Bartis Attila: Anyám, Kleopátra
Nemzeti Színház, Stúdió

A SZÍNÉSZNÕ EPILÓGJA

Második regényt írni - szigorú próbatétel. A nyugalom az Erdélybõl tizenhat évesen áttelepült, Magyarországon íróvá lett Bartis Attila harmadik prózakötete, A sétát követõ A kéklõ pára címû novelláskötet után a második regény. Megjelenésekor, 2000-ben váratlan és átütõ szakmai, kritikai sikert is hozott az akkor harminckét éves, nagy reményekre jogosító, de az olvasóközönség körében még viszonylag kevéssé ismert írónak.

Nyugtalan nyugalom

Sikeres regényből egyenrangú drámát, értékes epikus műből a maradandóság ígéretét hordozó színpadi kompozíciót alkotni veszélyes vállalkozás. Ennek ellenére a világszínház nem mond le sem a klasszikusok, sem a kortársak jeles és jól fogadott prózai műveinek adaptálásáról. Budapesten volt olyan évad, amelyben a dramaturgiák lelkiismeretük megnyugtatása és a kultúrpolitikai elvárások teljesítése érdekében szinte kizárólag regényadaptációkkal igyekeztek pótolni a krónikusnak mondható kortárs dráma hiányt. Hiába, hogy az Anna Kareninából soha, egyetlen átdolgozásban sem lett igazi dráma, Piscator Háború és békéje is megmaradt színháztörténeti kuriózumnak, az idei évadban pedig Az idióta színpadi változatával barátkozva bánkódtunk, hogy miért nincs időnk és módunk az eredeti Dosztojevszkij-mű újraolvasására, az évadok műsortervét összeállító műhelyekben mégis tovább élt és él a remény, hogy a szakma s a néző olvasmányélményei újjászülethetnek a színpadon. Hivatkozási alapnak folyamatosan rendelkezésre állnak a meggyőző, értékes, vagy legalábbis érdekes, és a több évtizedes gyakorlatot is cáfoló "ellenpéldák". Nem lehet eleget hangoztatni, hogy Örkény önmagával versenyezve teremtett kisregényeiből egyenértékű és sokkalta szélesebb körben hatni tudó tragikomédiákat, hogy a világ máig nem ismerné a Tótékat vagy a Macskajátékot, ha írójuk nem köt - a színházi ösztönzésnek és dramaturg feleségének hála - életre szóló szövetséget a színpaddal. Számon tartjuk azt is, hogy sokak által vitatott adaptációjával Ljubimov igenis átmentette a színpadra a Bűn és bűnhődést. És ha létezik hömpölygő, burjánzó, papírforma szerint eleve színpadképtelen epika, a Száz év magány nyilvánvalóan az, emlékezetes színházi előadása - kulcsszerepben a felejthetetlen Törőcsik Marival - mégis kirobbanó sikert aratott Szolnok után Budapesten is.

