". Csakhogy a "drága csecsebecs" státusnak mindig a rabnő-háremhölgy lét a fonákja. Thackeray egy képzelt baráthoz intézett irodalmi levelében megírja, hogy mit vár - például - a feleségétől a korabeli férfi. Legyen az asszony alázatos, hízelkedő, mosolygós, nevessen gyöngyöző kacajjal férje szakállas viccein, ha százszor hallotta is, vegye le a lábáról állandó becézésével. "Legfőképpen azt várjuk tőle, hogy legyen tökéletes rabszolga" - összegez az író. (Szerintem ezt a "legényálmot" ma is sokan vállalnák. Azzal a kiegészítéssel, hogy keressen az asszony pénzt.)

Nóra járatlan a világ dolgaiban. Váltót hamisított ugyanis anélkül, hogy tudatában lett volna annak, mit tesz. Odaírta apja nevét az adóslevélre, amit a kölcsönadó biztosítékul követelt. Apja haldoklott, nem zaklathatta családi bajokkal. Férje utazása nem tűrt halasztást. Nem is érti, fel sem tudja fogni, miért állíthatnák törvény elé. "Egy lánynak ne lenne joga megkímélni halálosan beteg apját a félelmektől és aggodalmaktól? Egy feleségnek ne lenne joga megmenteni a férje életét?" Nóra kénytelen szembesülni a rideg valósággal: a "szív szava" semmit nem nyom az igazságszolgáltatás serpenyőjében.

Az infantilizált babaház fölé a Végzet árnya vetül. Helmernek új hivatalában beosztottja lett a hitelező. Ráadásul ifjúkori ismerőse, akit mélységesen megvet, mert egyszer megtévedt, s ügyeskedéssel kivonta magát a jogos büntetés alól. "Képzeld csak el, hogy egy ilyen bűntudattól gyötört embernek milyen képmutató módon kell viselkednie, mennyit kell hazudnia még a közvetlen környezete előtt is... Egy ilyen házban a gyerekek minden lélegzetvételükkel valami rossznak a csíráját szívják magukba." Miközben Helmer erkölcsi fensőbbrendűsége tudatában kínpadra vonja a feleségét, nem is sejti, hogy minden szavával kihívja a sorsot maga ellen. Ibsen a görög tragédia éles, tiszta levegőjét hozza be a tizenkilencedik századi színház parfümös fülletegségébe.

A hitelező - Krogstad - nemcsak Helmer ismerőse, hanem Lindéné lánykori udvarlója is. Ilyen véletlen egybeeséseket csak az élet engedhet meg magának, valamint a nagy drámaírók. Krogstad sebzetten került ki ebből a kapcsolatból. Lindéné egy tehetős kérő kedvéért szakított vele. Mostanra a sors egyenlített: mindketten szegények és özvegyek. Nóránál most majd újra egymásra találnak. Találkozásuk apropója nem éppen romantikus. Krogstad zsarolni jött Nórát. Tudja, hogy szerény állását veszély fenyegeti, s ultimátumot intéz hozzá: vagy latba veti befolyását érdekében a férjénél, vagy mindent megír neki. A hamis váltó bűnjelével a birtokában akár feljelentést is tehet...

Nóra valósággal rimánkodik Krogstad állásáért, de ez csak olaj a tűzre. Krogstad a régi ismeretség jogán bizalmaskodik Helmerrel, s ő félti tőle a tekintélyét. Nóra egy pillanatra megdöbben férje kicsinyes hiúságától. Az első törés... S az első határozott gesztus, amellyel Ibsen megfosztja talmi fölényétől a példás férjet és családapát. Mégpedig a "csivitelő pacsirta" javára. Helmer elküldi a felmondólevelet. A kocka el van vetve.

Karácsony első napján Nóra öngyilkossági gondolatokat forgat a fejében. Közben a másnapi jelmezbálra készül. Tarantellát fog táncolni abban a ruhában, amit Helmer vett neki Capriban, azon a bizonyos külföldi úton. Remény és rettegés között fülel kifelé, nem hallja-e az előszoba levélszekrényébe hullani Krogstad sorsdöntő levelét. Bátorítgatja magát. "Nem, nem, ilyet nem is tehet, ez képtelenség!" De levél hullik a szekrénybe, s távolodó lépteket hall.

