Az állami közszolgálati televízió néhány esztendei szünet után talán ismét rendszeresen, valamilyen koncepció szerint fog színházzal foglalkozni. Ez természetesen örömhír. Örömhír az is, hogy ezután ismét lesznek élõ színházi közvetítések. Az örvendezés azonban alighanem kevés. A több év utáni elsõ egyenes színházi adás legalábbis erre figyelmeztet. A Máli néni közvetítése a Radnóti Színházból egyfelõl magán viselte ugyanazokat a megoldatlanságokat, amelyekkel e mûfaj akkor is küzdött, amikor még egészen más körülmények között létezett, másfelõl pedig szorongósra, drukkosra sikerült.

De előbb az alapkérdésekről. A televízió egyik őse a színház. Az első tévéjátékok egyenes adások voltak, lényegében színházi kulisszák közül. Ehhez képest a rögzítés és vele a korrigálás, az átgondoltabb kompozíció, a trükközés lehetőségei előrelépést jelentettek. Elveszett viszont az eleven élmény varázsa. Ezzel a jelszóval hozták vissza a televízióba az egyenes színházi közvetítéseket, s egyúttal azzal az ambícióval, hogy komplex színházi élményt nyújtanak a képernyőn keresztül. Közvetítették az érkező nézőket, megkérdezték, mit várnak az estétől, miért éppen ide jöttek, hogyan választottak darabot. Aztán megkérdezték a távozó nézőket is az élményeikről. Meglehetősen semmitmondó, suta interjúcskák kerekedtek ezekből a kísérletekből. De nemcsak a közönséges színházi néző élményét próbálták meg közvetíteni az élő adások, hanem a bennfentes nézőét is. Aki a titkárságon keresztül érkezik a nézőtérre, előadás előtt vagy után, esetleg a szünetben elbeszélget az igazgatóval. Sőt, a televízió nagy szolgálatkészségében még ezen is túlment: az előadás szünetében és a végén összegyűjtötték a színészeket is, hogy kivallassák őket az estéről. Egy kézenfekvő és alapjában helyes feltételezés munkált ebben is: a néző, akit érdekel a színház, szeret bepillantani a kulisszák mögé is. Van azonban ennek egy súlyos elvi problémája. A kulissza azért épül, hogy mutasson valamit, mást pedig eltakarjon. A néző szeretne bepillantani a kulisszák mögé, de nem biztos, hogy ugyanakkor, amikor előadást néz. Az előadás illúzió, mélyebb vagy magasabb valóság. Míg a kulissza mögötti világ a legköznapibb, munkahelyi létezés. Nem biztos, hogy szerencsés, a néző igényeit valóban kiszolgáló gondolat összemosni őket. Talán jobb, ha elkülönül egymástól a produkció közvetítése és a színházi riport. Legalábbis ezt éreztem egykor eléggé kínos emlékű színházi közvetítéseket nézve is.

A most induló színházi közvetítéseknek azonban ennél sokkal súlyosabb problémákkal is szembesülniük kell. A hetvenes-nyolcvanas években, amikor egyetlen, ma nyilván közszolgálatinak nevezhető televízió volt másfél-két csatornával, eléggé magától értetődő volt a kulturális műsorok feladata, s benne a színházi műsorok, közvetítések célja is. A kultúra széles körű terjesztése lényegében megkérdőjelezhetetlen eszme volt. A színházi műsorok kézenfekvő célja és egyben létezésük vitathatatlan indoka is, hogy eljuttassák a színházi élményt, s persze a színházi élet élményét is azokhoz, akik színházba nem jutnak el. Vagy akik bizonyos színházakba nem juthatnak el. A televízió elvben lehetővé tehette volna, hogy annak is nagyjából komplex képe lehessen a magyar színjátszásról, aki nem engedhette meg magának, hogy az ország, de akár csak a főváros színházait is rendszeresen látogassa. A televízió feladatát e tekintetben lényegében abban láttuk, hogy házhoz vigye a kultúrát. Attól most nyugodtan eltekinthetünk, hogy ez természetesen manipulációs lehetőséget rejtett magában, hogy a televízió szükségképpen válogatott kultúrát szállított házhoz, és már a szelekcióval is eltorzította a képet. Jó lenne, ha ma ez lenne a legnagyobb gond.

Sokkal súlyosabb kérdés azonban, hogy manapság mindenképpen versenyhelyzetben van a közszolgálati televízió is. Akkor is abban lenne, ha történetesen a magas politika teljesítené alapvető kötelességét, és olyan pénzügyi helyzetbe hozná a közszolgálati televíziókat, hogy anyagi, pénztermelési versenyre nem kényszerülnének. A nézőkért akkor is meg kellene küzdeniük. Elvégre az állam sem azért adja a pénzt, hogy a műsort ne nézze senki. Az olyan közszolgálatra, amely csak kipipálja a feladatot a tényleges teljesítés helyett, nemigen van szükség.