Udvaros Dorottya | Fotó: Kaiser Ottó
Bartis Attila maga komponált drámát A nyugalomból. Azzal kezdte - vagy fejezte be? - a munkát, hogy tartalmában is, hangulatában is alapvetően megváltoztatta az eredeti mű címét. Emlékszem, a 168 óra riportere már a regényről folytatott beszélgetésben is szóvá tette, hogyan lehet egy ennyire nyugtalanító regénynek A nyugalom a címe. A szerző akkor egy bizarr hivatkozással kerülte meg a választ, mondván: az Apolló program űrhajósai is a Nyugalom támaszpont nevében jelentkeztek. A vadonatúj, inkább komédiát vagy legfeljebb tragikomédiát ígérő, frappáns darabcím - Anyám, Kleopátra - a szavak hangulati kontrasztjával, a szókapcsolat leplezett iróniájával valóban közelebb áll a feldolgozott, keserű és torokszorító történethez, a most látott színpadi kompozícióhoz, mint ami a regény élén áll. A birtokviszony mintegy előre vetíti a hősök kapcsolatát - a fiú nevezi így - színházi rangjára, híres szerepére utalva - anyját, a hazai színpadok nevezetes Kleopátráját. Azt viszont nem sejteti a kétszavas cím, hogy a főszereplők jelzett kapcsolata, az a bizonyos birtokviszony, a darabban visszájára fordul. Hiszen a Kleopátrát játszó színésznő az, aki anyasága jogán nem egyszerűen vállalta, szerette, de könyörtelenül ki is sajátította magának felnőtt fiát.
A premier szünetében értő irodalombarátok, Bartis regényének lelkes és fogadatlan prókátorai máris fájlalták, hogy a színpadon elhalványodott a szöveg fénye, és engedett erejéből, hőfokából az eredeti mű torokszorító forrósága is. A nemzeti színházi bemutató első kritikusai azután udvarias elismeréssel és ugyancsak bevallott csalódással, érvekkel körülbástyázott szkepszissel fogadták az adaptációt. Volt, aki Bartis színpadi szövegét bírálva nemcsak a dramaturgiai döccenőket kifogásolta, de valamiféle "lebegő lírai katyvaszt" is emlegetett. Az Élet és Irodalom avatott kritikusa impozáns logikai vértezetben küzdött meg a darab dramaturgiájával, ténybeli tévedéseket felfedezve elutasította nemcsak a darab meseszövését, de az élet- és jellemrajzok logikáját is, viszont a regénynek csak a hírére utal. Megvallom, az elhangzott érvekkel körülbástyázott kifogásokkal vitatkozni sem könnyű, nemhogy megcáfolni őket. Lehetne persze arra hivatkozni, hogy a színpadi változat szövegében, nyelvi világában lenyűgözően hűséges, olyannyira, hogy a dialógusok megfogalmazása szinte szó szerint azonos A nyugalom lapjain fellelhető párbeszédekével. Csakhogy az igazi gond nem a mű verbális hűségével van. A regényt idézők csalódása másféle - szerintem is jogos - hiányérzetből táplálkozik. Nem szálakat, eseményeket és figurákat, hanem a mű történeten túli szintjének gazdagságát hiányolom magam is a színpadról. Hogy a lecsupaszított cselekménysor mögött nem rajzolódik ki eléggé árnyaltan maga a kor, amely hazugságokkal mérgezte a levegőt, és hazugságokra kényszerítette boldogulni igyekvő hőseit. A diktatúra, ami a hősök életének döntő fordulataiban természetesen a színpadon is vitathatatlanul jelen van, a megjelenített részletekben, de főként a kor atmoszférájában nem érződik eléggé.
A cselekmény fő vonalára koncentráló szerkesztés elkerülhetetlenül módosítja az elbeszélés arányait: azáltal, hogy a sorsfordító, látványos és gyakorta szélsőséges gesztusok fókuszba kerülnek, a háttér részletes rajza, az élvezettel fogalmazott, meditatív szakaszok sorozata elhalványodik. Ezek nélkül viszont megnőnek és lemeztelenednek bizonyos extrém emberi megnyilvánulások, megkérdőjelezhetővé válnak korábban hitelesnek tartott döntések. Megjelenítve, látványként prezentálva meghökkentőnek, eltúlzottnak, vagy éppen naturalistának is tűnnek azok a mozzanatok, amelyek a mű epikus változatában mértéktartó arányérzékkel illeszkednek bele a cselekménybe. Bartis Attila gátlástalan szókimondása, nyersesége megfelelően intim befogadói szituációban, otthon a fotelben korántsem tűnik annyira hivalkodóan szemérmetlennek, mint a színházi nyilvánosság tágabb keretei között.