Nóra már csak férje lelki egyensúlyát, becsületét félti. Úgyszólván végrendelkezik: ha bármi történne vele, Lindéné tanúsítsa, hogy tettét egyedül követte el. Senki más - vagyis a férje - nem tudott róla. Nóra attól tart, hogy férje magára akarja majd vállalni az ő vétkét. Lindénétől azt várja, hogy ezt mindenképpen akadályozza meg. Ő megszánja barátnőjét, s elmegy Krogstadhoz, hogy visszavetesse vele a levelet, mielőtt a címzett kezéhez juthatna. Krogstad azonban elutazott, csak másnap tér vissza. A levélszekrény kulcsa Helmernél van. Arra készül, hogy szokása szerint megnézze a postáját. Nórának viszont egyetlen célja, hogy ezt késleltesse. Főpróbát tart férjének a tarantellából, s kicsikarja tőle az ígéretet, hogy nem nézi meg a levélszekrény tartalmát, amíg a jelmezbál le nem zajlott. Nóra tébolyultan veti magát a táncba, szilaj tombolása megrémíti a férjét. "Drága, egyetlen Nórám, te úgy táncolsz, mintha az életed múlna rajta", mondja neki. "Mert úgy is van", feleli Nóra. Egyedül marad a színen, s egy futó monológban számot vet az életével.

"Még hét óra van éjfélig. Aztán huszonnégy óra másnap éjfélig. Akkor a tarantella véget ér. Huszonnégy meg hét? Még harmincegy óra az élet." Bizarr kontraszt: ő egy antik hősnő elszánásával néz szembe sorsával, Helmer viszont a szokásos házastársi évődésével szólítja meg. "Hol marad már az én kis pacsirtám? - Itt a te pacsirtád", vált vissza Nóra a gyerekasszony selymes hangjára. Ezúttal utoljára. Ettől a hangtól mindörökre búcsút vehetünk. Ott reked a művi babaházban, melyet a darab végén ő maga dönt halomra.

A jelmezbál után a felesége sikerétől mámoros Helmer fellengzősen dongja körül asszonyát. "...bárcsak valami nagy veszélybe kerülnél, mert akkor kockára tehetném érted mindenemet, még az életemet és véremet is." (Az eltúlzott fogadkozás fülsértően csikorog. A Hamlet egérfogó-jelenete jut eszembe: amikor az igazi királyné fennakad azon, hogy a színész királyné túlságosan is fogadkozik.) Nóra mélységesen lehangolt. Ő előtte van valaminek, nem utána. Ibsen mesterfogása: a két Krogstad-levél. A két levél között Helmer elveszti Nóra szerelmét és emberi hitelét. A második után a feleségét is. A második levelet a szobalány hozza. Éppen akkor, amikor Helmer az erkölcsbíró talárja alá rejtve gyáva hisztériáját, záporozza Nórára a képmutató frázisokat. "El kell tussolni az ügyet, minden áron. Ami pedig minket illet, téged meg engem, úgy kell élnünk, mintha semmi sem történt volna. Fenn kell tartanunk a látszatot, persze, csak a világ szemében..." Vagyis: újabb hazugságra készül építeni zátonyra futott életüket. A második levélben Krogstad visszaküldi az adóslevelet. Helmer nincs többé kiszolgáltatva. Efölötti örömében, ha lehet, még kiábrándítóbb, mint amikor legyőzve érezte magát. Sokat elárul örömkiáltása: "Megmenekültem! Nóra, meg vagyok mentve!" Nóra csalódottan meg is kérdi: "És én?"

Nóra kiábrándulása fokozatos, de minden egyes állomása újabb alkalom Helmernek arra, hogy hamis hangot fogjon. "Mindennél jobban szerettelek ezen a világon", mondja Nóra. Őszinte beszéd, hitelesíti a tett. Helmer mégis így reagál rá: "Hagyd ezeket a szánalmas kibúvókat." Nórát szíven üti értetlensége. Nem a sérelme, hanem a csalódása igazán fájdalmas. Amikor Helmer újabb rohamára - "Ne komédiázz!... Tudod, hogy mit tettél? Felelj! Tudod?" - Nóra "merőn nézi Helmert, vonásai lassan megmerevednek", akkor ennek a szerzői utasításnak dramaturgiai súlya van. Valamint helyzeti energiája Nóra sokértelmű válaszának: "Most kezdem megérteni." Nóra feleslegesen tartott attól, hogy Helmer fel akarja majd áldozni magát érte. Ellenkezőleg! Felrója neki, hogy könnyelmű tettével még őt is gyanúba keverheti. "Érted már, hogy mit tettél velem?" kérdi patetikusan. S Nóra hűvös nyugalommal felel: igen.

