Az élõ zene hallgatásának egyik legnagyobb vonzereje az, hogy a közönség tudja: ott és akkor születik meg a hangzás, amely - õrizze bár híven hangfelvétel - a késõbbiekben elveszti élményszerûségét.

Remek hangversenyek után úgy érezzük: bárcsak megörökíthetnénk, azaz a későbbiekben tetszőlegesen bármikor felidézhetővé tehetnénk őket. A koncertek hangfelvétele, sajnos, a legritkább esetben képes erre. Mert könyörtelenül ismétli a hibákat, s amit előszörre nem hallottunk meg, a sokadik lehallgatás során mindinkább zavaró tényezővé válik. Ezzel együtt természetesen nem haszon nélkül való az élő zenei események rögzítése. Túl a dokumentáláson, olyanokhoz is eljut egy-egy koncert anyaga, akiknek nem állt módjukban azt "élőben" meghallgatni. Amikor viszont egy bizonyos színvonalon felül, a perfekció magas szintjén teljesítettek az előadók, akkor a hangrögzítés haszna és tanulsága jótékony egyensúlyban van.

Ilyen meggondolásból szívesen hallgatnám újra - nem is egyszer - a Danubia Ifjúsági Szimfonikus Zenekar január 13-ai koncertjét.

A romantikus szerzők műveiből összeállított műsorban valódi csemegét keretezett Mendelssohn két méltán közkedvelt kompozíciója, a Hebridák nyitány és a Skót szimfónia. A legnagyobb érdeklődés minden bizonnyal Schumann négy kürtös szólistát foglalkoztató Versenyművének szólt.

Kétfajta feladatnak kellett tehát eleget tennie vezető karmestere, Héja Domonkos irányításával az együttesnek: a Schumann-mű tolmácsolásakor kielégíteni a felfokozott várakozást, valamint olyan színvonalon tolmácsolni az ismert-népszerű kompozíciókat, hogy ismerje bármilyen alaposan a hallgató a darabokat, ne csak "újrahallgassa", tehát mintegy átismételje emlékezetében a műveket, hanem a ténylegesen felcsendülő hangzás adjon többletélményt a korábbi interpretációkhoz képest (melyek között minden bizonnyal szép számmal szerepeltek hangfelvételek is!).

A Danubia ezúttal (is) remekelt.

A nyitány hallgatásakor úgy éreztem, mintha a zenekar egésze (ezen belül minden szólama, hangszercsoportja, szólisztikus közreműködője) olyannyira ismerné a művet, hogy állandóan az éppen megszülető egészben próbálja betölteni a funkciójának megfelelő helyet. Felnőtt, hivatásos zenekaraink számára is példamutató (lehetne, ha hallanák!), ahogy náluk a hang intenzitása nem arányos a dinamikával. Tehát a leghalkabb pianissimo is "szól", van teste, olyan figyelmet képes kelteni, amilyet a kiváló színész suttogása a színpadon. Tudják, hogy a hatáskeltésnek nem a harsányság az egyetlen eszköze. Ráadásul, egyazon dinamikai szintet nem valamiféle uniformizált játékkal érnek el! Tehát, másként játszik halkan a prímszólam, amikor kísér, mint amikor meghitt-bensőséges dallamot tematikus ranggal szólaltat meg. Tehát a kíséret sem jelentéktelen, de éppen a visszafogott hangerő következtében érvényesülni engedi az adott pillanatban rangosabb zenei anyagot játszó szólamokat. Ez a fajta dinamizmus aztán az egész koncert folyamán érvényesült, s a hallgató úgy érezte magát, mintha "Isten tenyerében" lenne. Ezen a hangversenyen nem lehetett rossz helyen ülni, a kidolgozott zenei anyag mindenkihez teljes plaszticitásában jutott el.