Zárt tárgyalás - Budapesten

A lírikus képzelt bűvös köre is valóságos univerzum ahhoz a társas börtönhöz képest, amit két, vérségi, érzelmi és szexuális kötelékekkel egymáshoz láncolt ember képes önmagának és a másiknak teremteni. Kényszerű vagy önkéntes bezártságuk a drámairodalom kezdete óta egész sor, többféleképpen is kiaknázható drámai helyzetet kínál. Bartis Attila darabja egy szeretve gyűlölt anya és egy, a kényszerek rabságából kitörni képtelen fiú kényszerű, nyomasztó együttélésének, a kapcsolatukat mérgező "Hassliebe"-nek tragédiába torkolló lenyomata. A darab kritikusai Mauriac, Déry Tibor, Nádas Péter műveiben találtak A nyugalomra rímelő dramaturgiai és pszichológiai analógiákat. De persze a sor a komédiától a tragédiáig, Örkény Kulcskeresőkjétől Sartre Zárt tárgyalásáig folytatható.
Bartis művében az egymásrautaltság kényszere köznapi realitás, ami viszont a felmutatott szélsőséges változatban túl morbid és groteszk formában valósul meg. Köznapi, sőt materiális ez a kényszer, mert ha a fiú történetesen fellázadna rabtartója ellen, és végre elköltözne a meggyűlölt közös otthonból, senki nem lenne, aki a depressziós Weér Rebekáról gondoskodna. De groteszk is ez a kényszerű társbérlet, mert fennmaradását lélektani abszurdumok garantálják. Hiszen a meghatározó körülmény, az anya betegsége is egyszerre képzelt és valóságos. S bár tizenöt éve, mióta tehetséges hegedűs lánya megtette azt, amire a fiú képtelen, és átlépett a rá is nehezedő anyai tiltáson, sőt az országhatáron is, a hajdani színésznőn úrrá lett az embergyűlölet és az őrület. Azóta sem tudható, hogy mennyire végletes és végzetes az általa játszott, pokoli szerep. Zavarba ejtő, hogy nemcsak a fiú hiszi el, a testvére nevében írott levelek tartják életben az anyját, de a néző is elfogadja a jó szándékú összeesküvést, majd a fiúval együtt döbben meg, amikor kiderül, hogy Rebeka válaszai is megcímzett, üres borítékok. Ezáltal különös naivitása és rögeszmés tudatzavara cáfolat és magyarázat nélkül kerül szembe egymással. Kiderül, hogy a "mikorjössz"-től a "holvoltál"-ig" tartó, másfél évtizede folyamatosan zajló kihallgatás, az anyai féltés és féltékenység zsarnoki eszköze egyszerre kórtünet és zsarolás is, amellyel a hajdani színésznő konzerválni akarja az elviselhetetlen, de számára mégis egyedül elviselhető helyzetet.
A fiú tulajdonképpen két kötélbe is kapaszkodhatna, ha valóban szabadulni szeretne. Az első fogódzót szerelme, szeretője, a nyomasztó érzelmi zűrzavarban a tisztaságot képviselő, hányatott sorsú, Erdélyből menekült Eszter nyújtaná felé, de a fiúnak nincs ereje megragadni. Egyrészt, mert Weér Rebeka féltékenysége eleve megmérgezi kapcsolatukat, másrészt mert az új otthonában is otthontalan lányt is túlságosan megsebezte az élet. A másik kapaszkodó a fiú saját hivatása, tehetsége, az írás lenne. Voltaképpen ez életének az egyetlen olyan területe, amit hajlandó - és egy ideig képes is - megvédeni anyja zsarnokságától. A kérdés csak az - és erre a mű nem ad választ -, hogy vajon mennyit ér ez a saját szellemi tartomány, mire használja a fiú a tehetségét. Képes-e legalább műveiben legyőzni az életüket megmérgező hazugságot? Van a regényben egy mondat (őszintén szólva, nem tudom, így hangzott-e el a színpadon), miszerint "a sötétzárka sem tesz annyira magányossá, mint a hazugság". Ha ezzel közelítünk hőseink magányosságához, kiderül, hogy immáron a második nemzedék zsigereibe ivódott be az életet folytathatatlanná szennyező hazugság. Illyés után szabadon akár úgy is fogalmazhatnánk, Bartis Attila arra int: "hol hazugság van, ott hazugság van." Hazugság a múltban és a jelenben. A szerelemben és a szeretkezésben, a csábításban, az anyai és a gyermeki gondoskodásban, az írói alkotásban és az irodalmi művek értékrendjében.
Státus szerint ebben a darabban senki sem magányos. Weér Rebeka kegyét előző életében férje és többrendbeli szeretője kereste, fiára a véletlenül hozzá csapódott, de őszintén és majdnem szükségszerűen megszeretett Eszter is vigyáz. Rajta kívül folyondárként fonódik rá - csábítóként, nemisége hatalmával és a fokozatosan adagolt igazsággal kis híján megfojtja - apja hajdani szeretője, a fiún is uralkodni kívánó idősödő kiadói lektor, Jordán Éva. Azután a tények mögé, az ágyak alá, az ablakon túlra tekintve kiderül: mégis mindannyian egyedül vannak, minden szeretkezésük keserves kapaszkodás, mert a korban, amelyben élniük adatott, egyszerre kiszolgáltatottak - egymásnak és a sorsnak.
A darab kulcsjelenetei közül az első morbidabb, mint amilyen groteszk: a külföldre távozott Judit számára rendelt koporsó házhoz szállítása, telepakolása és a hulla nélküli temetés is örkényi humorra vall. A fiú szerelméért vívott, alig leplezett harcban az anya és a szerető konvencionális keretek közé erőltetett, de azt azonnal szétfeszítő találkozása olyan, mintha a III. Richárdból került volna modern színpadra. A nézőtéren felforrósodik és meg is fagy a levegő. Ez után már vitatható, és talán felesleges is az anya-fiú kapcsolatot perfektuáló Ödipusz-komplexus megvalósult gyakorlatának már-már naturális jelenete. Feltételezhető, hogy az egyértelmű, beszédes hallgatás, valamilyen félreérthetetlen és mégis szemérmes jelzés hatásosabb lett volna. Hasonlóképpen vitatható a múlt sorsfordító nagyjelenete, a karrierjét féltő színésznő és a képmutatás csúcsra járatásától megundorodó párttitkár háttérben lebegtetett, felnagyított figurák közt zajló vetített párbeszéde. Nem tartalmilag, és nem is elsősorban dramaturgiai szempontból - hiszen a regény egyik legerőteljesebb sorsfordulatáról van szó -, hanem stilárisan. Valószínű, hogy a rendező, Garas Dezső az előadás eszköztárának ezzel a kitágításával kivételes lélektani és vizuális nyomatékot is kívánt adni az összecsapásnak, csakhogy a jelenet látványossága túlságosan és zavaróan kirí az előző és az utána következő, lényegében reális kamarajátékból.

