Derevo Színház

Néha nem árt kicsit elgondolkodni szívesen alkalmazott sablonjainkon. A legelsõ sablon, ami talán nemcsak bennem fogalmazódik meg a Derevo elõadása láttán, az "örömszínház" kifejezés. Az Once... bizonyos értelemben valóban az. Ám az öröm nem valamilyen örömködést, kisujjból kirázott szórakoztató produkciót jelent, hanem egy szakmailag nagyon pontosan felépített, alaposan átgondolt, érezhetõen sok munkával létrehozott elõadást.

Szó alig hangzik el a színpadon. Mégsem mondhatnánk mozgásszínháznak, amit látunk (noha a legapróbb mozdulatok is kidolgozottak). Nem pusztán azért nem, mert a mozgásszínházak átlagánál jóval komplexebb, teátrálisabb a produkció, hanem mert a mozgás csupán része annak az összetett (részint a cirkuszművészet, részint a bábművészet elemeiből is építkező) színházi nyelvnek, amelyen a társulat megszólal.

A történet a lehető legegyszerűbb: hősünk reménytelenül szerelmes egy hölgybe, akinek egy jól szituált amorózó csapja a szelet. A férfiú nehezen törődik ebbe bele, s mivel a reáliák világában nem sokat tud változtatni a dolgokon, a képzelet, a mesék világába menekül, s ott vív meg több képben, több helyszínen és többféleképpen a gaz csábítóval. Ám ha próbálkozásait az álmokban és a mesében siker kíséri is, a való életen nem tud változtatni.

Az előadásban a két világ nem válik élesen szét. Hagyományos értelemben vett reálszituációk nincsenek, illetve ezek is stilizáltak. A szereplők mozgása emlékeztet a játék legelején megjelenő marionettére. Hősünk maga sem rendelkezik ugyan Don Juan külsejével, de szerelmének tárgya sem világszép hercegkisasszony, hanem kissé már korosodó, néha kifejezetten nyúzottnak tűnő, kopasz hölgy. A csábító is nő, ám ez is csak játék: a szerepet játszó színésznő hangsúlyozottan férfiként (s nem egy leszbikus pár tagjaként) van jelen a színen. A reáliák világa is erősen elemelt, önmagából kiforduló világ tehát, s innen természetes egyszerűséggel léphetünk át az álmok, a fantázia, a mese tartományaiba. E mesebeli tartományban megelevenednek a tárgyak, a kellékek, életre kel az élettelen környezet. Maxim Issaev díszlete mint kihajtható könyv nyílik meg, hogy új tereket képezzen. E képekben a valóság és a képzelet ütközik folyamatosan: a mesék tradicionális elemei kerülnek modern, mai környezetbe. Hősünk például nem a hétfejű sárkánnyal vív meg, hanem egy gépesített "szörnyeteggel", amelyet riválisa irányít.

A Derevo előadásának erejét, újdonságát nem a nyelvi, formai nóvumok adják (ilyenek talán nincsenek is benne), hanem az ezt kivitelező alkotói radikalizmus. Magyarán: talán nincs is olyan ötlet az előadásban, amely konvencionálisan lenne alkalmazva, s ne lenne egészében végiggondolva. A legkevésbé fontos, de talán a legkézenfekvőbb példa erre a közönség (általam egyébként soha nem szeretett) macerálása. A Derevo sem hagyja békén a publikumot, de ez a tevékenység nem merül ki az első sorban ülők udvarias molesztálásában. A színészek itt keresztülmásznak a nézőkön, a sor közepén ülőket zaklatják, nem is túl finoman (van, akit túszul ejtenek, s kivontatni próbálnak a sorok közül), s különösebb lelkifurdalás nélkül locsolják le pezsgővel a "rossz helyeken" ülőket. A meglehetősen durva akciókat mégis belengi egy olyan felszabadult, cinkosan kikacsintó játékosság, ami miatt a publikumnak nem jut eszébe háborogni.

