Madách Kamara

Egyszerre, szinte egy idõben két színház is önhúsába vágott: Veszprémben és a megújult Madách Kamarában is bemutatták Carlo Goldoni Magyarországon még nem játszott darabját, A komédiaszínházat (Il teatro comico, fordította: Magyarósi Gizella). Belterjes téma, színházi köldökvizsgálat, önreflexióra késztetõ szöveg. Az átmenet kellõs közepét örökíti meg, a változás kínkeserveit.

Velence, 1750-ben: a commedia dell’arte játékmód csillaga leáldozóban, valami újra, másra vágyik a közönség. Unják az ismert fordulatokat, a bevett patronokat, a cselekmény és a színészi játék kínos kiszámíthatóságát. Kibontakozóban a jellemvígjáték műfaja, mely kevesebbet épít a színészi improvizációkra, sőt egyre inkább "követeli" a színésztől a pontos szövegtudást, a cselekmény menetének betartását. A színház forrong. Az idősebb színészek ragaszkodnak bevált szerepkörükhöz, és nyűgnek érzik a próbákat, fárasztja őket a szokatlan szövegtanulás. A fiatalabbak a változást sürgetik, a minél életszerűbb, természetesebb játékot. Szabadulnának az egyéniséget eltakaró maszkoktól, művi megoldásoktól. A direktor pedig egyensúlyozni kényszerül a háborgó hajón. Egyaránt igazat kell adnia aggnak és pályakezdőnek. Ügyes hintapolitikát folytat, diplomatákat megszégyenítő műveletekkel csavarja ujja köré sértődött, hisztériás művészeit. Minden társulati tag úgy érezheti, hogy véleményére figyel a bölcs direktor. Sikerül emberi légkört teremtenie a munkához, azaz a legfontosabbhoz: a jó előadáshoz.

Igazi színházi katalógus Goldoni darabja. Patikamérlegen adagolja a szakmaiságot és a közönséget mindig rabul ejtő kulisszatitkokat. A színháziak szeme elfelhősödhet az ismerősségtől, a civil néző pedig a beavatottak között érezheti magát. Miközben Goldoni túlnéz a színházon és hús-vér emberekről, mindennapi zűrjeikről, kicsinyességükről írja darabját, hiszen így lehet igazán érdekes. Ahogy Anselmo is fogalmaz: "Mert maszkban Brighella vagyok, maszk nélkül pedig ember, aki ugyan nincs olyan invenciózus, hogy maga is írjon, de a mesterségét érti." Veszprém

A komédiaszínház alkalmas lehet egy társulat felrázására, a közös munka örömének újrafelfedezésére: műhelydarab mindenekelőtt. Különös módon a veszprémi színházban román vendégrendezőre bízták a színre állítást. A személyesség így elvész (pontosabban jelen esetben elveszett), hiszen a vendég Anca Bradu nem lehet otthon egy ismeretlen társulat természetrajzában, nem ismerheti elég behatóan aktuális állapotukat, problémáikat. Az idő rövidsége láthatóan akadályozta a társulat és a rendező összehangolódását. Emlékezzünk a Bárka Színház tavalyi példájára: Pirandello Hat szereplő szerzőt keres című darabjából rendezett óramű-pontosságú előadást Cătălina Buzoianu. Mestermű született, egy jégszobor, melyen nyoma sem volt az együttes lelkének. A különbség a két eset között annyi, hogy a Bárkát minőségi kifogás nem érheti, míg a veszprémi produkció a lelketlensége mellett szakmai problémák sorát veti fel.

A darab ritmusát, báját a színházban zajló civil és szakmai élethelyzetek váltakozása adja. Éppen A fiával versengő apa című komédiát próbálja Orazio úr velencei társulata. Akadozva kezdődik a munka, késnek a színészek s a nap folyamán többször is meg kell szakítani a próbát. A veszprémi előadásban végig fellépő ruhájukban játszanak a színészek: próba és civil lét nem választható szét. Az összemosás azonban nemcsak külsődleges: a játékmód sem különít el munkát és életet.

A román színház levegőjét érezni Anca Bradu rendezésén. Pontosan koreografáltak a mozdulatok, nincs egy véletlen pillantás vagy félmosoly. A furcsa az, hogy a darabbeli színészek próbán kívül is kimódoltan, színpadiasan viselkednek. A forma, a látvány dominál a tartalom helyett.

A színpadot egy áttetsző üvegszínpad és a rá merőleges óriási tükör uralja. A tér egyébként csupasz fekete, dísztelen. Az előadás uralkodó színei a fekete, ezüst, arany és fehér. Komor kriptaszínek, melyek a jelmezeken is fellelhetők. Florica Malureanu egységes kompozícióként tervezett díszletet és ruhát. Kérdés, hogy ez a koncepció képes-e "megszólaltatni" Goldonit, képes-e szolgálni a darabot. Az üvegszínpad például mintha inkább akadályozná, mint segítené a rendezőt. Következetlenül használja: egyszer itt zajlik a próba szigorúan, más jeleneteknél pedig tudomást sem vesz az üvegépítményről. A tükör kihasználatlan modorelem marad, a közhely maga: funkciótlanságában monumentális.

