Hányféle ideje van a dolgoknak? S mi a pillanat és mi az örökkévaló? Eifert János elsõ felvételei a néptáncéi. Képes volt a fotográfia dinamizmust nemigen ismerõ eszközrendszerével érzékeltetni a ritmust, a lendületet. Hogyan komponál a fotós? Azzal a képkivágással, amelyet a mindenségbõl kiválaszt. Eifert mindig zárt kompozícióval dolgozott, és ezzel a zárt kompozícióval tudta megjeleníteni a színpadi forgatagot. Aztán ismerem tájképeit. A Hortobágy távoli horizontját, a Holt-Tisza mocsár illatú partjait fényképezte, meg a pár, koszlott fa közé szuszakolódott tanyákat. Különös, de mindegyik kép tele volt gyöngédséggel, líraisággal. Bármihez közelít, szeretettel teszi. (Macskás sorozatának darabjai egyenként idézõdnek bennem.) Ha tárgyakat fényképez, azoknak különös aurájuk lesz, mintha a létrehozójuk fáradozása, igyekezete, szépségvágya életre kelne. Az objektív lencséje elõtt semmi sem objektív. Múltja lesz, emberi történeteket mesél. Ha lencséjével városokat pásztáz, beléjük költözik a lüktetés. Eifert a sok mûfajjal és a sokféle témával ezer arcot mutat, mégis mindegyik képe azonosítható, felismerhetõ. Felismerhetõk a tárgyszerûségrõl, a zárt kompozícióról és a megközelítés gyöngédségérõl. Mindenen a szépség uralkodik. Realizmusa "tündéri".

Mindeddig nem találkoztam manipulált képével. Szerettem Eifert realizmusát, hitelességét. Legutóbbi kiállításán (Kína: Ablak a falon - MVM Galéria, a legnívósabb fotós galériák egyike, amely nemrég fogadta Féner Tibor és Fejér Gábor képeit) mintha túl akarna lépni a pillanatörökítés tárgyiasságán. Valami miszticizmus telíti a levegőt. Ahogy Dalí tette, szétfolyatja az időt. Semminek nincs kezdete, és semmi nem ér véget, holott ezeken a képeken is zárt a kompozíció. Megbicsaklik, ami folytonos. A táj párában úszik. Ilyen volt évezredekkel ezelőtt és ilyen lesz évezredek múlva. Megtagadja, ami emberi. A portrék is különböznek a megszokottól. A tekintetek elé- és mögénéznek, ezért bár bizakodással teliek, megtagadják a kapcsolatot. Magukba záródnak. Nincs kontaktus a vannal, csak a távoli múlttal és a nagyon távoli jövővel. Elveszettnek látszik a nyugati ember optikája. Éljen a csönd és ami nem érhet véget soha! (Eifert János: Kína: Ablak a falon. Fotókiállítás az MVM Galériában 2002. december-2003. január)

Józsa