Temesvári Csiky Gergely Színház Hamlet - maga a nézõ, szokták mondani. A dán királyfi helyettem, helyetted, helyette beszél, bizonytalanul el, játszik szerepet, bukik... még mielõtt önmaga lehetne. Útja egy lehetõség lehetetlenülése.

Ezerszer eljátszották, és ezeregyedikszer is megfejtésre vár. Így is tetszett, tetszik és tetszeni fog. Victor Ioan Frunză, a temesvári Hamlet rendezője a színrevitelhez olyan terepet választ - göröngyös, lerobbant vasúti pályaudvart -, amely önmagában rákényszeríti az eddigi Hamlet-előadásokkal való szakításra. Ez a hely - Adriana Grand díszlettervező alkotása - nem középkori vár ábrándja, nem önmaga fönségébe fulladt királyi udvar, de nem is vidám temető, a földi viháncolás torz tükre. Az itt játszó számára eleve kizárt minden szentimentalizmus, romantika, közhelyes tragédia és szépelgés. A király koporsóját illő helyére gördítik - egy vakvágányra. És pereg a film mint gyászszertartás, közben kézről kézre adják a gondosan összehajtogatott koporsótakarót - szabadul tőle mindenki, mint a leprástól. Végül Hamlet herceg kezében marad. Szintén az illő helyén... Nincs kinek továbbadnia. És nem is kell továbbadnia, mert sorsává lett a gyász - és a gyász hiányának számonkérése! A temetés haszonélvezői elégetik a vetítővásznat, hogy ne kelljen látniuk a reá vetülő sztorit. A filmet nem égetik el... Aztán zavartalanul férjhez mennek, megnősülnek, követeket fogadnak, küldenek, mulatságot szerveznek, szolgálatba állítják a megfigyelőket, kémkedik mindenki mindenki után - teljessé lesz a lázas aktivitás látszata. Visszatér az élet a rendes kerékvágásba.

Hamlet számára túl gyors, túl embertelen a visszarendeződés. Zavarttá, tanácstalanná válik tőle - fogékonnyá a téveszmékre! S ezek késedelem nélkül megjelennek. Az egyik téveszme borzalmas csomagolásban, Hamlet atyjának szellemeként áll elő, bosszút kér, sőt követel, vakvágányra állítva fiát is. Jellemző, hogy ott hangzik el, ott mondja Hamlet, egy drezinán, előre-hátra kocsikázva a "Lenni vagy nem lenni" monológot. Ez Victor Ioan Frunză egyik legszebb rendezői invenciója.

Jelenet az előadásból
Aztán a téveszme téveszmét hív, követ: bolondot kell játszani, kolostorba kell küldeni Opheliát, állandóan piszkálni kell az amúgy is gyanakvó, hatalmát betegesen féltő újdonsült királyt és a méltóság látszatát foggal és körömmel fenntartani kívánó régi és új királynét. Végül pedig pokolba kell küldeni a trónbitorlót - keresztényibb megoldás föl sem merül az ifjú herceg agyában. Agyunkban, ha még mindig azonosnak éreznénk magunkat vele...

A téveszmék tánca tébolydává változtatja a világot, és mészárszékké, ami természetes következmény. Üzemszerűen folyik a fiatalok megrontása. Miként az öreg, kísértet Hamlet a fiát, Polonius is holtvágányra tereli a lányát - csalétekként kínálja, szerelmesből szerelme spionjává, lebuktatójává zülleszti. Opheliához nem illik ez a szerep, képtelen eljátszani, beleroppan. És Victor Ioan Frunză, elvetve a hagyományos beállítást, a szűzi őrültség dalos, alvajáró mímelését, csodálatos színpadi képet fest: Magyari Etelka - Ophelia alakítója - az esőben Hamlet leveleit mossa, hogy eltűnjenek belőlük a hamis vallomások.

Vasúti sínek, vakvágány, drezina, esőgép, vetítés, levélmosás... Rendszer van mindebben. Önmagából következő. Nem erőltetett. Miként a papírszárnyakat öltő Hamlet sem, aki ily módon válik a szemünk láttára nagy szellemből profi cselszövővé, majd szárnyait szegve primitív, cinikus mészárossá. Ophelia jól látta - ezen az előadáson! -, hogy mi történik. Hogy mit várhat apjától, királyától, királynéjától, sőt, a szerelmétől is. Mindannyian kellékként, manipulációs eszközként kezelik őt - gátlástalanul használják, kényük-kedvük szerint.

Hamlet atyja, Hamlet, Claudius, Gertrud, Polonius, Laertes... valamint a képbe később belépő "ifjú és vitéz Fortinbras" között nincs minőségi különbség. Ezt az igazságot eddig nem mondták ki, sem a színre vivők, sem a filológusok. Vagy legalábbis tájainkon nem vált hallhatóvá, illetve láthatóvá. Victor Ioan Frunză viszont most vállalja, hogy kimondja ezt, hogy rendezésével szemünkbe világítson, retinánkra égesse tükörképünket.

