Legszívesebben idézettel kezdeném a cikket, de várok inkább még néhány mondatot, mert azt tanultam, hogy idézettel kezdeni a könnyebb megoldás. Valóban. Ám a kritikus okosan próbál elemezni mindaddig, amíg a képek fölébe nem kerekednek és elöntik mindenféle idézetekkel és nincs mit tenni: papírra kell vetni azt a verset, ha már így ki akar bújni!

"E vers is valóság, akár az álmod. / Az élet: szív és kés egy szín alatt. / Szemeddel az egész tengert halászod / s horoggal mit fogsz? Egynéhány halat." (Weöres Sándor: Dalok Naconxypanból - részlet.)
Ez volt életem első igazi Szemléje, így kicsit tátottabb szájjal figyeltem, mint a rutinos szemlerókák. Élveztem a hangulatot, a néptolulást, a fontoskodást, a sajtójegyem ügyes villogtatását, szóval az egész felhajtást. Nyilván jövőre már higgadtabb leszek és kritikusabb, s egy évvel öregebb.
Sajnos a teljes kínálatot nem volt alkalmam megnézni. Furán jöttek a filmek, valahogy csokorban, azonos irányokat véve, egyfelé mutatva, kivételekkel, mint amilyen a Tesó, a Libiomfi meg a Szent Iván napja. Ezek monászokként állnak a személyes tematikus szemlében: remek darabok, de nem kifejezetten női szemszögből. A "petefészek gyuszkót" azóta is emlegetjük, és bevésődött Libi bácsi képe bunkócskával a fán. A kakas is felejthetetlen, meg a Darvas-Jordán színész-haknista ellentét. És ugyanígy Elek Feri az elképesztően primitív újságosbódéjával, ahol napilapot nem kapni, csak ócska bulvárt.

Erős felütés

Jancsóval indult a folyam. Erős felütés, kétszer is beültem megnézni, hogy szétröhögjem-szétsírjam, amit lehet. Pedig a Kapa-Pepe-sorozat előző darabjai nem győztek meg feltétel nélkül a választott filmes nyelv hatékonyságáról, izgalmas voltáról és kimeríthetetlenségéről. Röviden: teljesen széttartóak, öntörvényűen kuszák voltak az opusok, csak ínyenceknek és megrögzött Jancsó-híveknek szánva. A Kelj fel, komám, ne aludjál! a nem várható kibontakozás: kellett háromfilmnyi ujjgyakorlat, hogy a nagy mű megszülessék.

Kelj fel, komám, ne aludjál!

A mondandó fókuszában a régi mánia: ember és történelem viszonya, kibékíthetetlen ellentéte. Gyors párhuzamként Sára Sándortól a Feldobott kő (1969) villant be, a nagy kérdőjel a film végén, a dunsztosüvegben ázó vádló tekintetek a papírképeken. "Bele van vetve" az ember a történelem kiszámíthatatlanságába, könyörtelenségébe és saját erős akarata kevéssé befolyásolja az amúgy is bekövetkező tragédiákat. Alapkérdés: lehet-e így és itt élni? Sáránál a főhős, Pásztor Balázs (Balázsovits Lajos) filmet rendez a megélt abszurditásból, így próbál túlélni, átlépni a lehetetlenségen. Jancsó is felteszi a kérdést, de határozottabb és kegyetlenebb választ ad: itt KELL élni, ez nem lehet kérdés!
A távoli helyszínek és idősíkok folyamatos egymásra kopírozásával dolgozik a film. Alapvetően a mai Budapest a háttér, amelyben felbukkannak a felszabadító/megszálló orosz katonák, a nyilasok, nácik, amerikaiak és nyilván Kapa meg a Pepe. Állandó háborús helyzet van, a maga teljes érthetetlenségével. Egy tandemen teker zsidó-náci-nyilas-amerikai. És a tandem szépen halad, nem ütköznek a pedálok. Időbe telik a nézőnek is, míg átéli a kép totális képtelenségét, tömény (mondhatnám vastag) iróniáját.
Kapa és Pepe kavarognak füstben, homályban, keresztül rendszereken, jelképeken. A szekrényből, a savanyúságok mellől kikacsint a vén Joszif Visszarionovics. A Jancsó-Hernádi "bűnbanda" saját perét filmezi. Örömódát éneklő gyerekek haladnak a siklóval felfelé, de ki tudja, hova. Látványkórház és sárga csillag a műtőssegéden. (Szinte seriff...) Férfias történetek, puskaropogás, ricsaj, ordítás.
Kevés a női beszéd, nincs fecsegés. Tóth Ildikó virágkoszorús orosz leány. Végigvarázsolja ezt a filmet tekintetével, arcának lágy vonalaival. Pepe, aki hol katona, hol zsidó üldözött, hol magyar hadifogoly saját hazájában, ehhez az ősasszonyi jelenséghez tér időről időre vissza. Ezt az asszonyt keresi a rendetlenségben. Nem váltanak felesleges szavakat, mert kevés, villanásnyi az idő. Csupa lehetetlen, feloldhatatlan helyzetet mutat Jancsó, a Nagy László-i életoptimizmussal, a létezés kényszerével. Kétszer zárja le a filmet. Egyszer olyan magyarosan-vigadósan, egy vegyesbolt előtt kadarkázva. Majd csendesebben, fontolva, Nádas Péter Egy családregény vége című remekéből idézve. Tóth Ildikó arcán a kamera, nincs semmi zavaró rátét, nincs ostoba didaxis. Ekkor szólal meg az orosz lány először és akkor is magyarul. Hát értik ezt? És Miki bácsi mellett is mindig ott a gondoskodó, ápoló női létezés. Ritkán látni Vasvári Emesét ilyen lágynak, természetesnek, magától értetődőnek.
Nagyon nagy falat ez a Jancsó-építmény. Kockánként kellene a motívumhálót szépen elszálazni és szakdolgozattá írni. Bonyolultsága, ezer felé mutató összetettsége ellenére szilárd építmény mégis ez a film: bátor, egyenes és mulattató.