Ennél természetesen fontosabb a meghatározó játékötletek kiépítése. Gyakori módszer, hogy egy ötlet egyszerű gegként indul, a geg azonban kiteljesedik, elmélyül, s tartalmilag vagy hangulatilag meghatározó jelentőségűvé válik. Ilyen például a falra függesztett kis kép, mely egy pillanatban váratlanul megelevenedik: a kis hajó mozogni kezd. Ám a kép tovább bontakozik: hamarosan már a víz alatt járunk, s nem pusztán a képen; oda kerül a kép előterében (vagyis a játéktérben) tartózkodó hősünk is. Az apró gegből így épül szellemes etűd - ám az ötlet kibontásának még ezzel sincs vége. A játék végén ugyanis visszatérünk a képhez: míg fokozatosan elsötétül a szín, a képen lévő kis világítótorony (utolsó fényként) világít. Aminek, ha akarom, szimbolikus értelme is lehet.

Ez a "ha akarom" nem a recenzens cinikusan odavetett félmondata, hanem az előadás fontos jellemzője. A fentihez hasonló, többértelmű, szimbolikusan is értelmezhető képek meg-megjelennek ugyan a játékban, ám a szimbolikus jelentés nélkül is megállnak a maguk lábán. Az előadás nem törekszik arra, hogy a megjelenített érzelmeknek (kapcsolatoknak, vágyaknak, ábrándoknak) intellektuális analízisét adja, vagy hogy a finoman felfestett lírát többértelműen elvonatkoztatottá tegye, de felkínálja ennek lehetőségét a befogadónak, aki eljátszhat a toposzok egymásra vonatkoztatásával, ha akar, ám valószínűleg erősebb, érzékibb, emocionálisabb élmény éri, ha egyszerűen átengedi magát a játék sodrásának.

A színlap a rendező, Anton Adassinski mellett az előadás alkotójaként tünteti fel a társulatot, valószínűleg joggal. Az alapkoncepciót ugyanis nem hagyományos színészi alakítások keltik életre, hanem a színészi személyiség által előhívott alakok. A személyiség itt természetesen nem életrajzi értelemben értendő (a megjelenített figuráknak vélhetően kevés közük van a játszók privát személyiségéhez), hanem azt a privát és szakmai tudásból fakadó képességet, technikát jelenti, amely az adott figurákat előhívja a játszókból. A karakterek (a három főszerep éppúgy, mint a két színész által játszott mellékszerepek sora) egyszerre egyediek és tipizáltak, hús-vér emberek és típusvázlatok, sőt, archetipizált alakok. A váltások technikája itt éppoly fontos, mint a legváltozatosabb érzelmeket megjeleníteni képes arc, a míves gesztusrendszer vagy a tökéletesre csiszolt mozgástechnika. A Derevo öt színésze (Anton Adassinski, Elenea Larovaia, Tatiana Kabarova, Oleg Zhukovsky, Alexey Merkoushev) ezt a stílust anyanyelvi szinten műveli, s miközben külön-külön is egyedi karaktereket formálnak, teljesen egységes csapatként teremtik meg a játék hangulatát, stílusát, lendületét.

A Derevo előadása nem akarja megváltani a világot, nincs üzenete, alkotói nem óhajtják kiönteni lelküket a közönségnek. Játszanak, mesélnek - hol viccesen, hol komolyan, hol lelkesen, hol keserűbben, mellékesen elgondolkodtatnak sok mindenről, magukkal ragadnak, eltávolítanak a reáliáktól, majd durván visszalöknek a földre, hogy azért a végén mégis nyújtsanak egy reménysugárkát. Felemelő játék, ritka színházi csemege. Hallottam olyan hangokat a zajos sikert arató előadás után, amelyek ürességről és exportról értekeztek. Gazdáik bizonyára nem vették észre a világítótornyot (sem).

Urbán Balázs

 

NKA csak logo egyszines

1