Edward Albee: Zoo story
Stúdió "K" Útvesztõben

Érdekes kísérletnek lehettek szem- és fültanúi azok, akik ellátogattak a Stúdió "K" József Attila-estjére. Az alkotók által "zaj-színház-videó" mûfaji meghatározású esten a videomontázs és az elõadóest izgalmas keresztezõdését láthattuk.

A kivetítővásznon alagutat látunk hosszan, hidakat, utakat, pályaudvart, forgalmat, egyetemi katedrát és néhány sínpárt. Valamint a József Attilát és Kozmutza Flórát megszemélyesítő két színészt, Bogdán Árpádot és Szabó Verát. Látjuk "Flórát" kávézóban, látjuk, amikor festi magát, amikor ágyban vágyakozik, látjuk gyerekek közt a munkában, s a kis "József Attilát" a nevelőintézetben.

A képen látható két alak állandóan úton van, vagy épp útra készülődik. Állandóan mennek valahová vagy menekülnek valami elől, és várakoznak valamire. Külön-külön. Mint két külön bolygó, amelyek külön pályán futnak, s nem találkoznak össze. Arról csak beszélnek: leveleikben. Vágy van csak - beteljesülés nincs.

Mi magunk is folyamatosan úton vagyunk - a kamera által. Hol alagútban, hol hídon, hol autóban, hol megállóban, hol meg épp tolongunk a tömeggel. A videomontázs impressziók, hangulatok sokaságából áll. A bolyongás, a helyet nem találás, a révbe jutás lehetetlenségének élményéből, amit csak a halál oldhat fel. (A videofelvétel maga is kísérletező, ha nem használ is túl eredeti, egyedi technikákat. József Attila halálát például dokumentarista módon, riportfilmnek álcázva mondatják el a Flórát játszó Szabó Verával.)

Bogdán Árpád

Az est negyedénél "József Attila" egyszer csak megkettőződik, és elénk lép a filmvászonról/mögül, mintegy önnönmaga árnyékából teremtődve. És ez a József Attila már nem rohan sehova, már nem menekül, még csak nem is vár senkit és semmit. Kilép saját dimenziójából egy új dimenzióba, hogy azután kívül kerülve önmagán, önmaga világán, felülkerekedve immár mindenen, velünk együtt nézze s hallgassa, önmagát, Flórát, saját gyermekkorát és tragédiáját. ("Az ember végül homokos, / szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél. / Én is így próbálok csalás / nélkül szétnézni könnyedén. / Ezüstös fejszesuhanás / játszik a nyárfa levelén. / A semmi ágán ül szívem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szelíden / s nézik, nézik a csillagok." [Reménytelenül] "Tán örülnék, / ha nem szeretnél így. Kiülnék / a fehérhabú zöld egek, / fecsegő csillagfellegek / mellé a nyugalom partjára, / a nem üres űr egy martjára, / szemlélni a világokat, / mint bokron a virágokat." [Flórának] "Úgy leszakadtam minden más világról, / ahogyan lehull a gyümölcs az ágról." [Le vagyok győzve...].)

Igaz, mindez a költő sokat vitatott s azóta már felülbírált kórképére, a skizoid elmebajára játszik rá, ezzel együtt talán ez a legeredetibben, legszebben megoldott része az előadásnak. Bogdán Árpádtól pedig rendkívüli fegyelmezettséget igényel ez a konstrukció, hiszen mögötte folyamatosan pörög továbbra is a film a maga szövegrészleteivel, így neki éppen akkor kell befejeznie monológjait, amikor ott épp kezdődik a követező idézet. De hát: "Légy fegyelmezett! / A nyár / ellobbant már." - mondja József Attila (Téli éjszaka).

Bogdánék József Attila utolsó hónapjait elevenítik meg, többnyire utolsó nagy versein (Tudod, hogy nincs bocsánat; Talán eltűnök hirtelen; Karóval jöttél; Íme, hát megleltem hazámat stb.) és Kozmutza Flórával folytatott levelezésén keresztül. Inkább egy lelkiállapotot s egy tragédiát idézve meg, mint költészetét. Már csak azért is, mert a műfajmegjelölésben szereplő zaj olyan konkrétan és mértékben értendő (a videomontázs mellett rögzített zajok kísérik a szövegrészeket), hogy igen gyakran bosszantóan s az élvezhetetlenségig elnyomja az aláfesteni/ábrázolni kívánt lényeget, vagyis magát a József Attila-i szöveget. (Pedig ez igen könnyen korrigálható lenne.)

