A nyolcvan gazdag esztendõbõl csak pár adatott az idilli tájon. A szinte gyermekfejjel, önként elhagyott otthon után évtizedekig az üldözöttek sok helyszínû sorsában osztozott. Alkotni vágyásából nemcsak képek és könyvek sora, de máig ható, igazi szellemi mûhelyek megteremtésére is tellett. A Tett, a Ma, a Munka, a Dokumentum egyszerre volt minden addigitól különbözõ irodalmi és képzõmûvészeti horizontokat hirdetõ folyóirat, és ugyanakkor szervezõje, építõje is a megújulásnak. A hányattatások után az övéi közt, biztonságban,1946-ban úgy érezte, a kitelepített svábok után megmaradt házak egyikébe költözhet. A fényképen, az új társsal, Klárikával az oldalán a tornácon. Arcvonásai lágyak, tekintete a tájat simogató. Az ekkor készült munkái - fõleg festményei és könyvillusztrációi - egy megváltozott, az addigitól különbözõ életérzést tükröznek. Az absztrakt mûvész helyét a tájképíró váltja, színeiben melegséget és derût sugároz. Ez is Kassák. Csak most nem ellenharcosa, hanem propagátora az új világnak. Alig két évnyi nyugalom adatott. 1949-1956-ig megint hallgatásra kényszerült, az addigiaknál még fájdalmasabb hallgatásra. A véglegesnek hitt otthonra találás helyett 1953-ban Békásmegyer idillje is véget ért. Mégis ezek, az ekkor megszólaló, másfajta hangok, színek, formák, különleges helyet foglalnak el az életmûben. Nem a harcost, a nyugalmat hirdetõt mutatják.
(Kassák Békásmegyeren. Kassák Múzeum. A kiállítást rendezte Csaplár Ferenc)

Koncz Zsuzsa táncfotói

Sokszor néztem már, ahogy dolgozik. Meg akartam fejteni kivételes képességét, ahogy a színházhoz közelít. Ő is ott ül a sötétben, a fotózásra kijelölt előadásokon a nézőtéren, kattogtatja a felvevőgombot, de talán kevesebbszer, mint mások. Az ő keze akkor mozdul, amikor egy lelki történés készül, hogy csak azt örökítse. Ezért képein nem tudunk meg sokat a jelmezről, a színpadképről, annál többet a szituációról és arról a figuráról, aki éppen ott és éppen akkor a számunkra él. A gesztusok, az arcvonások sorsok sokaságát jelenítik. Megszólítanak. Oda kell figyelni rájuk, el kell mélyülni bennük, olyan sokszínűek, olyan érzelemgazdagok. Koncz Zsuzsa fekete-fehérben készíti képeit. Mindent tud a színházról és a színészetről, de talán legtöbbet azokról, akik egész lényüket adják mindehhez. Az egész lényük odaadása miatt kiszolgáltatottak, védtelenek. Koncz Zsuzsa képein ez jelenik meg, ezért megindítóak. Legutóbbi kiállításán az utóbbi évek táncfotóiból kapunk válogatást. A táncos teste, arca itt, bár a pillanatban a végtelenbe merevül, mégis dinamizmussal telített.
Láttatja a voltat és a leszt, a fájdalom, a szorongás feszültségét.
A fény, és az is, ami a homályban marad, ezt a feszültséget fokozza. Semmi sem rész és semmi sem egész, csak a fény vibráló izzása, az arcokon, a mozdulatokon, a tekintetekben.
(Bethlen Kortárs fotógaléria, Közép-Európa Táncszínház).

Offline

Az Alapítvány a Magyar Fotográfiáért szervezésében huszonegy fotóművész kiállítása nyílt a Csiga Galériában a Millenárison. Gautier Péter, Gulyás Miklós, Szilágyi Sándor alapították és működtetik internetes galériájukat, amelyhez eddig huszonegy fotóművész csatlakozott. "A fénykép: tárgy. A művészi fénykép: műtárgy. Miként az eredeti festmény és grafika, a fotó is a maga fizikai, érzéki valóságában hat igazán. Van jellemző, a szerző által jóváhagyott mérete, az egész fizikai valóját meghatározó technikája, tónus- és színárnyalatai (a monokrómon belül is!)... Ez még a fotóművészet olyan műfajaira is igaz, mint a szubjektív dokumentarizmus. Hogyne volna hát igaz az experimentális fotóra és a történeti/alternatív technikák használatára... Alapítványunk a magyar fotósok folyamatosan alakuló, önkéntes csoportosulása. Olyan alkotói kört és légkört szeretnénk létrehozni, amelyben a résztvevők kölcsönösen tisztelik egymás munkásságát, bármennyire eltérő műfajokban vagy stílusokban tevékenykednek is" - vallják a szervezők. Ez a hagyományos kiállítás arra szolgált, hogy együtt mutassa fel azt a művészi sokféleséget, amelyet ez a kifejezési eszköz - a legjobbak kezében - az ezredfordulóra megvalósított. Akár művészképek, akár a legmegrázóbb témájú dokumentumfotók, mint itt Szilágyi Lenke és Benkő Imre alkotásai, a hitelességükkel magukkal ragadók. Gulyás Miklós és Vízkeleti Márton más-más fototechnikával szürreális játékot rendez. Frankl Aliona érzékeny fotogramjai álomvilágba hívnak. Rebbenő és tünékeny a szépség. Pácser Attila és Zöld László világa inkább a groteszk.

Fotó: Szilágyi Lenke

Fellner és Helmer Közép-Európa
színházépítészei. 1870-1920

Az volt ám az aranyidő! A tizenkilencedik század utolsó évtizedeiben a harmadik rend magára kíván találni. Dolgozik és gyarapodik és szórakozni kíván. Felfedezi a maga számára a színház gyönyörét. A többnyire fából készült épületekben a gyertya és fáklya fénye jelentette a világítást. Az élvezet így nem volt veszélytelen. A bécsi Komische Operben több mint félezer ember lelte tűzhalálát. Talán ezen is okulva két tehetséges építész, Ferdinand Fellner (1847-1916) és Hermann Gotlieb Helmer (1849-1919) megalkotja a korszerű színházépület tervét. Impozáns a külső és a belső forma. Lett kényelmes nézőtér, attól vasfüggönnyel leválasztott színpad, több ki- és bejárat, csevegésre, toalettmutogatásra alkalmas csarnokok, külön lépcsősorok a felsőbb szintekre, vagyis biztonságos, s tetszetős színházépület. Stílusuk neobarokk, sok a díszítés, a pompa, hogy a betérő érezze, kivételezett, a fényűzés személyének szóló. A siker nem maradt el. Az építészpáros, együttműködésük negyvenhárom éve alatt - Zürichtől Odesszáig és Hamburgtól Fiuméig - negyvennyolc kitűnően szervezett színházat emelt. Hasonlít egy kicsit a Vígszínház a kecskeméti Katona József Színházra, de ez nem von le szépségükből és értékükből. Az ő munkájuk volt a Népszínháznak emelt, majd 1965-ben fölrobbantott Nemzeti a Blaha Lujza téren. Az övék a Solymosi Orfeumnak épült és ma Operettszínházként működő épület és a szegedi Nemzeti Színház is. A munkásságukat bemutató vándorkiállítás (Grazból jött és Prágába tart) megrendezését az Osztrák Nagykövetség támogatta. (Budapesti Történeti Múzeum)

JÓZSA