Vígszínház "Néma operettnek az anyja izéje..."

(Sárbogárdi Jolán) Nádasdy Kálmánnak kétségkívül igaza van: étrendünkben helyet kell kapnia a kaviárnak és a töltött káposztának is, de persze ha választania kell a nagyközönségnek, valljuk be, az utóbbi mellett teszi le "ízlésvilláját". Van aki bevallja, van aki tagadja, de valójában mindenki ezt akarja. A baj csupáncsak az, hogy a nézõk akkor is megnyalogatják a tíz ujjukat, amikor ebben a "népkedvenc"-ben a tölteléknek nyomára sem bukkanni. Lehet, hogy így nem fekszi meg a gyomrukat annyira. Néhány évvel ezelõtt Mohácsi János rendezett Kaposvárott egy olyan Csárdáskirálynõt, amelytõl honi operettszínjátszásunk egyik nagyasszonya, Németh Marika a szünetben "köpni-nyelni" nem tudott, s igyekezett finoman kifejteni, hogy õ egészen máshoz szokott. Talán túlságosan savanyúra sikeredett ez az elõadás, hiányzott belõle végre a cukor. Kálmán Imre operettje azonban - eme "egyik legnagyobb nemzeti drámánk" (M. G. P.) - egészen másfajta "császári-királyi" kategóriába tartozik, mint akár a harmincas-negyvenes évek Eisemann-szerzeményei, amelyek bevallottan az "utcán születnek, ...nem kell hozzá mámor, pezsgõ, szerelem... elég egy csésze kávé, tea vagy egy pohár tej". A helyszín és az idõ már nem annyira az egzotikus történelmi régmúltba kacsint, nem illuzórikus mesevilágból sejlik fel. Letûnnek a fényûzõ arisztokrácia nagybirtokosai, a reflektorfény egyre inkább a szürke pesti kis- és középpolgárt világítja be.

Mondhatnánk, hogy talán ezért olyan tompa fényű a Vígszínház Egy csók és más semmi című zenés vígjátéka, azonban az elmúlt évtized legzengőbb sikerét ehelyütt Eisemann Fekete Pétere aratta, amelyben egy kis titkárnő és egy kétbalkezes "kisinas" fergetegesen és pezsgetően produkálta magát. A szakma szinte ujjongott és legszívesebben kivezényelte volna "hivatalos primadonnáinkat" Eszenyi-tanulmányra, ők meg nyilván gúnyosan vonták volna föl szemöldöküket azzal, hogy na ja, de hát ha a kisujjában nincs az énekhangja, akkor vajon merre kószál. És nem volt baj, hogy ez az "összeakadó térdű irodakisasszony, mint egy mozivászonról elszabadult "rajzfilmfigura" rekedten-hörögve ordította, hogy "Lesz maga juszt is az enyém...!". Az operett legelsősorban is monumentális sztárokra alapoz. A honi hőskorszakban sem egy tökéletes ének- és tánctudással bíró Szilvia vagy Cecília kellett - noha persze megformálóik e készségeknek sem voltak híján - , Honthyt akarták a nézők, és alig várták, hogy dévaj hanglejtéssel kísérten kikacsintgasson a szerepéből. Eszenyi Enikő is országos kedvenc és rendkívül sokszínű tehetség, ám most mégsem történik az égvilágon semmi.

A téma lenne bárgyúbb a szokásosnál? Halász Imre magamentésül, még mielőtt bárki mesterségesen csináltnak bélyegezné az alapproblematikát, kijelenti, hogy az esetet egy törvényszéki aktából merítette. Ez idő tájt, szemrevételezve íróink dramatikus termését, megállapítható, hogy a "siker receptjei szerint készülnek itt valami furcsa lombikban a magyar dráma homunkuluszai, amelyek meglepően kevés közösséget mutatnak az élettel." (Bárdos Artúr). A Nyugat "klasszisai" szörnyülködnek a narkotikumokra éhező nézőn, akinek eszében sincs felzaklató víziókba menekülni, inkább a pesti romantika rózsavizével locsolják magukat, émelyegnek-ámolyognak folyvást. S az emlegetett sablongyárosok írják az operettek szövegkönyveit, amelyek ha lehet, gyakorta alulmúlják a fent szidott kreációkat is! A fővonal: nő(k) + férfi(ak) szereti(k) egymást, ám akadályok merülnek fel. Természetesen legyűrik ezeket s egymáséi lesznek.