Udvaros és a többiek

Garas Dezső színpadi koncepciójának legfontosabb, dramaturgiai konzekvenciákkal is járó eleme a színhelyeket szervesen összekapcsoló és az egész színpadot betöltő tér. A díszlettervező Kentaur látványvilága azért is telitalálat, mert szabad átjárást biztosít az egymás mellé rendelt terek között, és ezáltal a hősök Kleopátra és Eszter otthona, Jordán Éva irodája között is - színváltozás nélkül, közvetlenül - közlekedhetnek. Ez a megoldás lehetővé teszi a számtalan jelenetből komponált, epikus darabban a lehető legdinamikusabb cselekményvezetést. Másfelől viszont a Nemzeti Színház Stúdiójának színpadmérete eleve meghaladja a szokásos stúdiószínházi arányokat, ehhez a darabhoz pazarlóan tágas, és ezáltal kockáztatja is a stúdióműfaj intimitását. Az egyes játékterek berendezése - különösen az összehordott színházi kellékekből, bútorokból teremtett, álságos kulisszavilág - hangulatteremtő, és a maga bizarr módján még hiteles is. A Ljubimovnál bevált, a közönséget provokáló tükörfegyver azonban ezúttal nem sült el. Majdnem annyira felesleges, mint a háttérből felsejlő és a fényeket tükröző vízfelület.
A darab üzenetének célba juttatása, az emberi viszonylatok eltorzulása, a megkeseredett családtagok kapcsolata és cinizmusa, a tragédia fenyegetése és beteljesülése is Udvaros Dorottyán múlik. Még amikor nincs a színen, akkor is róla szól minden, csak ő változtathatná meg a megváltoztathatatlant is. Bartis és Garas azonban főként önmaga el- és megváltoztatására ösztönzik. Az átváltozás folyamatos bravúrja - lompos öregasszonyból vonzó, varázsos nővé, másokra utalt, kiszolgáltatott teremtésből hatalmát-fölényét mindenkivel szemben érvényesítő királynővé alakulása - nem színészi rutinfeladatok jeles megoldására, hanem hihetetlenül erős, belülről sugárzó szuggesztióra vall. Udvarosnak az arca, a keze, a lába, sőt a pillanatnyi lélekállapot szerint változó fejtartása is a jellemábrázolás része. Gátlástalanul, szemérmetlenül képes nyomorúságossá zülleni úgy, hogy közben korábbi tartásának a nyomait is megőrizze; gyűlöletes szerepben is részvétet keltőnek maradni - nem mindennapi teljesítmény. Annak, hogy mégsem tudtunk Udvaros jutalomjátékának felhőtlenül örülni, egyetlen oka, hogy újabban - de mondhatjuk, a Katona-korszak óta! - keveselljük a ma még minden szerepre és szerepkörre alkalmas színésznő színházi jelenlétét. Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy egy hozzá hasonló formátumú tehetség évadokon át szinte parlagon heverjen.