Ezért is néztem egyre fokozódó aggodalommal a Máli néni közvetítését. A választás elvben telitalálat. Az egyik legkomolyabb magyar vígjáték, ha tetszik, bohózat a Máli néni. Minden egyszerre van benne jelen. Nagy költő írta népszórakoztató igénnyel - és érezte utóbb magához méltatlannak. Könnyű kézzel fölvázolt történet, mégis tele mély bölcsességgel; szabványos polgári vígjátéki szereplők, vezérigazgató, szegény rokon, titkárnő, apa és fia, lánya stb., mégis mindegyiknek titokzatos lelke van, s titkaik egyszerre költőiek és polgáriak, s mindez egy kor Budapestjét pompásan jellemző, roppant erejű nyelven előadva. És persze ha jobban meggondoljuk, ez a polgári vígjáték egyúttal már igazi abszurd is: csodásan keveredik benne a logikus a véletlennel, a céltudatos a fatálissal. A Radnóti előadása pedig méltó a műhöz, Jordán Tamás rendezése pontos színészi kivitelben, arányosan keveri a színeket, jó ritmusban poentíroz, de sejteti a tragikusabb mélységeket is. Szóval leegyszerűsítve: felszínesebb és igényesebb szórakoztatásra egyaránt alkalmas.

A kérdés csak az, vajon televíziós műsorként mennyire versenyképes. Nem arra gondolok természetesen, hogy leveri-e mondjuk a Big Brother nézettségét. A mai kultúrának az a struktúrája, hogy milliók néznek állítólagos valóságshow-kat, százezrek akciófilmeket, talán tízezrek művészfilmeket, és ezrek színházat, aligha változtatható meg. Csakis ezen belül merülhet föl a kérdés, hogy az élő színházi közvetítés érdemben egyáltalán betörhet-e ebbe a struktúrába. S itt megint támadhat egy aggály. A színház és a televízió alapviszonyáról van szó. Elvben persze kiegészíthetik egymást. Akit általában érdekel a színház, bizonyára a televízióban is szívesen megnéz olyan előadást, amelyhez másképp nem juthat hozzá. Másfelől azonban ki is zárhatják egymást. Régi gyanúm, hogy nem kevesen éppen a televízió elől menekülnek a színházba. S nemcsak azért mennek oda, mert ott élő a közeg, eleven színészek mindig kockázatos produkciója látható, hanem azért is, mert a televízióból áradó tömegkultúrának mondott színvonaltalanságot nehezen szenvedik. Nyilván nem ezek köréből számíthat nézőkre a színházi közvetítés, közöttük a házhoz hozott színház nyilván nem versenyezhet az igazival. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy színház közben sem szívesen nézek reklámokat meg híradót. Maradnak tehát azok, akik utálják ugyan a szokványos televíziózást, de nincs módjuk élő színházhoz jutni. Rájuk nyilván lehet számítani. De nekik is vonzó alternatívaként kellene kínálni az eleven színházat.

Nagyon kérdésesnek érzem, vajon erre alkalmas-e az a mód, ahogyan a Máli nénit a Radnótiból adták. Abban bizonyára igaza van Jordán Tamásnak, aki rendezőként igazán belülről ismeri az előadást, hogy a Márton István vezette operatőri csapat alig maradt le valamiről. Sőt, néha többet is ad, mint a helyszín, hiszen az operatőri válogatás olyankor a lényegre irányíthatja a szemet, amikor a helyszínen esetleg elkalandozna a tekintet. Még az előforduló hiba is erénnyé változhat: egy alkalommal például a Máli nénit játszó Csomós Mari mimikus reflexiójának éppen az adott nyomatékot, hogy utólag, szinte kapkodva igazított rá a kamera. Mindazt a hatalmas munkát azonban, amellyel a színpadi eseményeket pontosan, színvonalasan követték, szinte agyoncsapta a nyomasztó sötétség. Azt nem kétlem, hogy egyetlen kép sem volt sötétebb, mint amit a megfelelő normák előírnak. Csak éppen soha sem volt talán igazán világos. A közvetítés összessége volt álmosítóan sötét. Továbbá szinte végig elmosódtak a hátterek, nem igazán lehetett tudni, hol vagyunk. A szünetben elbeszélték, hogyan működik, mire való a jeleneteket elválasztó függöny. A képernyőn sajnos nem igazán lehetett követni, mi történik. Mintha a kamerák inkább elrejteni, mintsem közvetíteni akarták volna, hogy színházban vagyunk. Bizonyos konzerv céljára készült felvételeknél ez talán helyes igyekezet lehet, az egyenes adásnak viszont a színház közvetítése is feladata, nemcsak az előadásé.

Leginkább azonban a körítés tölt el aggodalommal. Most is megpróbáltak mindent, ami már húsz évvel ezelőtt sem igazán sikerült e tárgyban. A szünetben bekukkantottak a függöny mögé, ahol vajon mi történt: átdíszleteztek. Erre azonban bizonyára nem volt a kamera fölkészülve, eléggé elveszetten bóklászott a bútorokat hordozó munkások között. Az előadás végén pedig nem igazán sikerült eldönteni, hogy a rendező tart-e elemző megbeszélést, a műsorvezető készít-e riportot, vagy egyszerűen a szokatlan helyzetbe kényszerített színészek feszültséglevezető jópofizásának vagyunk a tanúi. Pedig közben azért sok igazság, érdekesség meg fontos közhely is elhangzott. Csak éppen az egész csevegést áthatotta valamiféle drukk, valami tanácstalan feszültség, talán éppen a könnyedségre való görcsös törekvés.

A drukkra persze van ok bőven. Gondolom, a fentiekből is kitűnik, hogy nagy a tét. Ezt a mostani lehetőséget nem kellene elpuskázni. A kihívásnak viszont csakis professzionális magabiztossággal lehet megfelelni.

Zappe László