Thália Színház, Új Stúdió

Nehéz nem úgy elmenni erre a Thália-beli kétszemélyes elõadásra, hogy óhatatlanul ne a sztárra, Eszenyi Enikõre és új szerelmére, Milan Mikulèíkra legyünk kíváncsiak, pláne, hogy még a darab is rájuk íródott; hogy ne valami show-mûsor félét várjunk. Ez a bulvárlap szintû érdeklõdés viszont nem éppen a legjobb elõjel a színházban (sem). Aztán kellemes a meglepetés.

Igaz, valóban nem született remekmű, még csak koherens dráma sem. Gombár egyszerűen színházat csinál. S teheti, hiszen két olyan művészre épít, akiknek vérében van a színjátszás (és itt a játszáson van a hangsúly).

Dodo Gombár, szlovák rendező felvállaltan a két színészre írta darabját. Az előadás játékos, pergő, sokszínű kavalkád, amelyben szellemes és bájos ujjgyakorlatokat, helyzetgyakorlatokat látunk egy férfira és egy nőre komponálva, bravúrduettként előadva.

Pintér Réka rendkívül ötletes, eredeti és szellemesen praktikus díszletet tervezett mindehhez. Egy falat, amely félidőben, azaz a hatodik képben átfordul, és amelynek egyik oldalára az első hat kép kellékei vannak felerősítve (hintaszéktől a telefonig), s minden képben a megfelelő kerül használatba; másik oldala pedig stilizáltan az "apple bank"ot ábrázolja a maga alma emblémáival. A "kellékes oldalon" az ágyat jelképező matrac épp az ajtóra van felfüggesztve - mintha csak azt fejezné ki, hogy az ágyon keresztül vezet az út a szerelem beteljesüléséig.

Hasonlóképp ötletesek Pintér Réka ruhái, jelmezei is, amelyek remekül karakterizálnak, ugyanakkor mindig alázatosan alkalmazkodnak a szituációkhoz és a két színész alkatához. Legszellemesebb Eszenyi meghízott, epekedő banki ügyintézőjének nagymellűre, nagyfenekűre kitömött jelmeze és a hozzá tartozó frizura, smink. A karakter tökéletességéhez hozzájárul, hogy még Eszenyi hangját is "átváltoztatták" - az epekedő banktisztviselőnő hangját ugyanis Psota Irén kölcsönzi (Eszenyi az ő hangjára tátog). Láthatóan egy egész team áll a produkció és a gyors átalakulások mögött. Minden rendkívül profi módon megkomponált és megvalósított.

Egy előjátékkal kezdődik az előadás, melyben a kellékes kellékesként, a színész színészként lép a színre, hogy azután ebből a pozícióból kezdhesse játékát, s alakuljon át narrátorrá, illetve majd egy tucat különféle figurává. A képeket a kellékes-narrátor köti össze és vezeti fel - akinek a szövege kissé patetikusra és szépelgőre sikeredett, s kevéssé illeszkedik stílusában a játékhoz. Sándor Dávid "fel nem fedezett" operettszínészre hárul ez a kevéssé hálás szerep.

Dodo Gombár meglehetősen posztmodernre szabta a szöveget, teletűzdelve intertextualitással, más darabok szerepeinek beillesztésével (Mása, Versinyin, Puck), Pirandello-imitációval, tarantinós helyzetekkel. A történetnélküliség, a nyelv és a kommunikáció kapcsolatának vizsgálata, a nyelv szerepének hangsúlyozása, a kiszólások, az elidegenítés, az improvizatív színlelt tévesztés is mind-mind ezt szolgálja. Eredetinek tűnő, bár inkább csak eredetieskedő, viszont eredetien előadott ötletekkel, csavarokkal, slusszpoénokkal. Sok minden megtalálható az előadásban abból is, amit a színháztörténet nagyjai kitaláltak a nézői szokások megbolygatására, megreformálására.

Rájátszanak a két ember közötti nyelvi különbözőségre is, így a nyelv mint elválasztó, mint problémahordozó jelenik meg, az ebből fakadó játékos félreértésekkel. De egyúttal megjelenik a nyelvek átjárhatósága, a nyelv paradoxonitása: a bábeliség zűrzavara és egyetemessége is. Eszenyi és Mikulčík hol magyarul, hol szlovákul, hol oroszul, hol angolul, hol egyéni kevert nyelven, hol meg testnyelven kommunikálnak - mindenesetre megértik egymást, és mi is őket.

