Merlin Színház Zugszínház

Zavarba jön az ember, éspedig éppen attól, ami természetes kéne, hogy legyen. A Merlin Színház olyan befogadó intézménnyé nõtte ki magát, ahol a legkülönbözõbb kategóriákba sorolható elõadások kerülnek színre, mindenfajta megkülönböztetés nélkül. Valahogy úgy, mint egy mindenevõ sportcentrumban, ahol egyik nap hoki, másik nap asztalitenisz várja a jegyváltó közönséget. Míg a Szkéné egyetemi környezetében "vigyáznak" az intellektuális színvonalra, míg a Thália befogadó jellege ellenére is õrzi az intézmény kõ-, illetve stúdiószínházi karakterét, a Merlin lehetõséget ad sokaknak az alternatív-félprofi körökbõl, és számos - csak finanszírozása miatt alternatívnak minõsülõ - színháznak arra, hogy elõadásával bekerüljön a fõvárosi vérkeringésbe. Pontosabban ezek alkotják a két-három játékterû színházegyüttes gazdag programját. Az utóbbi idõben jó néhány olyan kezdeményezés is helyet kapott itt, amely a hagyományos - évtizedek óta megszokott és automatikussá vált - besorolás szerint "tipikusan" amatõr színházi jellegû.

Amikor az ilyesfajta kategóriák keletkeztek, az amatőr szónak egyáltalán nem volt pejoratív csengése. Sőt, az a mondás járta, hogy a profi a színházból él, az amatőr pedig a színházért. Az egyetemen működő amatőr színházak, példának okáért, különös megbecsülésnek örvendtek - bár úgymond egyfajta köztes létben feszengtek -, hiszen szakképzett vezetők, magas szintű (elméleti) tudással rendelkező tagok hoztak létre - gyakran komoly műhelymunkára, színésztréningre alapozott - produkciókat, legalábbis a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben. Azóta a felsőoktatási intézmények legtöbbjében megszűnt a fogékonyság és a támogatás is a színházszerű kezdeményezésekkel kapcsolatban. Mostanában az egyetemista korosztály, kikerülve finom és óvó inkubátorából, a gimnazista diákszínjátszás bűvös és jól szervezett köréből, a lehetőségeket keresi, mivel a fiatalok önmagukban még nem zárták le megnyugtatóan a "mi leszek, ha nagy leszek" kérdését. Érdekes módon, amatőrnek lenni ma nem sikk, sőt egyenesen "ciki"! Az alternatív, a félprofi minősítés még elmegy. Főleg, mert az Alternatív Színházak Szövetsége ezt a helyzetet éveken át úgy lebegtette, hogy aki színvonalasat produkált, az bemutatkozhatott az évi rendes nagy, tavaszi seregszemlén. Ezzel szemben a felnőtt amatőrök tevékenységét összefogó országos szervezet, a Szabad Színjátszásért Egyesület meglehetősen elhanyagolta ezt a korosztályt, amelyben - ismétlem - erősen élnek az amatőr mozgalommal kapcsolatos előítéletek. Igazándiból a Zugszínház, amelyet Jordán Tamás már évekkel ezelőtt felkarolt, nem más, mint egy bújtatott egyetemi színház. Ha hajlandó volna "amatőr színekben" versenyezni, ott talán az élbolyba is tartozhatna. Rendezőjük, Hollós Péter felkészült, és jó színpadi érzékkel, tudatosan dolgozik. A színjátszók több-kevesebb sikerrel birkóznak meg feladatukkal e Shakespeare (ihlette) darab, az Othello szerepeiben. Minimálfeladatokat ellátó, ötletes paravánrendszerük, (Esztán Mónika munkája) segíti az előadást. A Merlin színházi közege is kötelez. Én január 13-án telt házas előadást láttam. Az előkészítő munkát nyilván nem a profi közönségszervezők végezték, hanem a csapat tagjai. (Ez is hozzátartozik az amatőr léthez, magunknak kell megszervezni a színház minden szükséges összetevőjét.) A színházüzem befogad: szellemi és fizikai teret biztosít, infrastruktúrát, ruhatárat, megjelenést a Súgóban, az Estben és a Pesti Műsorban. És ez nagyon sok, és nagyon fontos.

