Maladype Találkozások Színháza

Amikor a terembe lépünk, a tanítványok már az asztal körül ülnek. Tizenketten; a tizenharmadik, a mester nincs közöttük. Középen famulusa, Galgüt helyezkedik el, az õ vezetésével merülnek a többiek a szertartásba. Szûrt fények világítják õket, az asztalt, s az azon álló, különbözõ színû (vagy különbözõ folyadékot tartalmazó) poharakat. Érezhetõ a szertartás áhítatos komolysága. Feszültség van a levegõben, a nézõ valószínûleg akkor is érzi a robbanás elõtti csendet, ha nem ismeri Ghelderode darabját.

Ghelderode nehéz szerző, nemcsak a realista tradíciókon épült magyar színház számára, hanem egyébként is. "Nehézsége" nem írható körül a hagyományos színpadi sablonokkal. Bár költői ereje megragadó, s színpadi gyakorlatának hiánya nyilvánvaló, esete mégsem a színpadi szempontból dilettáns költői lángelméé. Ghelderode darabjai nagyon is rendelkeznek drámai gyúanyaggal, izzó feszültséggel, metaforái, szimbólumai színpadi jelentéssel is bírnak. Elméleti beállítottsága ugyan néha nehézkessé teszi a szituációkat és didaktikussá az egyes képeket, jeleneteket, de ez kisebb-nagyobb dramaturgiai beavatkozásokkal orvosolható. A legfőbb gondot a drámák rétegzettsége jelenti; Ghelderode-nál minden ontologikus okokra vezethető vissza, ezek azonban csak a dráma mélyrétegeiben jelennek meg, megérzékítésük igen nehéz feladat, e nélkül azonban erősen szimplifikálódik a mű jelentése. Legtöbb drámájára (a rövid és zárt Escurialra éppúgy, mint a terjedelmes és nyitott Barabbásra, vagy éppen a most bemutatott Bolondok iskolájára) jellemző, hogy olyan ritualizált formákba csomagolt világot ábrázol, amelynek mélyén elfojtva élnek a kezelhetetlen, mágikus ösztönök, s ezek szétfeszítik, szétrobbantják a formák fegyelmezett világát. Stílus és hangnem következésképp meglehetősen eklektikus, s ha csupán az egyik réteg (és egyik tónus) tud megjelenni az előadásban, nem pusztán szimplifikálja a mű jelentését, de könnyen értelmezhetetlenné is teheti a játékot (nagyjából ez történt az évad másik Ghelderode-bemutatójával: a Kószál a Nagy Kaszás címen, új fordításban bemutatott darab szinte tréfás szatírjátékká változván nem nyerte el értelmét).

Jelenet a előadásból | Fotó: Kovács Bence
A Maladype Balázs Zoltán rendezte előadásának egyik fontos érdeme, hogy sikerült olyan formát találni, amellyel ez a rétegzettség pontosan megjeleníthető. Nem gondolom persze, hogy a rendező a Ghelderode-problematikát óhajtotta volna megoldani, hiszen nyilvánvalóan nem darabhoz keresett társulatot, hanem társulathoz darabot. Sőt, a dráma az előadásban egyértelműen csupán alapanyagként, kiindulási pontként van jelen. Mégis, a társulat és a többnyelvűség indukálta forma érezhető tudatossággal társul a szöveghez. Annak, hogy a Maladype roma nemzetiségi társulatként működik, a kívülálló számára semmilyen jelentősége nincs. (Ha az előadás direkt módon, a színházi forma helyett alkalmazná a nemzetiségi azonosságtudatot, jobb esetben is csak folklórként lenne értelmezhető.) A romaság (vagy ha tetszik, ennek szimbolikus jelentése) a játékban mégis kiemelt funkciót kap. A darab világtól elzárt közössége az előadásban egy gyökereitől elszakított roma csoport, akik egy génjeiktől teljesen idegen kultúrában nőttek fel. A Mester elleni lázadás az ösztönök lázadása is. Ami Ghelderode-nál végső soron a kolostori élet és a világi lét utáni vágy konfliktusa, itt az emelkedett, de idegen kultúra és az ösztönös, sajátnak érzett, de csaknem kiirtott identitás összeütközése. Pusztító ereje annál nagyobb, mert az emberen (és a közösségen) belül játszódik le, így nem csupán Folial, de a közösség ellen is irányul.