Tóth Auguszta és Hujber Ferenc | Fotó: Kaiser Ottó
A személyiségével drámát teremtő Kleopátra mellett az előadás másik főszereplője, a tehetséges Hujber Ferenc az indokoltnál is alárendeltebb helyzetbe kényszerült. Igyekezettel, de idegenül mozog a nem testére szabott szerepben. Elesettsége, kiszolgáltatottsága még valamennyire hiteles, de írói tehetségét és az azt működtető szenvedélyét inkább csak becsületszóra hisszük el. Alakításából hiányzik az a belső izzás, ami a gyűlölt anya iránt érzett leküzdhetetlen szenvedélyt szítja és tagadja.
A többiek - jobbnál jobb karakterszerepeikben is - inkább csak szekundálnak kettőjüknek. Csoma Judit - többnyire az örök vesztes szerepében - meggyőzően bizonyította már beleérző képességét, szabálytalanságában is erőteljes női vonzását. Jordán Éva bőrébe bújva érzelmei teljes skáláját, líráját visszafogva és elfojtva, könyörtelen, már-már maszkulin csábítóként demonstrálja, hogy azért a hatalom közeli zsarnokoknak is meg lehetett a maguk személyes tragédiája. Eszter szerepe sok szöveget, de valójában nem sok lehetőséget kínál Szávai Viktóriának, ám a lírai alkatú színésznő mégis, így is megpróbálja a figura sors kényszerítette keménységét is kifejezésre juttatni. Tóth Auguszta Judit szerepében olyan vonzóan szánalmas, megjelenésében, stílusában annyira eredeti, hogy szinte sajnáljuk, amiért ilyen keveset van színen.
Akadnak tehát vitatható elemei, sajnálatosan kihagyott lehetőségei is a Nemzeti Színház Stúdiója első "igazi" bemutatójának. Fájlalható - és természetesen számon kérhető -, hogy Bartis Attila színpadra adaptált regénye nem szembesít ugyanazzal a katartikus élménnyel és nem szerez olyan megrendítő meglepetést, mint a remekműgyanús A nyugalom. De azért a sajtóban kísértő "fennkölt unalom bosszúsága" engem egyetlen pillanatra sem csapott meg. Éppen ellenkezőleg: belőlem az előadás - a történet ismeretében is - régen tapasztalt feszültséget, értelmi és érzelmi síkon egyaránt torokszorító izgalmat váltott ki. Kivételesen szinte irigyeltem azokat a nézőket, akik a színházban találkoztak először Kleopátrával és író fiával, s akiknek tudatában most már hosszú távra Udvaros Dorottya jeleníti és őrzi meg Weér Rebeka maradandó alakját. Hiszem, hogy ha nem született is az eredeti művel egyenértékű, jövendő klasszikusként nyilvántartásba vehető dráma, mindenképpen igazi színház, amivel Bartis Attila, Garas Dezső és Udvaros Dorottya triumvirátusa megajándékozta a közönséget.

FÖLDES ANNA

 

NKA csak logo egyszines

1