L1 Táncmûvek

Különös, nehéz álom és pajzán vígság izgalmas keveréke Berger Gyula egykor Vattacukor címmel bemutatott koreográfiájának megújítása/átdolgozása az L1 Táncmûvek valamennyi mûvészének kollektív elõadásában. A Habcsók és más címet viselõ produkció hét táncosa - köztük Berger - egyben a mû társkoreográfusaként is szerepel. E ténynek azért is van különös súlya, mert a Habcsók és más "alanyi" darab: táncosai számára saját személyiségük és - érzékelhetõen - a köztük fennálló viszonyrendszer szolgált kiindulópontul.

A szürreálisan vidám táncjáték tere (Árvai György alkotása) meglepően fennkölt, torokszorítóan szép. A sötétbe borult színpadon egyforma villanyégők sokasága világít: a szabályos sorokba, egymástól egyenlő távolságra függesztett lámpák két magasságban világítanak. A felső sor az átlagos emberi testmagasságnál nagyjából egy méterrel, az alsó a föld fölött bő fél méterrel lóg. A tér az előadás kezdetén egy ideig üres: a szépséges lámpaerdő önmagában szemlélhető, mint egy térinstalláció. A fényforrásrengetegbe fokozatosan érkeznek meg a szereplők: az álomszerű tér oszlopcsarnokká válik: az égők zsinórjai közti egyenes vagy átlós járásokban mintha erdei vadakat látnánk közlekedni: a táncosok különös, groteszk mozdulatokkal, lépkednek-futnak keresztül a színpadon.

A Habcsók óriási erénye, hogy álomszerű hangulatát, váratlan szépségek és furcsaságok generálta atmoszféráját utolsó pillanatáig megőrzi. Talányos alakjai egyénítettek, de mégis, mindegyikük játékából valami különös, finom és egyforma szomorúság árad a kirobbanó szellemességek pillanataiban is.

Történés, cselekmény nincs, mégis, mintha játékfilmet látnánk: az összetört valóság szeszélyesen egymás mellé rendelt-rendezett cserepei mintha számítógépes randomprogram, generált véletlenjáték eredményeként állnának össze előadássá. Berger stílusparódiát, revüt, tiszta kontakttáncot, bohózati közjátékot alkalmaz váltogatottan. Táncosainak - eddig jobbára - rejtett képességeit hozza a felszínre, hogy bátran alkalmazza azokat. Érdekes megfigyelni, kinek hogyan áll a reá adott "új" szerep: gyorsan kiderül, hogy Szabó Réka például ragyogó táncos-beszédes-énekes komika. Szándékosan bizonytalankodón megszólaló énekhangja meggyőző, bizarr futamaival gyakran csal mosolyt az ember arcára: a táncosnő (és persze koreográfusa) merész, olykor már-már vaskos humora az előadás egyik legfontosabb hozzávalójává válik. Berger fanyar, szívszorító komikus: a tőle meglehetősen szokatlan eszközt, a humort táncosként mély belső fájdalommal ellenpontozza. Meglepő és jóleső Michaela Pein ragyogó, kimunkált énekhangja is. Hargitai Ákos mókamesterként már jól ismert: a Habcsókban a tőle megszokott mozdulati szellemességgel dolgozik.

Könnyedsége ellenére a Habcsók nem könnyen fogyasztható (hogy maradjunk a gasztronómiánál), mert valóságos ízorgiával szolgál: az előadás hangulata percről percre változik. Az ember olyasfélét érez, mint amikor életében először kóstol meg valami egzotikus különlegességet: néhány pillanatra azt sem tudja, édes-e vagy sós az íz, amit szájában érez. A Habcsók már-már műfaj, neve nincs. Párhuzamai annál inkább: a Magyarországon öt évvel ezelőtt fellépett francia Castafiore társulat, vagy a világszerte egyre ismertebb, portugál Vera Mantero szédítő tempójú szürreáljátékai rokoníthatók vele. A Habcsók finoman kidolgozott, meghökkentő mozaikja látni engedi előadóinak, ennek a tarka, de alapvetően összetartozó művészcsoportnak egyéni erősségeit, mindezt jókedvvel, felszabadultan. Méltó módon, játékosan hívja fel a figyelmet rá: az L1 alkotói egyre sajátabb, sajátosabb színt, hasonlíthatatlan értéket képviselnek a hazai palettán.

Halász Tamás