Az alapkoncepciónak megfelelően az előadás háromnyelvű. Magyarul csupán a Mester és Galgüt párbeszédei hangzanak el, a játék elején megjelenített szertartások nyelve a latin, míg a lázadó bolondok roma nyelven szólalnak meg. Túl a rétegzettség verbális megjelenítésén, a rendező ezzel azt is eléri, hogy a befogadás mechanizmusa megváltozik: a néző nem akarhatja megérteni a játék minden apró mozzanatát, ehelyett érzékeivel kell felfognia a játék irányát: a kultikus szertartások erejét és áhítatát, a bolondok ezt szétrobbantani képes erejét, a zsigeri ösztönök ébredésének folyamatát, a játékok önfeledt örömét, a titok hiányának sokkoló érzését. Mindezt a magas színvonalon kiépített gesztusnyelv és az egész játékot átható, meghatározó zeneiség közvetíti. Ez a zeneiség a verbális megnyilatkozásokra is értendő: Galgüt és a tanítványok párbeszédét a különböző hangsúlyok, tónusok váltakozása teszi élővé, feszültté. A beszéd zeneiségét mintegy kiegészíti az igazi zene: a poharakból kicsalt hangok már a későbbi, önfeledt zenét és ritmust is előidézik. Miután a tanítványok levetik egyenruháikat, tarka-barka sereglet áll előttünk: innentől a személyiség felszabadulásával egy időben elszabadul a játék, a zene. A ritmust egy virtuóz módon megszólaltatott kanna szolgáltatja, a szigorú struktúrákba rendezett kolostori mozgást és beszédet önfeledt, szabadon és személyesen alkalmazott mozgás és beszéd váltja fel. De ezzel nem pusztán a csoport ébred öntudatra, hanem az egyes individuumok is. Az egyenruhák levetésén túl ezt szolgálja a játék a (közönség számára láthatatlan) labdával: akihez a játékszer kerül, rögvest kiválik a közösségből. Innen fejthető fel az előadás zárlata is, mely azt sejteti, hogy a misztikus titok nem létezik, a titkot az ember csak magában találhatja meg. Az igazi titok nem az, hogy Folial nem az, akinek látszik, hanem hogy a valósággal való szembesülés, mely valóban a Mester bukását eredményezi (bár valószínűleg nem úgy, ahogy Galgüt tervezte), nem rántja le a leplet semmiről; kinek-kinek éppúgy a maga titkaival kell szembesülnie, mint Folialnak. E leírva talán kissé közhelyesnek ható befejezés (amely nem Ghelderode, hanem Balázs Zoltán találmánya) kivételesen erős teátrális hatással bír: a bábjátékkal való szembesítés után átváltozó Folial (aki Balázs verziójában valójában a megölt Folial lánya) leesik az emelvényről, magával rántva a függönyöket is, amelyek mögött nincs semmi, pontosabban az éji Duna-part látszik.

A kivételes műgonddal felépített színházi nyelv persze keveset érne, ha nem lenne egy színészcsapat, amely magas színvonalon tudná használni azt. Az előadásnak gyakorlatilag csak két tömegből kiváló szereplője van: Folial és Galgüt. Előbbit Soltész Erzsébet a groteszk és a tragikum iránti mély érzékenységgel, sallangmentesen, utóbbit Molnár Erika a tőle megszokott intenzitással, kisugárzással alakítja. A bolondok csapatát játszó tizenegy színész - Oláh Zoltán, Dévai Balázs, Nyári Oszkár, Bakos Éva, Parti Nóra, Balog János, Kálid Artúr, Sárközi Kriszta, Horváth Kristóf, Fátyol Kamilla, Fátyol Hermina - minden szempontból heterogén társulatot alkot. Rangos professzionális színházak színészei éppúgy találhatók közöttük, mint a színjátszással még éppen ismerkedő amatőrök. A szakmai különbségek azonban nem érzékelhetőek az előadásban, a mindvégig színen levő aktorok tökéletes összjátékot mutatnak be, amelyből, ha kell, egy-egy pillanat erejéig mindenki jelentékenyen tud kilépni. Figyelnek egymásra, építkeznek egymásból, érezhető, hogy a játék téttel bír számukra, így a szigorúan megkonstruált formán is át tud ütni a játék személyessége.

Személyiség és technika, alkotói invenció és előadói erő, intellektualitás és érzékiség ritka szerencsésen kapcsolódik egymásba az előadásban, amely a szokványostól eltérő színházi nyelv kiépítése és a valódi társulati műhelymunka megteremtése okán is kiemelkedik az évad kínálatából, s amely, mellesleg, bizonyítja a Ghelderode-darabok színrevitelének lehetségességét is.

Urbán Balázs

 

NKA csak logo egyszines

1