Thália Régi Stúdió

Aki olvasta anno Kornis Mihály Napkönyvét, vagy valaha valamennyire is elmélyedt az író gazdag életmûvében, tapasztalhatta: Kornis prózája alapvetõen drámai fogantatású. Nemcsak drámai: színházi. Hangzó szöveg, amely elõadóért kiált. A textusok egyik legjobb interpretátora maga a szerzõ, megtapasztalhatta ezt többször például a Kamra közönsége. (Legutóbb, nem is olyan rég akkor, amikor többek között a Szerelmeskönyv címû, készülõ kötetébõl olvasott fel a szerzõ.)

De ezúttal egy színházi előadásról lesz szó, amelyet a Thália Színház Régi Stúdiójában mutattak be (és májusban a Millenáris Teátrumban látható), s amelyet Kornis prózai szövegeiből, a Napkönyv Valaki című, gondosan kiválasztott fejezetéből állított össze Radnai Annamária és Vámos Anna dramaturg s a rendező, Tollár Mónika. Vállalkozásuk igencsak istenkísértőnek tetszett, hiszen az önéletrajzi és mitológiai motívumokkal véges-végig átszőtt, burjánzóan gazdag regényfolyam nem feltétlenül kínálta magát a színpadi adaptációra: az epikai történetmesélés retardáló szerkezete, a mű összetett szimbolikája, autobiografikus és látomásos elemei igencsak megnehezíthették a színre vivők dolgát. A színpadi mű mégis eleven, működőképes és roppant humoros lett: az előadás egyik erénye, hogy kitűnően aknázza ki a tragikus létszemlélettel, a lét-nemlét dilemmáival viaskodó regényhős meditációi mögül a szerző önreflexív és elementáris humorát.

A színpadi változatban egy negyven és ötven közötti író végzi napi rutinmunkáját, veri az írógépét, különféle kalandokba bonyolódik, töpreng, felháborodik a világ szüntelen kreténségén, ironikus kommentárokkal illeti önnön biológiai és egzisztenciális létét, míg végül rátalál a témára, amely a további események mozgatója lehet s egyúttal átjárást enged egy másik univerzumba, a metafizikai létezők birodalmába. A darabbeli író elmeséli nekünk, nézőknek, hogy kies kalandjai közepette, a város egyik zsúfolt és autózajoktól harsogó részén segélykérő hangot hallott, valamiféle nyüszítést, vinnyogást, mint később kiderül, egy kölyökkutya vonítását, aki egy mély és elhagyatott vizesárokba esett, ahonnan semmiképp nem tud kimászni. Innentől felgyorsulnak az események, etikai és technikai kérdések sora következik, töprengés a lehetséges teendők felett, a kiszolgáltatottság megtapasztalása, amely könnyen apátiába sodorhatja a kétkedőt.

Kornis - és e ponton igazán remekül aknázzák ki a színre vivők a regényt - a klasszikus, hitchcocki krimi logikáját követi a drámai események megkomponálásában, az izgalom fokozásában, s miközben szüntelenül önelemző és értelmező analízist végez, és mindvégig reflektál hőse tudatállapotának villódzó változásaira, hihetetlen magasságokig képes korbácsolni a szenvedélyeket. S innét már igazi színházban vagyunk, a néző azonosulhat a főhőssel, átélheti azt a katartikus kalandot, amely a regényhősnek osztályrészéül jutott (mellesleg a körmét is lerághatja izgalmában). A regényben is ez az egyik legizgalmasabb fejezet: sikerül-e megmentenie az írónak a kutyát? Talál-e megfelelő és empatikus segítséget a szakszerű közbeavatkozás elvégzéséhez? Először önmaga próbálkozik a mentéssel, aztán rájön, hogy túl veszélyes, macerás a művelet, segítőtárs kéne, aki ért az ilyesmihez, mellesleg a kutyákhoz. Elkezdi hívogatni a kutyamentő szervezeteket, megtapasztalja a hivatalok szokásos packázásait, már-már föladja, apátiába süllyed, ám a lelkiismeret, s a metafizikai dilemmákkal való szembenézés nem hagyja nyugodni, amikor végre, mintegy véletlen ajándékként rálel a megfelelő emberre. S akkor még hátravan az állatmentő hölggyel való találkozás megszervezése, az utcai kaland a nyüzsgő és harsogó forgalomban, a kiskutya kiemelése, és végül a boldog vég, ami persze megint csak ezernyi konfliktus forrása.