Mert akármennyire is zaj-színház-videóként jelölték meg az alkotók a műfajt, a főszereplőnek azért mégiscsak a szövegnek kellene/illene lennie. Így a legfontosabb szempont is az (filmmontázs ide, zajkompozíció oda), hogy hogyan mondják azt. Jelen esetben a zajon kívül itt a másik probléma. Pedig Bogdán Árpád személye (aki egyébként szinte a megtévesztésig hasonlít a krétakörös Nagy Zsoltra) nagyon is rímel József Attila alakjára. Ő is ambivalenciát sugároz: egyszerre intellektuális és ösztönlény; zord, komoly és játékos, könnyed; sokat szenvedett, gúnyolt, meggyötört és szinte pökhendien mindezen felülemelkedő; szelíd és dacos. Mint kinek "Szívében néha elidőz / a tigris és a szelíd őz." (Csak az olvassa). És ez az alkati hasonlóság remek kiindulási alap, amely markánsan rá is nyomja bélyegét az estre. Bogdán vers- és szövegmondása mégsem tud elég szuggesztív lenni. Nem azért, mert igen visszafogottan, csendesen, szelíden és egy tónusban, a beszélt nyelvhez közelítve mondja végig az összes szöveget, szinte hanyagul, laza természetességgel - a nyugodtság, beletörődés, elfogadás lelkiállapotát érzékeltetve talán -, hanem mert a természetesség önmagában még nem azonos a személyességgel s a hitelességgel, pláne nem az értő közvetítéssel. (Ami sikerült hajdan Jordán Tamásnak a Szabad ötletek jegyzékével, az most nem sikerült Bogdán Árpádnak.)

Érzékelhető, hogy közel áll hozzá József Attila világa, rokon vele, érti és érzi költészetét, ám ezt át is kell tudni adni.

Bogdánék a kevésbé göröngyös úton közelítettek a József Attila-i életműhöz, hiszen látszólag egyszerűbb és mindenekelőtt sokkal hatásosabb a Szabad ötletek jegyzékének megbotránkoztató sorait, a levelezések intimitását és a tragédiát megidézni, mint egyszerűen kiállni a versekkel. Az pedig egyenesen kínos, ha a versek egyike éppen a költőt megidéző esten idéztetik pontatlanul. (Íme, hát megleltem a hazámat). ("Ne légy szeles. / Bár a munkádon más keres, / dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen, / úgy érdemes."!)

József Attilával kapcsolatban az ember ne ismerjen pardont, és ne nézzen el semmit. Ha valaki József Attilához nyúl, csak akkor tegye, ha ugyanolyan konok maximalizmussal, világmegvető, sebet elvakaró bátorsággal képes költészetéhez közelíteni, ahogyan ő alkotott.

József Attila sajnos könnyű prédának tűnik, hiszen hálás dolog egy ismert és sokak által szeretett, tragikus sorsú költőt előcitálni. Nemrég láthattuk például Hobót az Új Színház Stúdiójának színpadán (jelenleg a Komédiumban fut az est), amint néptanító/guru pózból, József Attila legértőbb, leghitelesebb szószólójának képzelve magát görgette elénk nagy dübörgéssel és vehemenciával kedvenc költője sorait, annyira magáénak érezve azokat, hogy az idézetek pontosságával nemigen törődött, s kétes szövegtudásával nagy dermedtséget okozott a nézők soraiban. Szívesen elhiszem neki, hogy közel érzi magához József Attila szellem(iség)ét - de hát ezzel sokan vagyunk így. Hobó ezen az estén olyan volt, mint elefánt a porcelánboltban. (A produkció nyomaiban sem emlékeztetett a hajdani Katona-beli József Attila-estjére.)

Az embert persze többnyire megkísérti az új kaland lehetősége, hiszen sokunkat érdekel, miként alakul/alakítják József Attila életművének utóéletét: hogyan látják, értelmezik, élik meg azt ma mások. Bogdán Árpádék estjének címe - Útvesztő - sajnos találó: ez az út az említett hibákkal pillanatnyilag valóban útvesztő az előadók számára. Ebben a maguk teremtette útvesztőben az alkotók és nem utolsósorban József Attila költészete most, úgy tűnik, elvész. (Kár érte, mert láthatón sok munka és hit van a produkcióban.)

Egyelőre azonban örüljünk annak, hogy József Attilát (aki majd’ száz éve született) nem felejtik, s azon kevés költőink egyike, akiket színpadon, előadóesteken, koncerteken is minduntalan megidéznek. Az a bizonyos kerülőút

A Stúdió "K"-ban látható másik bemutató, a Mese az állatkertről is kétszereplős. Ám míg Bogdánék kísérleteznek és bevonnak más művészeti ágakat is estjükbe, Cserje Zsuzsáék a legegyszerűbben, a legpuritánabbul teszik elénk Albee egyfelvonásosát, teljesen rábízva magukat a szövegre. S jól teszik, hiszen a darab tulajdonképpen csupán két férfi párbeszéde, sőt inkább csak egyikük monológsora, és a jól megkomponált történetkonstrukció önmagában is szikár, puritán.

