Pesti Színház

Kitty Flynn, a világszép szállodai mindeneslány, aki annak idején egy vödörrel a kezében, szinte véletlenül került Londonba az azóta megboldogult Mr. Cox panziójába, kivételes helyzetbe sodródik. A panzióban tölti idejét a tulajdonos özvegyasszonnyal üzleti kapcsolatba bonyolódó két bankrabló, akik nem akarnak osztozni a zsákmányon, de túlságosan is szemmel tartják egymást ahhoz, hogy képesek legyenek a másikat megölni. Szükségük van hát egy manipulálható cinkosra, akinek segítségével végezhetnek a másikkal. E sajátos párbajból az idõsebb, lenyûgözõ modorú és eleganciájú, zseniális gengszter, Adam kerül ki gyõztesen: a vele való szökés és új élet reményében Kitty elõbb feledi szerelmét, Tobiast, a fejét mindig új találmányokon törõ boyt, majd kétségbeesetten leszúrja az Adammel végezni készülõ fiatal rablót, Charley-t. Adam a gyilkosságot Tobiasra keni, majd Kittyt faképnél hagyva távozik a szállodából.

Hamvai Kornél szerelmes bulvárkriminek nevezi új darabját, s e "műfajmegjelölésben" érezhető némi finom (ön)irónia is. Ez az ironikus hangnem ott lappang a szövegben is, de a szerzőtől szokatlan módon némiképp bizonytalanul. A Kitty Flynn krimi is meg nem is, bulvár is meg nem is, melodráma is meg nem is, komolyan vehető is meg nem is. Pontosabban: kell, hogy komolyan vehető legyen, hiszen enélkül az elkomoruló cselekmény drámai vége sem hatásos. De mintha a szerző a sorok között mindig lebegtetné a játékos persziflázs lehetőségét, az utolsó jelenetekre tartogatná. Elvben ez erősíthetné, "dupla fedelűvé" is tehetné a drámát, a gyakorlatban azonban inkább gyengíti: a befogadó ugyanis hol komolyan véve a szöveget, a történethez és a szereplőkhöz próbál viszonyulni, hol az ironikus játékot véli felfedezni, s magára a szövegre, a nyelvre koncentrál. Ám ez utóbbi önmagában nem elég invenciózus, szellemes; az a könnyedebb kéz, amellyel a szerző a szöveget írta, talán túlságosan is könnyednek tűnik. Maga a történet viszont nem több (bár nem is kevesebb) egy szellemesen bonyolított, krimiszerű fordulatokat is tartogató melodrámánál, ahol a komikus színt leginkább a mellékszereplők (az özvegy álszent, aggszűz húga, ügyetlenül ravaszkodni próbáló új vőlegénye, vagy a parodisztikusan ábrázolt tökhülye detektív) viszik a palettára. Lehetne persze kísérletként értelmezni a darabot, méghozzá egy többrétegű, stílustanulmányt és stílusparódiát is magában foglaló, habkönnyű, de mégis véresen komoly dráma megalkotására irányuló kísérletként, de őszintén szólva nem igazán érzem a sorok mögött, között az erre irányuló alkotói intenciót. Hamvai darabja inkább olyan rutinos, csiszolt, alkalmi mellékterméknek tűnik, amilyeneket tehetséges szerzők jelentősebb műveik közt kissé megpihenve szoktak kiadni kezükből. Mindennek ellenére a Kitty Flynn jó színházi nyersanyag; ha invenciózus rendező kezébe kerül, az előadás sokfelé indulhat el, számos ötlettel gazdagodhat, s elvben éppúgy válhat keserű iróniájú, szívbe markoló tragikomédiává, mint frenetikus paródiává. Az, hogy a Pesti Színház Novák Esztert kérte fel a mű megrendezésére, magában hordta ennek ígéretét. S az előadás leginkább eme ígéret fényében okoz végül csalódást.