A nőt és a férfit tizenkét jelenetben, tizenkét képben látjuk viszont; a teremtéstől a halálig.

Eszenyi Enikő és Milan Mikulčik
Az összekötő motívum pedig a kísértés szimbóluma, az alma, amely minduntalan megjelenik a nő és a férfi között a színen: hol gyümölcs, hol almás pite, hol cégembléma formájában.

Az első jelenet is a bűnbeesést és a kiűzetést imitálja. Igaz, lekicsinyített, könnyeddé, játékossá tett formában: papírból kis Ádámot, Évát és almagalacsint hajtogatva. A "dramatizált" játék végén a két színész megeszi a papírfigurákat - így végképp részükké lesz, fizikailag is, a bűnbeesés története. (Valószínűleg meg is fekszi a gyomrukat.) Az az ős teher jelenik meg ezáltal, amellyel a nő és a férfi indul születése pillanatától.

A "bűnbeesés" után minden kaotikus, zűrzavaros lesz: "Ádámot" és "Évát" megeszik, az almák szétgurulnak. A kapcsolatok is összekuszálódnak. Az első képben a két színész "civilként" jelenik meg. A színész pár azonban egy morbid csavarral két különálló kapcsolatot játszik: egyiküknek van Ádámja, másikuknak pedig Évája; azok ketten még összejöhetnek egymással, míg ők - akik pedig a valóságban valóban együtt vannak - sohasem.

Az előadás karaktereket, kapcsolatfázisokat és kapcsolattípusokat villant fel. Számos szellemes, játékos megoldással, ki-kikacsintva a valóságra, és a nézőtérre.

Így felvillantja a reménytelen vágyakozást; a közeledést s a szerelembe esést, a fokozatos felengedést; az egymással folytatott folyamatos versengést, öldöklést s játékos froclizást; a szakítást és annak lehetetlenségét, hiszen egymás nélkül mindketten rögvest összetöppednek, megfáradnak s megöregszenek (míg, ha egymás kezét fogják, később látjuk majd, öregen is képesek fiatalok maradni); a feléledő vágyat, a mindent elsöprő vágyakozást (amit itt, a legmókásabb jelenetben "rontás" miatt sajnos nem tudnak prezentálni számunkra - így a jelenet végig feltételes módban lesz csupán bemutatva, eljátszva); az újrakezdésért, az életben maradásért való egymásba kapaszkodást két bankrabló drogos alakján keresztül; a bátortalan-buja epekedést a két korosodó, elhízott banktisztviselő mókás figurájában (a beteljesülést az előző jelenetben lezajló bankrablás hiúsítja meg); a nembeli ellentétek, eltérések feléledését és megértésüket egy ruhacsere segítségével; a sztár iránti féktelen rajongást, amely őrült, gyilkos perverzióba fordul át; a test cserbenhagyását, a test és lélek korának szétválását, és végül a megsemmisülést. Az elmúlást átvitten, a szerelemben és konkrétan, a fizikai létben. Ez egyben az előadás slusszpoénja is: a tizenkettedik kép ugyanis - halál miatt - elmarad. Ott fekszik a "két öreg test" egymásba kapaszkodva, fehér lepellel letakarva, s köröttük néma csend.

A tizenkettes bontás a hónapokat és az évszakokat is megidézi, s ezzel a természet, az idő paradoxon voltát és kettős természetét jeleníti meg: a könyörtelen előrehaladást, az elmúlást, a folyamatos változást és a végtelenített körforgást, az állandó ismétlődést, az állandóságot, a változatlanságot.

A két színész nemcsak nagy élvezettel, de rendkívüli tudatossággal és fegyelemmel veti bele magát a játékba, a legkülönfélébb figurákba (vénkisasszonytól a bankrabló drogosig, perverz rajongótól a reszketeg öregemberig) és helyzetekbe. Erősen stilizáltan, karikírozva és sok leleménnyel, remek ritmusérzékkel játszanak. Jelenetről jelenetre teljesen átalakulnak (néhol a felismerhetetlenségig), a maszk, a smink, a frizura, a ruha, a koreográfia és nem utolsósorban a színészi talentum segítségével.

Bár a nőről és a férfiról nem tudunk meg sok újat (többet tudtunk volna meg, ha az író Gombár egy-egy képet végigvisz s kibont), igen jól szórakozunk, mert szellemesen s magas szakmai színvonalon szórakoztatnak bennünket - és még egy kicsit fájni is tud, amit látunk.

Marik Noémi

 

NKA csak logo egyszines

1