Problémás a maszkok alkalmazása még: teljes a káosz és a következetlenség. Vannak festett arcú színészek, vannak maszkot viselők és vannak maszk nélküliek - minden rendszer nélkül. A darabbéli próbán elvileg minden játszónak a szerepköre szerinti arcban/maszkban kellene megjelennie, majd civilben, színpadon kívül is másképp. Nem ez történik. Nagyon furcsa a darab kezdetén, ahogy már reggel valóságos gálában érkeznek meg a művészek.

Nem szeretnék realizmust számon kérni egy szándékoltan elvontan fogalmazó előadáson, csak a rendszert keresném: a látványos tömegjelenetek és a deklamált szövegek mögöttesét. Hol van a koreográfia mögött a veszprémi színész? Mintha idegen anyagot kényszerítenének magukra a színészek, mintha semmi közük nem lenne Goldoni darabjához, csak igyekeznek lebonyolítani, ahogy lehet. Nincsenek alakítások, hiányzik a szerepformálás. Iskolásan feladatmegoldó a dikció.

Leginkább két jelenetet felednék a modorhalmazból. Kínos a színházi étkezés megoldása, mely a második felvonás nyitánya. Az üvegszínpadon terítenek - halotti tort idéző szürkeségben és félhomályban. Lassított némajáték kezdődik s kínosan hosszú percekig élvezhetjük, amint az alig világított színpadon semmi sem történik. Régen hallottam már nézőtérről ehhez fogható székrecsegést. Botrányközeli a pillanat, a publikum nem hisz a szemének. Még kínosabb a záró kép. A direttore (Szakács László) tragikusan, botjával lassan botorkálva a tanulás és elmélyülés fontosságát ecseteli (a jelenetet komolyan vevő rendező itt ébreszti a legnagyobb kétségeket a nézőben: mintha egyáltalán nem érezné a mű fanyar, öngúnyoló humorát), amire az éles nyelvű Gianni (Máté P. Gábor) replikázik, hogy az élet értelme a nősülés és gyermekvállalás. A kijelentés jogosságát illusztrálandó meg is jelenik a színen egy fehér ruhás, Szűz Máriának maszkírozott nő, gyermekkel a karján s émelyítő dalocskát énekel.

Ennyi lenne? Új megváltót követelne Goldoni komédiája? A szövegkönyvben erről egy sor sem szerepel. Anca Bradu félreértette Goldonit - végzetesen. Madách Kamara

A Mácsai Pál vezetésével megújult színház helyzetére minden különösebb kombinálás nélkül, egy az egyben rímel A komédiaszínház. A társulat és a művészi arculat is formálódóban. Keresik még a hangot a régi bulvárhoz szokott közönséggel s várják a művészszínházra éheseket. Az összefüggés annyira magától értetődően természetes, hogy az előadásnak nem kell kifejezetten az összekacsintásra építenie: szinte a léte felér egy kacsintással.

 

A kezdőkép, a nyitópillanat mindig nagyon fontos: legtöbbször már ilyenkor eldől, hogy tetszik-e vagy sem az előadás. Először a direktort játszó Mácsai Pál jelenik meg kócosan a nézőtérre nyíló oldalajtón, végigtekint az érdeklődő szemeken, majd körbekerüli az egész nézőteret komótosan, fellép a színpadra s beleszagol a poros-koszos színházi függöny illatába. Még nem is tudhatjuk, ki ő, milyen szerepet játszik, csak a dolog fontosságát érezni, a gesztus őszinteségét. A függöny "elindul" felfelé, de Orazio úr megállíttatja: egy komédia harmadik felvonásának próbájához nem kell felhúzni a függönyt, és különben is, nem szükséges, hogy bárki bámészkodjék. Közben Eugenio úr érkezik (a komédiában Florindo - Crespo Rodrigo): "Ha leeresztjük a függönyt, nem fogunk látni, márpedig akkor, direktor úr, világítanunk kell." És érkezik a komoly direktori válasz: "Helyes, fölmegy a függöny. Húzzák fel, csak nem fogunk gyertyára költeni!" Az áhítatos belépő szembeállítva az igazgató másik arcát mutató rövid párbeszéddel: pontos, eligazító kezdés. Egyszerre mutatja, hogy színházról lesz szó, ami semmivel sem különbözik más egyéb munkahelyektől, és emberekről, akik ugyan színészek, művészek, de ugyanolyan kicsinyességek vezérlik őket is, mint bárki mást.

Az előadás kézen fogja a nézőt, jelenetről jelenetre kalauzolja. Pontosan és szépen. Babarczy László rendezésében minden szónak helye, értelme van, semmi sem történik véletlenül. A megszokottnál talán lassúbb tempót diktál, emberibb tempót, természetesebbet. Jut idő apróságokra, és persze a világmegváltó gondolatokra is. Láthatóan nem maradt el a gondos szövegelemzés sem és a szituációk pontos feltérképezése. Lépésről lépésre haladunk egy meleg, barátságos közegben.