Az Egy csók és más semmi egy olyan asszonykáról dalol, aki noha másfél éve férjezett, legnagyobb sajnálatára lánynak tudhatja magát. Tökéletes válóok, perdöntő bizonyíték, ámde mire a tárgyalásra kerül a sor, elveszti az indokát egy roppant kellemes külsejű kalandor közreműködésével. Mellékszálként beleszövődik az ügyvéd papa fiacskájának törvénytelen gyermekcsinálási históriája a szobalánnyal. A "darab" kb. kettő figyelemre méltó csavarral bír: kiderül, az "asszony" csábítója férjének ügyvédje, valamint a telefonkönyvből kibökött álpapa (a fenti szerelemgyereké) bizony nő. (És ha kérdeznék, Tóni nénire hogy verik rá az apaságot..., hát ráverik, az operettben bármi előfordulhat!)

Seregnyi epizódfigura próbálja besűríteni valahogy ezt a vékonydongájú kanavászt: más-más generációhoz tartozó hölgyek - különböző esettanulmányt prezentálva -, akik unalmas anekdotizmussal beszélik el, miért is nem élhetnek tovább hitvesükkel, "elemzik" a házastársi viszony buktatóit. Sápadt zsáneralakok, amelyekbe Hullan Zsuzsa, Mícs Ildikó, de még Barta Mária sem tud színt vinni, így erősen hígítják az előadást. Szegény Bárdy György is úgy jön be a "semmi áron nem békülök"-férj szerepében, mint valami panoptikumból elkéredzkedett viaszbábu. Az "aprajából" Gál Kristóf villan ki, az ő verekedős szobafestőjének legalább jutott egy kedves poén. Humorküszöböt ingerlő viccek adódtak a törvényszéki bíráknak is. Reviczky Gábor munkába fáradt kelekótya, mindent összekavaró Kulhaneke - e feldúsított, eredetileg sematikus alak -, bár különálló magánszámot ad elő, de végre mosolygásra késztet valaki.

Egyetlen ember van, aki hibátlanul csillog ki a mellékfigurák (s mondhatjuk, mindőjük) közül: Dr. Schön Tóni, a férfiasra hangszerelt vegyész-vénkisasszony: Börcsök Enikő.

Rendíthetetlennek látszó maszkulin, aki csecsemőre lágyul (és sajnos el kell neki énekelnie egy szerepromboló altató dalocskát).

Kern András ügyvédjének harsány hányavetiségét, dirigáló magabiztosságát már túlságosan jól ismerjük.

Sajnálatos módon a "szubrett" és a "táncoskomikus" típusainak névlegesen megfeleltethető ügyvédbojtár (Fesztbaum Béla) és a szobalánya (Oroszlán Szonja) "hogyan kecmeregjünk ki az együttesen összehozott bajból" című történetének miértje a legkevésbé sem érdekfeszítő (a papa megbocsát és kész...), csakis Tóni néni közbelépése pezsdít rajta valamit.

Ami a legfájóbb, hogy a primadonna, az "első számú" is belepasztellesedett ebbe a "zenésnek" minősíthetetlenül hangszerelt-hangosított, "vígjátéknak" meg inkább sírni valóan gyenge valamibe. Eszenyi Enikő nem használta ki azt az egyetlen játszani való lehetőséget, hogy miközben egy csók és más semmi, az eldalolt vágya csak ennyi, azonközben pontosan az ilyenfajta szexuálisan csekély értékű kapcsolattól mentse Isten, amiben neki eddig része volt. S méghogy csendben elmenjen tovább? Hát csak nem őrült meg, hogy kihagyja az első jóképű alkalmat! Gondoljunk bele, milyen szerelemről sóhajtoznak: "Hisz máma nincs dráma / s nem kell a nagyregény / szívünk most már oly szerény..."! Ki az, aki egy csekélyke érzelmi intelligenciával, pezsgős ifjúkorában ilyen keveset kívánó lapos vegetálással beéri?! Persze később vonakodva, de betáncol kettecskén a szállodaszobába, ám naiv lányasszonyából nem akar előbújni a kiéhezett nőstényördög, de semmi más sem, csak a szimpla elbóduló kis "cukros". Kamarás Iván bonvivános (és egy csöppet darvasos), decens önelégültségével, leheletnyi önreflexív megnyilatkozásaival letáncolja partnerét.

Az előadás tapsrendje a 46-os sárga villamossal nyakát szegte annak a maradék kis jóérzésnek is, ami esetleg maradt volna: bedöcögnek-kidöcögnek.

A szerencsemalacuk meg már árkon-bokron túl jár.

Börcsök Dóra