Azúrkék tenger

Hideg és rettentően havas volt ez a mostani Szemle. Hóemberek szaladgáltak a helyszínek között. Havazik Pacskovszkynál is, csak épp tavasszal. A boldogság színe valódi érzelmes mozi, gyöngéd lelkeknek. Folytatja az Esti Kornélban elindított lírai hangot. Képileg stilizál, miközben az élet leghétköznapibb, banális csatáit meséli. Klasszikusan több szálon futó a történet, lassan kanyarodnak egymásba a fonalak. Van családapa, akit épp el akar hagyni tuti szőke szeretője. A szeretőnek van vőlegénye, aki reggel megkéri a lány kezét, ám ebédnél már visszavonná az ajánlatot: szakítás a vége. A fontos családapának van újságíró felesége, aki kétségbeesetten küzd a tönkrement házasság megmentéséért (és közben folyton arra oktatja divatos női magazinjában az embereket, hogyan kell élni). Hajlandó szexuális tárggyá is aljasulni, hogy férjét újból közel hozza magához. És itt van még a fontos férfi beosztottja, egy fiatal nő a kisfiával: nemrég tudta meg, hogy rákos, apát keres a fiának. Nem jelentkezik egy sem, vagy aki lenne is, már foglalt.
Típushelyzetek, kisreáliák - matt, telt színekben. Gózon Francisco képei egyszerű, tiszta színekkel játszanak, finoman elemelik a szituációkat a valóságtól. Kékek, pirosak és halványzöldek. Mintha mesét fotózna. Mintha messzi távolból látnánk ezeket a tétova embereket: elnyűtt, agyonhajszolt, feladatukra alkalmatlan férfiakat és boldogtalan nőket a mai Budapesten. (Ismét egy pesti történet! Hoppá: ez fontos motívum lehet, érdemes elraktározni későbbi kifejtésre.) A félrecsúszott, elcseszett életeket pozitív, más kultúrákból elcsent példákkal állítja szembe a mozifikció. Kedvencem a szenegáli buszsofőr, aki frissen szerzett magyarsággal kalauzolja az utasokat Budapest nevezetességei közt. Mindenhez van egy-egy jó története, az Oktogon kávéházairól például vagy Balassi Bálintról is akár. Vietnami lány énekel a gyorsétterem ablakában, az arab mosodás hirdetés útján szerez hórihorgas magyar barátnőt magának: akármi megtörténhet. A hótrészeg cigányember autót vezet és nem töri össze a verdát: az fullad ki alóla.
A képzeletbeli busz végül az azúrkék tengerhez viszi boldog utasait. A valóság egészen másképp alakul, de erről egy nagyvárosi mese nehezen vehet tudomást. Öngyilkosság, véres autóbaleset, ez az igazság. A családanyánál elszakad a fonal, nincs tovább. A tengert csak szeretnénk. De nem így szokott történni.