A fiatal muzsikusok láthatóan jól érezték magukat a pódiumon. Talán nem is tudják, milyen varázslásra képesek Héja Domonkos irányításával. Neki különösen azért lehetünk hálásak, mert hisz a zenében, a folyamatok egymásutánjában, s ezért bátran meri tagolni a kisebb-nagyobb formákat. Tehát mindig minden "jókor" szólal meg. Megvárja az egyik zenei gondolat végét, s amikor az már megformált egészként eljutott a hallgatóhoz, akkor indítja a következőt. Úgy gazdálkodik az idővel, hogy a keze alatt felcsendülő zene lélegzik. A hallgató tehát teljes figyelemmel, örömmel követi a szép fordulatok sokaságát, s ebbe a figyelembe nem fárad bele. Mert ahogy a zenészeknek van idejük a formálásra, úgy a hallgatóhoz mindig értelmezett zenei egységek (gondolatok, témák, melódiák) jutnak el.

Így tehát egyszerre érvényesül a játékosok "profi" felkészültsége és valamiféle természetes zenélő kedv, amely az "örök ifjúság" képzetét kelti.

A szimfóniában egyszerre érvényesült az arányos építkezés a nagyformát illetően, és a kidolgozottság akár mikrostrukturális szinten. Mert másképp aligha kaptunk volna oly sok gyönyörködnivalót, gazdag változatosságban.

Szerénység vagy csacsiság: nem tudom, miért hallgatták el a szólisták nevét a Schumann-versenyműben. A legtöbb információ, amit kaptunk, a hangverseny-ismertetőben szerepelt: "közreműködik a Danubia zenekar kürtkvartettje". Nagy titokban azért kinyomoztam a kürtösök nevét: Tóth Gábor, Kovalcsik András, Melega Tamás és Balogh András. Kétségkívül oroszlánrészük van abban, hogy sokan talán először hallhattuk "élőben" ezt a ritkán műsorra tűzött művet. Látványnak sem utolsó, amint a négy szólista megjelenik hangszerével. Aztán persze vájt fülű legyen, aki első hallásra követni tudja, hogy mikor melyikük játszik, vagy hogy amikor többen játszanak egyszerre, kié az adott pillanatban a vezető dallam.

Lehet - kottából kontrollálva - arányosabb hangzást kérni, de azt hiszem, ilyesmire aligha vetemedhet olyasvalaki, aki nem kákán kíván csomót keresni, hanem zeneszeretetből jár koncertekre.

A ráadás, a felfokozott hangulatban, érthetően kapott túlhajszolt tempót. A korábbi örömöket egy pillanatra elfelhőző gondolatom támadt: ugye nem akarnak a tempóhajszolásban, gyorsasági rekordokban pótkielégülést" keresni, tehát nem csábítja el őket - hosszú távon, rendszeresen - a száguldás élménye az értékes-értelmes zenéléstől?!

***

Január 15-én a Zeneakadémia Nagytermében Fürst Jánost köszönthettük a MATÁV Szimfonikus Zenekar élén.

Úgy tűnik, a Párizsból érkezett karmester jól megtalálta a hangot a zenekarral; a játékosok igyekeztek eleget tenni mozdulatokkal kifejezett kéréseinek, elvárásainak. Mégis, az est két része korántsem tűnt kiegyensúlyozottnak. Először Schubert 4., majd Mahler 1. szimfóniáját szólaltatták meg.

Ilyen jellegű Schubert-előadások győzik meg a publikumot arról, hogy Schubertnek, aki életében mindösszesen egy szerzői matinén hallhatta egyetlen szimfóniáját, indokoltan bár, de nem erőssége a hangszerelés. Ráadásul a schuberti dalolás tolmácsolásával is adósak maradtak a muzsikusok. Pedig a szerző, akinek ujjai alatt - kortársi feljegyzések szerint - dalolt a zongora, mindig dallamokban gondolkodott, örömének-bánatának már-már a dúdolás közvetlenségével adott hangot. A hegedűszólamok szinte csak egy meghatározott dinamikai szint felett érezték érdekeltnek magukat az interpretációban; igaz, akkor szép hangon játszottak. Érdekes, hogy a brácsa- és csellószólam mennyivel fogékonyabban reagált a zenei történésekre. A fúvósok szólisztikus teljesítménye szokás szerint megbízható, felelősségteljes munkáról tanúskodott.