Mit kaphatna ezen felül - vagy éppen e helyett - a színház, ha vállalná a megmérettetést saját kategóriájában? Szerezne például "minősítést", melynek alapján eljuthatna országos fesztiválokra, Balassagyarmatra, vagy egy hazánkban zajló nemzetközi találkozóra, Kazincbarcikára. Valóban nyereség volna ez a számukra? Nem tudom, hiszen a "mozgalom" egyrészt régen működőképes struktúrákat próbál újraéleszteni, másrészt viszont az alkotók szakmai lelkiismeretére hivatkozik, arra, hogy a minőség mindig emelhető. Az említett országos találkozások mindig szigorú megmérettetésnek tűnnek, s az elkötelezett szakértők zsűribeszélgetéseiből, Nánay István, Sándor L. István, Lengyel Pál és a "kazincbarcikai guruk", a két Tamás: Ascher és Fodor lényegi kérdésekre világító elemzéseiből általában sokat lehet tanulni.

Kicsit úgy érzem, hogy erre az Othellóra is ráférne egy kis csiszolás. Talán nem elhirtelenkedett az a vélekedésem, hogy a Zugszínház csapata megül az eddigi babérokon. A Merlinben, immár szokásjog alapján kijáró hely kényelmessé teszi. Nem kívánja magát másokhoz mérni. Nyilván azért, mert a kollektíva is, a rendező is - méltán - sokra tartja a mostani teljesítményt. Ebben is tipikusan amatőrök! Az Othello-előadásból ugyanis kitűnik, hogy olyasmit is tudnak és mernek, amire a rendes kőszínházi előadások nagy része nem vállalkozik.

Ezen az amatőr emberábrázolói szinten igen fontos az erős civil személyiség, s ha Hollós János nem is dolgozik direktben ezzel, engedi érvényre jutni. A férfi főszerepek esetében egészen jól sikerül a színházi transzpozíció. Othello arcán a homloktól az orron át egészen az állig festett fekete csík, ez jelzi a hős mór voltát. A csík folytatódik a nyakán is, aztán a ruháján, s fekete kesztyűjébe torkollik. Kiváló az ötlet, jól szolgálja a stilizációt. Kár, hogy a többieknél ennek megfelelője nem, vagy csak esetleges jelzésként tűnik fel. A keleti harcművészetből tanult tartás és közlekedés előnyösen emeli ki Mézes Csaba személyiségét, s engedi, hogy sajátjaként mondja el a mór mondatait. Jago (Keleti András) viszont addig jó, amíg nem beszél, vagy legalábbis amíg nem beszél hosszan. Izgalmasabb, érdekesebb, többértelmű, zavarba ejtőbb az arca, fejtartása, mint a színészi képzetlenségről árulkodó szavai. Emília drámai szerepe éppúgy Némethy Zsuzsa színészi alkatára van kitalálva, mint Desdemona sápadtsága Tizedes Anitáéra. Balogh Bulcsú és Laskai Zoltán akármelyik fővárosi vagy vidéki amatőr együttesben jól megállná a helyét, sőt, minden bizonnyal főszerepeket játszhatnának. Tehát összesen hét szereplője van az előadásnak, és nincsenek szerepösszevonások. Az ekkora apparátussal el nem játszható részeket egyszerűen kihagyják, mintha a rendezőnek az eredeti drámaszöveg helyett csak a Shakespeare mesék című könyv állt volna rendelkezésére. Kanyarok levágva, mondatok átformálva! Ahogyan ezt manapság számos hivatásos színházban teszik. Ám egy magára valamit adó amatőr (vagy pláne egyetemi) együttestől elvárható volna, hogy tudatosabb dramaturgiai munkával építkezzék. Ennél nagyobb baj az, hogy ez a színház nem tudja, kinek játszik! Mindenevő nagyközönség számára? Abból, hogy a Merlinben láttuk őket - és a fővárosi propaganda alapján is - azt hisszük, hogy a legrosszabb utat választották, amikor nem választottak célközönséget maguknak. A karakter és profil nélküli kőszínházak ebbéli elbizakodott igénytelenségéhez igazodtak. Egy igazi amatőr ugyanis tudja, kinek játszik, ismeri potenciális befogadójának szellemi kapacitását és igényeit. Enélkül a színház nem több, mint önkielégítés. Minden bíráló szigor ellenére szimpátiával és empátiával nézem az előadást. Azon felül, hogy kellemes stúdióbeli este, azzal biztat, amit mindnyájunknak illik tudni. A fiatalok számára, az identitás felismerésének és vállalásának folyamatában, Othello önismereti drámája, Desdemona végzetesen szomorú története talán segítség, eszköz lehet. Hiszen a nagy művek mindig előre viszik azt, aki hajlandó szeretettel és alázattal - ezt sugallja az én értelmezésemben az amatőr szó - mélyen és alaposan foglalkozni velük.

Zala Szilárd Zoltán

 

NKA csak logo egyszines

1