Horesnyi Balázs jelen esetben inkább teret tervezett, mint díszletet, hiszen jobbára az üres színpad a helyszín s csak a hátsó ajtón át látni olykor a velencei utcát. A fiával vetélkedő apa próbáihoz pedig korhű háttérfüggönyök készültek, meleg arany színekkel. Szakács Györgyi szintén korhű ruhákba öltöztette a színészeket: hosszú kabát, térdnadrág és bő ing a férfiaknak s gyönyörű kelmék a nőknek. Külön ruhatár készült a darabbéli komédiához. Emlékezetes a Doktor óriásira tömött hasa vagy Pantalone ijesztő vörös maszkja - mestermunka az összes felvonuló öltözet.

A fontos apróságok előadása ez. Szelíd iróniával kezeli saját helyzetét, és folyamatosan kommunikál közönségével. Minden karakter egyformán fontos része az együttesnek, nincsenek kizárólagos főszereplők. Mácsai Pál egyszerre szeretetteljes és szigorú direktor. Állandón oktatja színészeit felemelt ujjal, majd a próbán maga is ellentmond saját hangzatos elméleteinek. Hosszan ecseteli, hogy nem jött még el az ideje a maszkok levételének: "Meg is nézhetnénk magunkat! Ekkora újításnak még nem jött el az ideje. Nem lehet egyszerre mindent megváltoztatni. Még tegnap is egyedül azért jöttek az emberek színházba, mert nevetni akartak, nem akartak semmi mást, csak maszkokat. Ma már szívesen figyelnek a komoly részekre, ízlelgetik a mondanivalót, de szeretik a maszkokat is; nem lehet rögtön megszabadulni tőlük." A próbán egy adott pillanatban a primadonna lekapja szeméről a nehézkes maszkot és így fejezi be jelenetét. Orazio úr megadóan bólint: mit lehet tenni? Lehet elméletben beszélni a színházról, de a lényeges dolgok a színen, a próbán dőlnek el és más nem is számít.

Kerekes Éva primadonnaként egyszerre hisztis, akaratos, gonoszkodó nőszemély és alázatos színházi ember. Fokozatosan mutatja meg az alak mélységeit, létező érzékenységét. Für Anikó a társulatba befogadott muzsikus virtuóz: hetykén és büszkén, öncsaló hazugságokkal érkezik, miközben szinte éhen hal. Szépen, türelmesen, fokról fokra bomlik ki a széles vörös ruha alól az ember, az érzelmes nő, akinek még a direktor is kénytelen behódolni. Debreczeny Csaba Leliót, az elvetélt költőt játssza, akit a társulat az éhenpusztulástól ment meg. Először ügyetlen, kontár darabjaival próbálkozik, végül maga is színésznek jelentkezik. Kisfiús bájával elhódítja a megközelíthetetlen Placida, a primadonna szívét. A két új szerelem nem tolakszik előtérbe: néhány apró mozdulat, mosoly, kézszorítás, felhős tekintet jelzi, hogy nagy dolgok esnek meg itt.

Végvári Tamás (Tonino, a komédiában Pantalone) és Dunai Tamás (a komédiában a Doktor) nagy játékos kedvvel vesz részt az előadásban. Sokéves színészi tapasztalatuk erejét érezni és az idősödő komédiások minden nyűgeit. Fergeteges bohócok Honti György (Arlecchino) és Szűcs Gábor (Brighella): egyszerre véresen komolyak és könnyeden játékosak. Minden lében kanál komika Bíró Kriszta (Colombina) és gőgös trónkövetelő második színésznő Járó Zsuzsa e. h. (Beatrice). Crespo Rodrigo Eugenióként a direktor jobbkeze, a józan ész "apostola". Magánszám jut az egyetemista Máthé Zsoltnak, aki mint morózus súgó szívesen pöröl a színészekkel, szeret borsot törni az orruk alá. (Külön cikket érne, milyen természetesen illeszkednek a Madách Kamara előadásaiba a még egyetemista színinövendékek. Máté Gábor most végzős osztályának különös szerencséje, hogy itt, a Katonában, a Bárkán vagy Kaposvárott gyakorlatozhatnak. Ez a tehetséges társaság remélhetőleg az egyetemről való kirepülés után sem tűnik el tanárai szeme elől, hogy továbbra is hasonló figyelemmel kísérik sorsukat.)

Nem akarnék feleslegesen nagy szavakat használni, de (nekem) szeretetszínházat (értse mindenki a maga ízlése szerint) rendezett Babarczy a kis Madáchban. Legutóbb Don Juan előadását éreztem hasonlóan alaposnak, átgondoltnak, meggyőződésből fakadónak és meggyőzőnek.

Sőregi Melinda