Radnóti Miklós Színház

A rendezõ Verebes István legnagyobb balszerencséje, hogy Csehov következetesen szakított az ötfelvonásos drámamodellel: ha ez nem így történt volna, akkor jelen produkció is sokkal "ütõsebb’’ és kiegyenlítettebb volna. Így viszont - immáron erõsen megkérdõjelezhetõ hagyománnyá válva - három szünet szaggatja-nyüvi az elõadást, ahol egy totálisan szétesõ, darabos elsõ felvonást követ egy nézhetõ második, egy jó harmadik, s végül egy néhány szép színészi pillanattal is megajándékozó negyedik - de ekkorra már a nézõk érzékenysége és figyelme egyaránt ellankad. Ráadásul - idõnként - oly nyûgösen és hosszan zajlanak a színpadi események, hogy a legrosszabb és -elavultabb Csehov-színjátszás is eszünkbe juthat.

A tempóval egyébként is nagy bajok vannak. Különös paradoxon átka ül számos jeleneten, főképp az első részben. Nyilván Verebes is rettegett attól, hogy az akciókban valóban szegény színmű "leül", s ennek kivédésére sűrűn "szétmozgatja" a helyzeteket. Az eredmény disszonáns. A mechanikus, szinte hisztérikus és pillanatnyi helyzetváltozások mögött, ha akarjuk, fölfedezhetjük a hősök gépies, kiürült létének leképezését, de mindez erősen a szöveg ellenében hat; nem ellenpontozza azt - ami nem is lenne idegen a szerzőtől -, hanem kioltja. Ráadásul az amúgy sem mindig hibátlanul balanszírozó színészeket is elbizonytalanítja. A látszólagos dinamizmus elfedi a szöveg rejtettebb jelentéseit, mélyáramát, s így bekövetkezik a legnagyobb csapás: a jelenetek unalmassá válnak, kilúgozódnak.

A finom ritmuson kívül a Csehov-játék kulcsa a tűpontos és aprólékos szövegértelmezés, mert e művek a szó legszorosabb értelmében nyitottak, sokféle közelítést képesek tükrözni. Mára alapigazság, hogy a szerző textusainak van egy manifeszt rétege, s egy úgynevezett szövegalattija, valamint, hogy a megszólalások egymást is mindig értelmezik, s bonyolult hálószerű kontextust teremtenek: így jöhet létre a csehovi színpadi helyzetek legvonzóbb sajátossága, a hangulatoknak, tónusoknak, minőségeknek állandó vibrálása, egybefonódása.

Jelenet az előadásból

Az anyagnak ez az alapos "megdolgozása" ezúttal nem érződik. Ettől szenved az egész előadás, de leginkább a három női főszereplő. Egyébként is annyira különböző eszköztárú, jelenlétű színésznőkre osztattak e szerepek, hogy az egyensúly eleve borul. A nővérek között a legintenzívebb sorssal, történettel a középső, Mása rendelkezik. Őt ajándékozza meg a szerző a legtöbb néma, de nagyon is fontos jelenléttel, s a harmadik felvonásbeli nagy monológon kívül ő kapja a legtöbb töredezett, de annál súlyosabb szöveget. A rokonszenves tehetségű, de ezúttal végzetesen pasztell, befelé játszó Moldvai Kiss Andrea nem képes átlelkesíteni ezt a szenvedélyes és titkokkal teli figurát, s ő küzd leginkább azzal, hogy pillanatonként kellene újabb árnyalatokat felmutatnia, hangnemet váltania. Mása karakteréből csupán a frusztrált, keserű, vesztésre ítélten lázadó feleséget mutatja be, kezdettől a kikerülhetetlen önfeladást jelezve, s ezáltal elszürkítve a személyiséget.

Az alulértelmezést túlmozgatással megoldani vélő rendezői koncepciónak áldozatul esik Gubás Gabi Irinája is. A nagy zajban és nyüzsgésben megszólalásai elsikkadnak, tragédiája érdektelenné válik, az alak néha a karikírozást súrolja - ami szintén egy a lehetséges interpretációk közül, de következetes végigvitelének semmi jele. Fájdalmas labilitás érzékelhető a színésznő játékában - holott Gubás Gabi sokszor bizonyította már, milyen intenzív és pontos tud lenni -, s ez gyakorta külsődleges megoldásokra is kényszeríti.

Hármuk közül Schell Judit áll a legbiztosabb talajon. Igaz, húgaihoz képest Olga statikusabb, de a jelenség oka alapvetően a színésznő alkata. Olyan erős, szuverén és energikus, hogy hiába hallgatjuk mondatait fáradtságról, fásultágról, fájó fejről, áradó vitalitása mindenen átüt. Nyugodtan állítható, hogy Olga és Mása szerepét fordítva kellett volna osztani: az előadás és a két színésznő színpadi közérzete, invenciója egyaránt kiegyensúlyozottabb lenne.

A három nővér története így leginkább a körülöttük kóválygó férfiak történetévé válik. Az alapvető töredezettség okán itt is többnyire elkülönült, de jól megoldott alakításokat látunk. Mivel valós kapcsolatok nemigen jönnek létre, nívós helyzetgyakorlatok, jól közelített portrék tűnnek föl előttünk. Kulka János sokszínű tehetségét, művészi intelligenciáját nem próbálja meg túlságosan Kuligin: elegánsan "hozza" az alak korlátoltságát, s nagyon szépen mutatja meg mélyebb tartalmait. Az ő felfogásában Mása férje tán nem is olyan ostoba: leplezett, de valós szerelme, emberi tartása is megjelenik. Kulka élővé és összetetté varázsolja a darab talán legkevésbé bonyolult figuráját.

Nagyon kimunkált Rudolf Péter Tuzenbachja is. Számára kihívást nyilván az jelentett, vajon képes-e megteremteni komikum, tragikum érzékeny keverékét egy alakon belül. Az önámítás, tehetetlenség, közhelyes retorika kissé sarkított megjelenítése dominál az első három felvonásban, de a színész hibátlan arányérzékkel képes váltani, s a záró szín halálba induló, mindennel tisztában lévő figurája átlép a tragikum tartományába. És jó még Schneider Zoltán extravagáns, ellentmondásos Szoljonija, valamint Bálint András szélsőségesen rezignált, passzív doktora.

Sok fáradság, kevés öröm - mondja egy cinikus francia gondolkodó a szerelemről. Az előadás is valami hasonlót juttathat eszünkbe: jó, sőt jelentős színészi energiák, érzékelhető erőfeszítés - és mégsem születik meg az egész. Élettelen mindaz, amit látunk. A rendező robusztus alkata ezúttal nem tudott felülkerekedni a szubtilis, de úgy látszik, ellenállóképes szerzőn.

Barabás Judit