Helmer mindkét levelet darabokra tépi, s a tűzbe veti. Mintha mi sem történt volna, folytatják majd addigi életüket. Csak még előbb megbocsát Nórának. Megbocsátja neki, hogy megmentette az életét. Hiszen úgy szereti ő a férjét, ahogyan egy asszonynak szeretnie kell, csak hát nem tudta helyesen megválogatni a módját. "Nem volnék férfi, ha nem találnám kétszeresen is vonzónak ezt a női gyámoltalanságot." Őrizni kívánja törékeny, kicsi asszonyát, mint egy "sólyom karmaiból" kimentett "üldözött galambot". "Biztonságot nyújtó, nagy szárnyai" alá akarja venni, s lecsillapítani "rémülten dobogó kis szívét". Mialatt Helmer negédes frázisait ontja, azalatt Nóra kiment. "Mit csinálsz ott a hálószobában?", kérdi Helmer. "Levetem a jelmezt." "...pár, úgynevezett természetes és konvencionális mondatban - mint a hamu alatt égő gyilkos parázs - ott van előttünk férj és feleség kibékíthetetlen drámai konfliktusa, Helmer gyanútlan, naiv egoizmusa s a félreértett asszony végső keserűsége, mely eljutott a nagy leszámolásig", írja Hevesi.

Mivel számol le Nóra? A női létformára vonatkozó minden tizenkilencedik századi konvencióval, mely konvenciók nem vesztek ki a századdal. "Sok igazságtalanságot követtetek el velem szemben. Előbb a papa, aztán te", veti Helmer szemére. Ő erre - természetesen - felhördül, s azonnal általánosságokba burkolózik, ami a konfliktusok elhárításának "férfias" gyakorlata. "Az a két ember, aki a legjobban szeretett téged az egész világon?" De ez nem hatja meg Ibsent; nincs benne irgalom sem a szemforgatás, sem a felfújt dagályosság iránt. Nóra szavaival felmond annak az elképzelésnek, mely szerint a nő kezes gyurma: abból gyúrják ki, kedvük és igényük szerint apák és férjek a számukra kívánatos figurát. Önálló léte nincs: csupán családja tagjaiban él. Talán annyi önállóság megajánlható neki, amennyivel felismeri, hogy a férje mindent jobban tud nála. "Neked mindig igazad van. Te mindent jól csinálsz", mondja Nóra akkor még őszintén. "Most egészen úgy beszél az én kis pacsirtám, mintha ember volna." - feleli Helmer. (Nem egy okos Nórától hallottam korlátolt élettársát arról biztosítani, hogy nincsen nála bölcsebb ember a földtekén. Valamint, hogy mindig igaza van.) Nórának - a Nóráknak - meg kell magukat játszaniuk, ha azt akarják, hogy szeressék őket. De kockáztatják, ha ellentmondanak, vagy kereken kimondják a véleményüket. "Te meg a papa nagy bűnt követtetek el velem szemben." A kínai nőknek valaha a lábukat kötötték el, hogy ne nőjön. A "fehér" nőknek a lelküket és a szellemüket, ugyanazzal a céllal.

Nóra még azt is "a világon őt legjobban szerető" férfiak bűnéül rója fel, hogy nem lett belőle semmi. Ez is elég botrányos! Ott vannak "legszentebb kötelességei": feleség és anya. Ugyan, mi akarna még lenni? Nóra: "Azt hiszem, elsősorban ember vagyok, akárcsak te magad... vagy legalábbis meg kell próbálnom, hogy az legyek... én többé nem érhetem be annyival, hogy elfogadom, amit a többség mond és ami a könyvekben áll. Nekem magamnak kell átgondolnom és megértenem a dolgokat." A végső érv: a vallás. Nóra: "Torvald, én azt sem tudom igazán, hogy mi a vallás... Csak azt tudom, amit Hansen tiszteletes úr mondott, amikor konfirmáltam. Ő akkor megmondta, hogy mi a vallás... Meg fogom vizsgálni, hogy igaz-e, amit Hansen tiszteletes úr mondott, vagy legalábbis azt, hogy számomra igaz-e." Nórának mindent újra kell gondolnia. Helmer - szegény - mindent tud.