Hannus Zoltán és Nádasi László

A színen csupán a legszükségesebb tárgyak találhatók: egy parkrészlet kellékei: két pad és egy szemetes. A két pad egymással háttal helyezkedik el - megfelelve az ábrázolt világban uralkodó kapcsolat- és kommunikációnélküliségnek. Itt találkozik össze egymással végzetesen a két egymástól oly különböző ember, a történet két szereplője. Peter, a jómódú, biztos egzisztenciájú nyárspolgár, aki az életkalandok, a valódi kapcsolatok rizikói elől elbarikádozza magát, előre bebiztosítva életét a kockázatok ellen; akinek a nyáj melege adja a biztonságérzetet. És Jerry, a nyughatatlan csavargó, aki saját életével is hazardíroz; a világ árvája, akinek se apja, se anyja, se szeretője, se ismerőse, se istene; aki sebeit mindig elvakarja (hogy József Attilánál maradjunk). Jerry a társadalom számkivetettje (árva, homokos, nincsen senkije, nem tartozik sehová, magányos, "képkeretei üresek"), ám szabad ember, nem köti semmi - szabad egzisztencialista hős, individuum, aki Peter poshadt állóvizét próbálja felkavarni, s "szinte Prosperóként irányítja az eseményeket".

Jerry valódi emberi kapcsolatra vágyik, ezt pedig csak úgy tudja kikényszeríteni a tisztes állampolgár páncélja mögé rejtezett Peterből, ha kirángatja élethazugságaiból, önelégültségéből, birtoklási vágyából, és felrázza. Mint A kis herceg rókája, olyan fokozatosan, szertartásosan közeledik Peterhez. Peter pedig nem mer udvariatlan lenni, még ahhoz is gyáva, hogy szemtől szembe visszautasítson valakit. Jerry először verbálisan, majd egyre drasztikusabban, agresszívabban próbál meg hatni rá: csiklandozással ("a kapcsolatteremtés paródiája") és a biztonságot s nyugalmat jelentő pad elvételével, végül pedig egy halálos kimenetelű játékkal, a padért folytatott párbajjal. Már-már úgy tűnik, sikerül is Jerrynek kibillentenie Petert, aki kezd összezavaródni, feleségét, lányait összekeveri háziállataival, zavarában pedig egyfolytában vihog. Végül mégis kudarcra ítéltetik Jerry próbálkozása, de hogy a kapcsolatteremtési kísérlet ne fulladjon teljes közönybe, a legvégsőre szánja el magát: életét áldozza kapcsolatukért, hogy végérvényesen összefonódjon sorsuk. "A halál az egyetlen olyan esemény, amely eléggé megrázó és személyes ahhoz, hogy ezt a két teljesen elkülönült lelket kapcsolatba hozza egymással." (Walter Kerr) Ekképp felvállalja a Megváltó szerepét, a rituális mártírhalált (belerohan a Peter tartotta késbe), hogy kitörölhetetlen nyomot hagyva benne, megmentse Petert. Jerry "a létezés illúziójából az élet tudatos átélésének fájdalmáig vezeti Petert".

Albee-nak ez az ifjúkori műve, amely elindította a világhír felé, a "szabadságtól megfosztott ember drámája". Egyszerre modern moralitás, "instruktív tantörténet" (ahogy fogalmaz) és egzisztencialista mű. Félúton áll az abszurd dráma és a realista színmű között, amit át- meg átszőnek szimbolista elemek. Albee Beckett-tel, Kafkával, Ionescóval, Pinterrel rokon. Ugyanakkor úgy használja az abszurd színház technikai fogásait, hogy közben nem fogadja el az abszurd metafizikáját, amelyen ezek a technikák alapulnak. (Brian Way) Maga Albee is tiltakozott a nihilizmus vádja ellen: "Jerry ugyan meghal, de továbbítja élet iránti tudatosságát a másik szereplőnek: a darab nyilvánvalóan nem tagadja az életet." Richard Amacher pedig egyenesen a társadalom ellen lázadót, egy görög tragédia hősét látja Jerryben.

Nádasi Lászlót (Peter) alkata, hangszíne, -hordozása és mimikája is arra predesztinálja, hogy abszurdba hajló, groteszk hangvételű darabokban játsszon, illetve ironikus, groteszk szerepeket alakítson. Igaz, itt talán kicsit túl gyorsan s könnyen dobja el a kimért, tartózkodó, komoly figurát, és bújik az infantilis felnőtt bőrébe.

Hannus Zoltán (Jerry) alkata is passzol szerepéhez (a jó szereposztás pedig fontos feltétele egy jó előadásnak), bár Jerry "rettenetes kimerültségét", a kimerültség legvégső fokát nem érezteti. Az a kényszeres pótcselekvés pedig kifejezetten zavaró, amellyel Hannus nem tud elszakadni a tárgyaktól, főként a szemetesládától. Minduntalan rátámaszkodik, csimpaszkodik, fogdossa, babrálja, matatja, körbejárja. Igaz, hogy Jerry felesleges ember, aki kihullott a társadalomból, pontosabban a társadalom dobta ki magából, így szimbolikusan a társadalom számára szemétnek bizonyul (s ennyiben talán jogos a gesztus), ennek ellenére ezek a pótcselekvések, vagyis a menedékbe húzódás, a biztonságkeresés, a bezárkózás sokkal inkább Peterre jellemzőek. Jerry kabátjátéka viszont, amikor szállásadónőjével, "Cerberusával" való kapcsolatát, annak élveteg tolakodását játssza el Peternek, kiváló.

Marik Noémi