Az előadás külön érdekessége a következetesen végigvitt ironikus hangnem, a távolságtartó, rálátó, rávilágító stílus, egyfajta V-effektus mint a szemléletváltozás hordozója. Hamlet gátlástalanul játszik, ironizál egész környezetével, mindenkivel - akkor miért ne alkalmaznák vele szemben is ugyanezt a hangvételt? Hadd lássuk, kibírja-e! És a szereplők közül mások is jócskán kiérdemlik az ironikus beállítást. Shakespeare egyáltalán nem kíméletes. Mindenkit érdemei szerint kezel. Nála király vagy bohóc - csupán látószög kérdése. Miért ne tehetne így a mai színre vivő - nagy kerülő után visszatérve a forráshoz. Frunză is kérlelhetetlenül kiméri a gúnyt és az együttérzést - nem feledkezve meg ez utóbbiról sem.

Csakhogy a Frunză tükrében látható kép még nem teljesen éles. Sikálni kell! Hiába, nehezen kopik le a Hamletre kent több évszázados hamis máz. Nehezen szabadulunk meg Hamlet - és önmagunk - érzelgős fölmentésétől. De a látottak alapján állítható, hogy le fog tisztulni ez a kép, nagy előadás van születőben. Olyan formátumú, mint a Lorenzaccio.

Magyari Etelkáról szinte semmit sem kell sikálni. A Balázs Attila által alakított Hamlet is elszakadt a kultúrhéroszként és erkölcsi etalonként megjelenített, tragikusan kimúló daliától. László Péter alakításában Laertes ugyancsak tévútra vitt, megtévesztett, végsőkig - józan ítélőképessége elvesztéséig - manipulált, hergelt fiatal. És e manipulációhoz mindig - Hamletnél is, Laertesnél is - kedvező talaj van a manipuláltban. Valahol egy húron pendülnek a manipulátorokkal: Claudiusszal, Poloniusszal, az öreg Hamlettel... S míg Polonius - Horányi László alakítja - esetében tiszta a képlet, aljasságát anyagi érdek, pozíció motiválja, s ilyen körülmények között a lehető legtermészetesebb, amit édes gyermekével művel, mindkettőjük pusztulását idézve elő, addig a főmanipulátor, Claudius portréja még felemás. Amikor alakítója, Demeter András egyáltalán kapcsolatban lehet valakivel a színpadon, akkor jelenléte természetes és hiteles, bármilyen szerepben vagy minőségben - cselszövőként, férjként, mostohaapaként, uralkodóként stb. - jelenik is meg. Amikor viszont monológhelyzetben van, akkor menthetetlenül szerepet játszik. Kinek? Saját magának? Vagy átszól a rivaldán? Frunză előadásában nincs is ilyen. Ugyanabban a térben található színész és néző. Akkor szobrot épít? A rossz önnön ábrázatát próbálja mintázni, amint éppen mászik a talapzatra? Minek? Fölösleges és értelmetlen erőlködés. Helyzetét és reakcióit belülről kell indokolnia, a szerep összetettségének megmutatásával.

A Hamlet-fordítások között van egy rendkívül figyelemreméltó töredék - Kavafisz görög költő műve -, amely indoklást próbál találni, mentséget a trónbitorló számára. Pedig Claudius legfőbb mentsége talán az, hogy nem tesz semmi különöset. Csak azt produkálja, amit a hatalmon lévők előtte is, utána is - és az ő korában is - rendszerint produkáltak. A társadalom által szentesített utat járja. Kivégzi a megöregedett zsarnokot, magához ragadja a hatalmat és áldozata összes javait, beleértve a feleségét is, és mindenre képes a zsákmány megtartásáért. Ha sikeres, tette politikusi erény - ha belébukik, halálos bűn. E tekintetben Gertrud királyné helyzete sem különb. Királyné, ágyas, és újra királyné. Vagy ezt az utat járja, vagy együtt pusztul az öreg királlyal. És feltételezhető, hogy Claudius és Gertrud kezdetben valóban szeretik Hamletet. Érdekből is. Mert, ha maguk mellett tudják, eleven pajzs számukra. Máskülönben halálos veszedelem. Gáspár Imola, Gertrud királyné alakítója is adós még a szerep összetettségének megmutatásával. Bármennyire is jó, amit és ahogyan játszik, minőségileg nem különbözik a régi Hamlet-előadások Gertrudjaitól. Neki is át kellene váltania egy másik sínpárra.

Zsehránszky István

 

NKA csak logo egyszines

1