A drámai cselekményekkel a néző az író elbeszéléséből szembesül, a színpadkép alig változik, fények és árnyékok ellenpontjai, hangsúlyai tagolják az időt és a teret. Meg a sejtelmes hangok: az egyedüllét, az elhallgatások csöndje, a távolian és fenyegetően feldübörgő utcazaj, s egy időről időre felhangzó éles-fémes suhintás, amely idegen elemként, zsigeri módon hatol el idegekig és dobhártyákig. A hatásos és jelentéssel teli akusztikai effektet kitűnően használja ki Tollár Mónika rendezése: a fenyegető, idegtépő hang hol távoli emlékkép, hol meg a főhős tudatában megjelenő fizikai-metafizikai képzet. Mintha kifeszített acélhúr cikkanna, vagy éles fémtárgyat suhintanának végig fémlapon: sokkolóan hat és fenyegetően. Misztikus üzenet? Túlvilági figyelmeztetés? Az önvád, a kínzó lelkiismeret vijjogó szirénája? Vagy egyszerűen csak emlékeztető: ideje cselekedni?

A monodráma sokrétű és sok rétegű szövegének megjelenítésére, s az önmagát boncoló, Isten létével vagy hiányával birkózó író alakjának megformálására a rendező, mondhatni, ideális alkotótársat talált Bácskai Jánosban, aki mindenekelőtt játékosi intelligenciájával, színészi eszközhasználatának ökonómiájával lepi meg a nézőt. Semmi túlhajszolt vagy túlpörgetett "drámázás", semmi végletes érzelmesség, érzelgősség, indulatkitörés vagy a néző részvétére apelláló önsajnálat: egy rezignált férfit látunk, aki mintegy tárgyilagosan szemléli önmagát, testi-lelki mivoltát, gyarlóságait, apró árulásait. Bácskai igen kényes egyensúlyt teremt meg a sokszólamú játékban: a narrációnak, a dolgok elmondásának, értelmezésének és megélésének, felidézésének ritkán látható összhangját. Írófigurája kész talány és komplett pszichológiai mutatvány: a minimálcselekvést s a gyötrődő-vívódó tudatállapot kivetülését igen intenzíven és plasztikusan állítja elénk. Kanapén heverészik vacogva, szétdobált végtagokkal, aztán vad sürgés-forgásba kezd, írógépéhez rohangál, telefonozni próbál, visszafogottan szentségel, szelíden dühöng, magába zuhan, elcsendesedik, töpreng, morfondírozik, végül érzelemmentes rezignációval kiejtett, kimérten és tagoltan narratív mondatokban elmondja, elbeszéli, mi is történik vele, benne, s a világban. Kornis robbanékony és lágy, lávaszerűen ömlő és mégis megfontoltan nyugalmas szövegét olyan empatikusan és érzékien mondja el, hogy az felér egy alkotás-lélektani viviszekcióval. Pompás alakítás.

Az előadás pontosan és érzékenyen követi a Napkönyv szerkezetét, a főhős szélsőséges érzelmi hullámzásait, vívódásait, az etikai dilemmákkal való szembenézés stációit. Bácskai árnyaltan formálja meg a narcisztikus, gyötrődő, egyszersmind vadul szenvedélyes írófigura alakváltozásait. Azonosul és eltávolodik, mélyre száll és ironikusan távolságot tart: a szüntelen libikóka, a tragikusnak és komikusnak, groteszknek, fenségesnek és fájdalmasnak egyidejű bemutatása élteti játékát.

Mi meg töprenghetünk a nézőtéren, hogy meghallottunk-e minden alig hallható vagy éppen üvöltő segélykiáltást.

Kovács Dezső

 

NKA csak logo egyszines

1