Szelíd belső

Öngyilkosságba torkollik Sas Tamás Szerelemtől sújtva című kamarafilmje is. A történet egyedül Éváról szól. A kamera csak vele törődik, az ő kis látószögét mutatja. Külvilág, más emberek hangok útján vannak jelen és a rengeteg telefonbeszélgetésben.
Alig történik valami: él ez a lány, folyton a szerelmére várva, hétköznapian. A szerető nős férfi, ráadásul Éva (egykori) nevelőapja. Rosszat ígérő kapcsolat.
Olyan ez a film, mint egy képzőművészeti album, csupa portréból. Minden képen a főszereplő, Kovács Patrícia lett megörökítve, de mindig másképp. Ragályi Elemér meséli valójában a lány történetét plasztikus képeivel. Az omló vörösek, a napos barnák dominálnak. Nincsenek éles fények, szűrt a világítás. Szűk, egy lakásnyi térben végtelen látószöget fog be a kamera. Nincs két egyforma nézőpont. Lüktet az állandóság, a semmiben gyönyörködünk, miközben David Yengibarjan harmonikázik a szemközti ablakból...
Nem tudom, férfi nézőpontból mennyi élvezetet rejt ez a mozi, illetve érdekes lehet-e egyáltalán a pesti bérház szolid belső tere. Nem szeretném agyonhangsúlyozni a címül választott apropót, nem szeretnék egy művészi alkotásra mindenáron skatulyát húzni, de a filmen egyformán pergő napi rutinban annyi ismerős butaságra, okosságra, hiábavalóságra találtam, hogy "megvett" engem akaratlanul. Ismerősek Éva mozdulatai, apró sóhajtásai... Fölösleges tovább bizonygatni: nálam a közepébe talált valaminek, ki-ki tudhatja, minek. Kinek-minek.

Gyarlóságok-gyerekességek

A szubjektív szemlekatalógus Makk Károly új filmjével zárul: Egy hét Pesten és Budán. Ismét Ragályi képeivel. És ismét Törőcsik Mari és Darvas Iván, a Szerelem nagy párosa. A rendező sem bízza a véletlenre és a feledékeny nézőre a ráismerést: régi, fekete-fehér kockákat mutat a legendássá vált műből. És a folytatása következik.
Súlyos betegen kórházban fekvő egykori, elhagyott szerelméhez tér haza a férfi a távolból. Rég nem járt otthon, emigráns magyar. Kényelmesen elrendezett fészek és illedelmes feleség várja Svájcban, mégis első szóra jön Pestre az elhagyott szálat felgöngyölíteni. Nyilvánvalóan nem sikerülhet. Nem érti ez az elegáns, nyugati férfi, hogy mi folyik nálunk. Régi arcok bukkannak fel a múltból, itt semmi sem változik. Megismerkedik lányával is, akinek létét titkolták előle. Váratlan új élmények özöne zúdul rá. És közben nem érti az idős asszony szerelmes hívó szavát, nem tud dönteni. Dönt helyette a nő: öngyilkosságot követ el a kórházban. Nincs tovább.

Szent Iván napja - Kamarás Iván és Fullajtár Andrea

Apró gyarlóságok-gyerekességek sorozata vezet a teljes elmagányosodáshoz. A férfit elhagyja az illedelmes külföldi feleség: kiürítve találja svájci villájukat. Lánya is egyedül marad: ketten talán egymásnak, de ezen a ponton kiszállunk a történetből.
Törőcsik Mari és Darvas Iván tekintetei viszik ezt a filmet. Bölcs mosolyuk, kételyeik, aggályaik. Dés László finom jazzmuzsikája helyezi hangulatba Ragályi szürkés, őszies, gyönyörű képeit.

Zárlat

Elismerem, eléggé önkényes a válogatás, bár némi rendszer talán akad benne. Utólag tudatosult bennem is, mennyi közös van a választott filmekben, a felszínen túl is. Budapest mint összekötő kapocs is a megírás folyamán "adta elő" magát különös módon. Városi alig-történetek mind, csúnyán összegubancolódott emberi kapcsokkal. A Jancsó-film természetesen az összefoglalás, a rendszer, a nagy egész, ahol a történelem is színre lép, a többi részlet, szín, szag, illat a dzsungelből.
Idézettel zárni is lapos megoldás, meg tudom, hogy valami konkrét jó dolgot kéne, ügyes búcsúzkodást a levél végére, de legyen keretes a forma, illesszük még József Attilát ide: "Most hát a töltött fegyvert / szorítsd üres szívedhez, / vagy vess el minden elvet / s még remélj hű szerelmet, / hisz mint a kutya hinnél / abban, ki bízna benned." (Tudod, hogy nincs bocsánat)

SŐREGI MELINDA