Mint ismeretes, Nóra a nagy számvetés után nem marad tovább a férje házában, mert - mint mondja - nem töltheti az éjszakát egy idegen férfi fedele alatt. Színdarabnak utolsó felvonása, illetve zárójelenete, drámai hősnő "abgang"-ja még akkora felzúdulást nem okozott, mint a Nóráé. Bizonyos értelemben Ibsen ezzel elérte a célját, ami Hevesi szerint nem volt más, mint az öntudatra ébresztett nő vádjait szétszórni a világban. Ezzel nemcsak a maga korában, de sokkal később is magára tudott haragítani jeles férfiembereket. Ők Helmerrel azonosították magukat, szemben Ibsennel. Szelet vetett és vihart aratott azzal, hogy Nóra alakjában új nőeszményt hirdetett meg. A Nóra tézisdráma: "Tendenzstück a szó szoros és legjobb értelmében", mint Hevesi írja. Ibsen valóban a társadalmi reformok szolgálatába állította művészetét, de ezt nem párthatározatok írták elő neki, hanem a saját lelkiismerete diktálta. Az ő korában még lehetett inspiráló egy művész számára a reform gondolata. A "haladás" eszméjét még nem fogdosták úgy össze áldatlan emlékű világmegváltók, hogy már csak idézőjelben lehessen leírni. Ibsennek a kortársak között éppúgy voltak acsarkodó ellenségei, mint odaadó rajongói. Ez utóbbiak közé tartozott G. B. Shaw. Az angol hatóságok és cenzorok sokáig nem tűrték meg a színpadon az író által megírt formájában a "felforgató" Babaházat. Vagyis úgy, hogy Nóra a darab végén ne térjen végül jobb belátásra, s ne maradjon szépen a férje házában. Ezért az eredeti szöveget magán-felolvasóesteken olvasták fel a lelkes hívek. 1886 januárjából egy emlékezetes londoni est jegyeztetett fel, ahol is Helmer szerepét maga Shaw olvasta fel, Nóráét pedig Marx lánya, Eleanor. Társadalomlélektani érdekessége van annak a ma már megmosolyogni való küzdelemnek, ami a Nóra happy endje érdekében folyt. Ezzel kapcsolatban mulatságos történetet idéz fel Hevesi. Ibsen egy másik angol híve, William Archer, a maga korában igen tekintélyes kritikus írta meg. Éppen a darab próbái folytak az egyik londoni színházban, amikor egy napon odament hozzá egy bizonyos Mr. Smith, üzleti vállalkozó, s lelkendezni kezdett: - Remek a darab! Óriási üzlet! Archer nagyot nézett, mert ismerve az angol publikum Ibsen iránti fogékonyságát, neki egyáltalán nem voltak ilyen rózsás reményei. De ha a jó szimatú üzletember sikert jósol, akkor hátha... Alig telt bele azonban két nap és Mr. Smith megnyúlt képpel közölte vele, hogy a minap tévedett. Ő ugyanis azt hitte, hogy az a pompás jelenet, amikor az asszony otthagyja az urát, az első felvonás végén van, nem a darab végén. Ő úgy képzelte, hogy a drámázás után, a harmadik felvonásban szépen visszatér hozzá.

Ennél kevésbé mulatságos, sőt számomra egyenesen bosszantó, hogy egy nagy német színésznő kiszekírozta az íróból, jobb meggyőződése ellenére marassza az utolsó pillanatban mégis az ura mellett lázadó feleségét. Ő ugyanis - mármint a színésznő - azt a Nórát, aki képes elhagyni a gyerekeit, nem érzi, és ezért eljátszani sem tudja. Micsoda morális tyúkszemre léphetett az író, ha egy nagy színésznő elrontat vele egy remek darabot és egy remek szerepet! Hogy a női magazinok stílusában minden redő elsimuljon, minden sötét felleg elvonuljon a végén! Miért nem szakmai kudarcként élte meg a színésznő, ha egy szerepet nem tud eljátszani, ahelyett, hogy erkölcsi emelkedettségének tudatában elrontatja?! A társadalmi képmutatás ezek szerint nagyobb erő a színészi becsvágynál. Szerencsére, a művészi igazság mégis győzött: a "jó befejezés" olyan rossznak bizonyult, hogy nem is tudott a színpadon meggyökerezni. Mint Hevesi írja, a happy endes Nórához másik három felvonás kellett volna, "amely az új tűzhelynek fölépítését hozta volna meg. Ez azonban már nem volt Ibsen szívügye. Ő megcsontosodott pesszimista volt, aki nagyszerűen tudta megépíteni drámailag azt, hogyan rombolódik le egy házasság. Hogyan épül újra: ez már kevésbé érdekelte."

Sóváran gondolok arra, hogy egyszer egy fiatal amatőr csapat - annyira amatőr, hogy még alternatívnak sem lehet besorolni - fogja magát és előadja a Nórát. Eredetien és őszintén, hiszen nem lévén brancsbeli, nincs naprakész információja arról, mi a színpadon a "trendi". Mivel nem állna rendelkezésükre színházi apparátus, se vízzel telt medencét csobogóval, se konditermet, se űrhajót nem vihetnének színre. Nóra nem volna néger bármixernő, akiről később kiderülne, hogy biszexuális férfi. Egyáltalán, semmi szenzáció nem lenne az előadásban. Nincs unalmasabb a szenzációnál. Különösen, ha dömping van belőle. Viszont holtbiztos, hogy korszerűek lennének. Mi mások lehetnének, hiszen ők a kor!

Honti Katalin