Hasonlíthatatlanul hatásosabb tolmácsolásban csendült fel Mahler műve. Mintha a látványosan nehezebb, nagyobb feladat inspirálná az együttest, a valóban nehéz "állásokat" is kifogástalanul szólaltatták meg. Igaz, maga a zenei anyag is olyan, hogy hangszerelése "önmagáért beszél", tehát a hangok-fordulatok pontos megszólaltatása önmagában életre kelti a hangulatokat-karaktereket (bár nem árt, ha az előadók mindig pontosan tudatában vannak annak, hogy voltaképp mit fejez ki a játékuk). A nyitótétel kezdete valamiféle születészene, amely folytonos vándorlásba torkollik; nem véletlen, hogy a szimfónia több tételében a Vándorlegény-dalok jellegzetes fordulataira ismerünk - néha az ottani szöveg egyúttal kulccsal szolgál a szimfonikus mondanivaló tartalmi megértéséhez. A II. tételben a formai építkezés terén remekelt az együttes. Belefeledkeztek a zene sodrásába, hagyták hatni magukra a hangulatot, s így maradéktalanul el tudták juttatni a hallgatósághoz a szerzői üzenetet. A III. tétel esetében a kelleténél nagyobb mértékben hagyta hidegen az előadókat a mahleri fanyar humor, az irónia. Hiszen tréfaként (is!) felfoghatjuk, hogy egy közismert francia dalocskát idéz - ám nem térhetünk napirendre egykönnyen afelett, hogy az eredetileg dúr hangnemű dallam ezúttal moll verzióban csendül fel (eltorzítva, ha úgy tetszik, már-már groteszken), s ha a hangnemválasztással is törődünk, bizony, az esz-moll aligha tartozik a mindennapos hangnemek közé...

Talán éppen azért, mert már ismerték, nem tudtak az ilyen tényezőktől megrendülni, s ezáltal a közönség is inkább csak a pazar-változatos hangszínvilág külsőségeinél kellett, hogy leragadjon. Pedig igazán e mélypont után éri el kívánt hatását a finálé. Akkor derül ki, hogy ez a vándorlás leginkább a mahleri, célhoz soha nem érő keresés világa, hogy a honvágy nem csillapítható. Olyan nosztalgia ez, amely soha-meg-nem-történt után sóvárog, nemcsak céltalanul, de egyszersmind testetlenül és voltaképp megfogható-megfogalmazható tárgy nélkül. Van-e, lehet-e "megoldás"? Talán nem konkrétabb, mint amit a költő úgy fogalmazott meg, hogy "kékítőt old az ég vizében". Tehát költészet ez a zene a javából - akkor is, ha monumentális formai keretek között, nagy apparátus által szólal meg. Ha valamivel, akkor a poézis bensőségességével maradt adósunk az egyébként remek interpretáció.

És éppen a Mahler-szimfónia igényes előadása adott okot az elgondolkodásra: vajon nem azért tűnt hatástalannak, kevéssé kielégítőnek a Schubert-mű, mert az együttes "nagyobb formátumhoz szokott"? A MATÁV Szimfonikus Zenekar éves programjait tekintve, gyakran vállalkozik monumentális feladatokra (pl. oratóriumok). Eközben az előadók ingerküszöbe mintha úgy tolódna el, hogy a nehezebb, nagyobb feladatok iránt lelkesednek, míg a látszólag kisebb, könnyebb vagy kevésbé összetett feladatok hidegen hagyják őket. Ahogy a freskófestő nézhet egy miniatúrára...

Sajnálatos lenne, ha kiderülne, hogy amit nyernek a réven, elveszítik a vámon - tehát elvesztenék fogékonyságukat az egyszerűbb faktúrájú művek iránt. Annál is inkább, mert a vonóskaron nyugvó zenekarnevelő gyakorlat korántsem nélkülözheti hosszú távon az ilyesfajta felkészültséget.

Fittler Katalin