Buza Tímea és Tóth Attila

Novák Eszter (aki a közelmúltban egy másik fontos kortárs magyar szerző, Kárpáti Péter drámáiból hozott létre vitatható, de vitathatatlanul izgalmas, fokozott befogadói tevékenységet provokáló produkciókat) a szokottnál finomabb, rutinosabb és kevésbé kreatív módon nyúlt a szöveghez. Talált egy formát, amely köré szervezhette az előadást: moziban vagyunk, a történet filmként kel életre. A vászonra írt szövegek a némafilmekre asszociáltatnak, maga a játék a gengszterfilmek számos kliséjét megidézi. E klisék azonban hol komolyan, hol ironikusan ábrázoltatnak; mintha olykor gengszterfilmet, máskor gengszterfilm-paródiát látnánk. S maga a forma tulajdonképpen nem válik dominánssá, sőt, hangsúlyos is csak a második felvonásban lesz, ahol megnő a (színpadi) képek szerepe (különösen Kitty és Adam jeleneteinél). Paradox módon Khell Zsolt díszlete és Zeke Edit jelmezei is ezekben a látványos jelenetekben érvényesülnek igazán; hangsúlyozottan teátrális "díszlet", illetve "jelmez" voltuk másutt kevésbé érdekes. Formán és képeken túl vannak az előadásban persze szellemesen végigvitt apró játékötletek is, de ezek nagyjából ahhoz elegendők, hogy pontosan stílusban tartsák a produkciót. Méghozzá a szerző által választott, félig komoly, félig komolytalan, kicsit bohókás, kicsit vérre menő stílben. Félreértés ne essék: nem az egyértelműsítést, a didaxist hiányolom a rendezői megközelítésből, hanem a szöveg lehetőségeinek alkotó továbbgondolását, az áttételes, egymásból építkező játékötletek láncának kialakítását, a szövegnek formát adó színházi trouvaille-t (vagyis nagyjából mindazt, amivel Novák Eszter tavaly Kárpáti Péternek a Kittyhez több szempontból hasonlító Nick Carteréből kifejezetten érdekes, többrétegű előadást tudott létrehozni). Stílusérzék és -biztonság, rutinos professzionalizmus így nemcsak a darabnak, de az előadásnak is fő sajátja. Könnyedén pereg a játék, lehet derülni, lehet szemet összehúzni, néha unatkozni kicsit - kevésbé lehet a bemutató tétjét érzékelni.

Ezen a meglehetősen vegyes színvonalú színészi alakítások sem változtatnak. A rutinos epizodisták általában szokott eszközeiket alkalmazzák, kivételt talán csak Venczel Vera karcosan ironikus, lendületes aggszüze jelent. Harkányi Endre (Short) sprőd humora, spétjei jobban illenek az előadásba, Tahi Tóth László (Chichester) nyersebb komikusi eszközei kevésbé. Szegedi Erika finoman próbálja karikírozni Mrs. Cox kevéssé hálás szerepét, Tóth Attila megnyerő színpadi természetességgel, kamaszos bájjal hozza Tobias figuráját. A stílust leginkább a gengszterpárost alakítók érzik és közvetítik. Kaszás Gergő energikusan, lendületesen, szokott eszközeiből sokat elhagyva, igen meggyőzően játssza a kiszámíthatatlan, veszélyes, de nem elég dörzsölt, az emberi lelket kevéssé ismerő Charley-t, Vallai Péter pedig kimért eleganciával, erőteljes színpadi kisugárzással, a dekadencia diszkrét bájának megérzékítésével játssza a zseniális Adam szerepét.

Kittyként Buza Tímea érdekes jelenség; egész lényében, színpadi mozgásában, gesztusrendszerében van valami szokatlanul izgalmas, töredezett drámaiság, ami szituációtól függetlenül leköti a néző figyelmét. Alkatilag viszont kevéssé fedi a megírt figurát, játékából pedig hiányzik a stílus megkívánta könnyedség - meglehet, ő éppen egy másik, kevésbé stílusra, formára, külsőségekre koncentráló előadásban lehetett volna igazán otthon.

A második felvonás első jelenetében Charley egy dalt - Hajtű a macskakövön - énekel Kittynek. Varró Dániel dalszövegében szinte elválaszthatatlanul fonódik egymásba blődli és komolyabb tartalom, biztos stílusérzék és ironikus kikacsintás, a szavak kellemes zeneisége és a hozzájuk társuló jelentés. Más persze egy dalszöveg és más egy dráma vagy egy színházi előadás. Nyilván mélyen igazságtalan lenne azt mondani, hogy ami sikerült Varrónak e röpke dalban, az nem sikerült Hamvainak és Nováknak e rutinosan könnyed darab szakszerűen stílusos, ám kevéssé eredeti és érdekes előadásában. Ám ez az igazságtalan kijelentés valószínűleg nem állna túl messze az igazságtól.

Urbán Balázs