Ha jól számoltam, a Magyar Televízió új színházi szériájában ez volt a második egyenes közvetítés. Igaz, bizonyára nemcsak az MTV tehetett róla, hanem a franciák is, akik egyáltalán az elõadás létrejöttét is lehetõvé tették. Merthogy a szegedi színház idõközben lemondott igazgatója a bemutatót is le akarta mondani. A nézõnek persze ez tulajdonképpen mindegy. Azt látja, amit mutatnak neki, azt meg ritkán tudja meg, hogy mit mutathattak volna, de ezért vagy azért nem tették. Most például kapott kétszázötven perc Faustot. Este héttõl éjfél utánig. A tiszta játékidõ ugyan lényegesen kevesebb, ha levonjuk a szünetekben leadott híradót meg a városi illetékesekkel és a rendezõvel folytatott beszélgetéseket, hogy Schanda Beáta tartalomismertetõit már ne is említsem. Három óra így is biztosan megmaradt. Valaha operában ez nem is számított soknak. Érdekes színházban ma is elviselhetõ. A képernyõ elõtt nem nagyon. Nem tudom, volt-e, aki végigülte. (Én videóról, utólag, három részletben vettem magamhoz az élményt.) Pedig Alföldi Róbert rendezõ mindent elkövetett azért, hogy ismerõssé tegye, közel hozza legegyszerûbb hétköznapjainkhoz a történetet. Azt a történetet, amelynek lényege természetesen bármikor megeshet, de amely így már biztosan nem fordul elõ. Sem úgy, ahogyan Goethe megírta, sem úgy, ahogyan Barbier és Carré áttették francia légkörbe.

Ugyanis már az opera is sok fokozattal lejjebb szállítja a történetet. Faust, a nyugati ember, a nyughatatlan, a mindig kereső, az örök elégedetlen, a mindig újító, a folytonosan kiábrándult, Gounod zenéjével még csak Don Juan nyomába sem léphet. Nem túl formátumos szerelmi szélhámos, akit még ebben a nem túl épületes kalandjában is a sátán irányít. A francia opera szinte úgy aránylik a német verses drámához, mint mondjuk Offenbach Szép Helénája a görög mítoszhoz. Legföljebb nem olyan humoros - legalábbis eredeti változatában. Gáláns szerelmi kaland, amely szerencsétlen tragédiába fordul. Alföldi rendezésében viszont már valóban az eredeti Faust paródiájának, netán persziflázsának tetszik, amit a Szegedi Nemzeti Színházból közvetített a televízió. Másként ugyanis nehéz igazán értékelni az aktualizálás lazán elővezetett közhelyeit. Margit a panelben porszívózik, majd súrol. Kivitte az udvarra a szőnyeget, vagy éppen ő a viceházmester? A hadba indulók természetesen pályaudvari váróteremben készülődnek. Siebel pedig nem feltétlenül férfi, akinek csak a hangfekvése nőies, hanem inkább arra gyanús, hogy azonos neműként vonzódik a lányhoz. A földhöz ragadt maiságot természetesen némi képtelenséggel kell ellensúlyozni. Meztelen táncosok idéznek éteribb hangulatokat, Faust pedig, amikor méregpohárról énekel, pisztolyt emel föl, Mefisztó meg rágyújt az öngyilkosok füstölgő pisztolyával.

A rendezés felszínes, közhelyes, de feltétlenül gördülékeny, elegánsan szórakoztató, amennyire lehetséges, szóval jól illik Gounod művének formátumához. Az igazán színházként fölfogott operajátszás legnagyobb veszélyét persze nem kerülheti el. Itt az énekeseknek is tökéletes illúziót kellene kelteniük. A hagyományos, kosztümös operában ez nem volt így. Vagy valamikor lehet, hogy így volt, de a huszadik századra az a kor biztosan elmúlt. Az emberek a zenéért mentek az operába, és szívesen eltekintettek mindattól, amit más színházban megköveteltek volna. Beérték azzal, ha a díszlet és a jelmez eljátszotta a minimálisan szükséges külsőségeket. Az énekestől csak hangot vártak.

Ha azonban az opera hangsúlyosan színházként akar föllépni, ha a rendezés - mindegy egyébként, milyen tényleges eredménnyel - önálló mondandó igényével lép föl, akkor óhatatlanul kihívja a néző másféle elvárásait. S ez talán még fokozottabban igaz a televízió esetében, ahol az elkerülhetetlenül közeltolakodó kamerák kegyetlenül rombolnak minden messziről talán még megmaradó illúziót. Könyörtelenül szembesül az énekes - főképp a nők - külseje mindazzal, amit róla zengenek. Már az sem segíti a történetbe való önfeledt elmerülést, hogy az idős tudósnak éppen megfelelő Faust (Daniel Galvez-Vallejo) történetesen egy percnyit sem képes fiatalodni Mefisztó minden varázsereje ellenére sem. Szegény Margitot (Raphaëlle Farman) bizony egy öregedő, kövér ember csábítja el. A lány mentségére szolgáljon viszont, hogy ő sem felel meg teljes mértékben annak a sugárzó, elragadó szépségnek, amitől a férfi annyira lázba jön, hogy láttán azonnal aláír az ördögnek. Kentaur jelmezében a mámoros szavak közepette egy valóban szép, de kicsit túlságosan telt, sőt kicsit pocakos hölgy lejt föl-alá a színen. A szerepnek a három főszereplő közül csak Mefisztó (Fernand Bernadi) külseje felel meg. Langaléta, nagy orrú rosszcsont. A rosszalkodás elegáns, könnyed kéjence. Hiába viseli a sátán színeit, hiába jár feketében, vörösben, lényege szerint nemigen tud rontani a világon. Legföljebb kihozza azt, ami amúgy is benne van.

Horváth Ádám adásrendezői rutinja meglátszott a televíziós közvetítésen. Mintha képernyőre találták volna ki, úgy hatott sok jelenet. Leszámítva persze, amin bizonyára nem lehet segíteni. Legalábbis nem szokás. A televíziósok bizonyára reflexből vagy zsigerből irtóznak a színháztól. A lehető legszűkebbre szabott jelenetet közvetítik, kiiktatnak mindent, amiről csak úgy gondolják, zavarja a tévészerűséget. Ezzel azonban a színházszerűségnek okoznak károkat. Márpedig egy színházi közvetítésnek a színházat is, a színpadot is érzékeltetnie kellene, és nem kéne minden igyekezetet feltétlenül a jelenetek tévéjátékká alakítására koncentrálnia.

Az egyenes adás pedig talán még fokozottabban is megkövetelné a színházszerűséget. Nem kellene annyival megelégedni, hogy műsorközlőt, riportert alkalmaznak, aki - mint ezúttal Schanda Beáta - elmeséli előre a cselekményt, nem tudni, kinek és miért. Egyfelől aki nem a másik csatornákon éppen folyó valóságshow-t vagy valamely akciófilmet választja, attól talán még az is kitelik, hogy ismeri az operát. De ha nem, akkor is ott van a feliratozás, amelynek segítségével sokkal jobban lehet követni a cselekményt, mint az előzetes elbeszélésre emlékezve. És talán protokollinterjúkra sem lenne feltétlenül szükség, amelyekben a szokásos-kötelező tisztelgéseken és örömködéseken kívül ugyan nem hallgatják el egészen a produkció körül támadt nehézségeket, de azért oly finoman, távolról érintik őket, hogy csakis az érti, miről beszélnek, aki máshonnan - történetesen akár az újságból - amúgy is tud mindent.

Zappe László

 

NKA csak logo egyszines

1