Bulgakov: Álszentek összeesküvése

Kecskeméti Katona József Színház Forradalmi huncutságokkal köszöntött a tavasz a kecskeméti zsöllyék népére. Elhozta nékik Bodolay. Január 10-étõl szerepel a Nagyszínház mûsorán az ALLONSANFAN! Sikerfilmbõl íródott színmû a restauráció korából, két részben. Március 7. óta pedig látható a világhírû regény, A Mester és Margarita szerzõjének Molière és a Napkirály kapcsolatáról szóló kulcsdrámája. Nem független egymástól a két bemutató. Olyannyira nem, hogy a második produkció nyitóképében kivetíti a rendezõ a színházépület homlokzatát, a reá szerelt "Elõre hát fiúk!" transzparenssel. A késõbbiekben ugyanerre a vászonra kerül a nézõtéri karéj fotója, tükröt tartva mintegy, a természetünknek: Nagy Lajos színházbarát alattvalóivá, vagy botrányhajhász csürhéjévé virtualizálhatjuk magunkat, a politikai szívünk választása szerint.

"Atyát hívtál elesten..."

Az Előre hát fiúk! színpadi verziójának műfaja: egybegyűjtött forradalmi víziók. Ötvenes évei felé járván, előfordulhat bárkivel, hogy kicsapódik a tudata felszínén valami szintézisforma anyag, ami - kedvező konstellációban - leképeződhet akár mint műalkotás. Bodolay Gézát ezúttal egy jótékony csillagövezetben, termékeny pillanatában érte utol a szintetikus látomás. Fellengzőnek hat az egybevetés, de nehéz másra hivatkozni: Madách Imre elméjében tolult-sűrűsödött össze hasonlóképpen - az emberi nem sorsesélyén tűnődően - a múlt, a jelen és a jövendő tébolyos gyötrelme, amiképpen ebben az előadásban végigpötyögik a forradalom "fekete zongorájának" teljes billentyűzetét. Az ihlető film hangulatát az 1968-as baloldali mozgalmak megfeneklése utáni kábulat határozta meg: a jobboldali restauráció tapasztalása egyfelől, a forradalmárok liberálisokká és posztmodernekké bágyadása másfelől. Még a látszatára sem igen törekedtek a szerzők, hogy történelmi kosztümöket sugalljanak a gondolataik. A Napóleon végső bukásával kezdődött folyamat történetbe emelése explicit parabola: jelenre utalása nyilvánvaló. Nem várhatunk mást az ezredelő rendezőjétől sem. Bodolay nemzedéke három forradalmat tud maga mögött. 1956-ot kisgyermekként élte meg; emlékfoltokat őriz róla és a szülők sorsának bélyegét. 1968-ban, ártalmatlan korában lehetett tiszta érzelmű rajongó. Az 1989-es valamiben már az önvállalása és az egzisztenciája erejéig volt érdekelt. Most a valami érzékítődik meg a kecskeméti színpadon.

Kárász Zénó és Anger Zsolt | Fotó: Walter Péter
A darabbéli idő zsilipjét Székely László konstruktív díszlete nyitja ki: lehántja a térszerkezetről a kort, s a kontúros, szögletes, geometrikus alakzatok révén kiszabja az asszociációk erőterét. Hagy gondolkodni a történelem vertikumában. A forradalom értelme - a szabadság - irányába azonban nem vezeti el a tekintetet. Az anyagtömbök merevsége sugározza az objektív elrendelést: restauráció nélkül ezen a Földön még nem végződött forradalom. Jánoskúti Márta jelmezvilága arra teremtetett, hogy meghajlítsa e konok teret. Ő az idő falait nem a históriai tengelyen vágja át, hanem a tudat síkjai között hasít ösvényt a képzetek találkahelyei felé. A szcenikai összmunka eredményeképpen teremtődik meg egy skizofrén vegetáció tárgyi környezete: a színpad már csak emberére vár (...). Juronics Tamás koreografálta a kataton csoportdinamikát és a szólószereplők mozdulatszimbólumait. A forradalom színi vízióját a rendező-szerző költészete kupolázza be: a felező tizenkettesre hajazó dialógusai balladai sejtelemmel visszhangozzák a zaklatott tompaság (közdepresszió) előérzetét. A rendezői konszonancia a valamivége állapotát idézi fel. Cselekmény szerinti újat nem kapunk. Találunk kérlelhetetlen forradalmárt, pragmatikus rebellist; asszimilálódni, integrálódni vágyakozót, a hatalomba betagozódni igyekvőt; árulót, öngyilkost, gyilkost; fanatikust és fatalistát - amint az a népi buzgalmak idején természetes. Mi végre fuldokoltat minket mégis e felajzott kedély?

A narancsszín kacsa. Felnőtt ember játszadozik vele a függöny előtt, amíg gyülekezik a nép. Sötétítéskor kiparancsolják a Felnőtt embert, és kezdetét veszi a Vég - menetrend szerint. Egy szabadult politikai fogoly, Vito a Magasztos Testvérek élére áll. A nép felsorakozik mögéjük, majd ellenük. Elesnek. A narancsszín kacsa újra megjelenik; most a színpad felső horizontján. A mi népünk tapsol. Hazatér, vacsorál, ágyba bújik, elalszik. Mígnem a kacsa az agyában hápogni kezd. A rendező célhoz ér. Belopja magát, kacsájával a hóna alatt, az álmaink közé, és hozza vele előadása egész látomásrendszerét. "A kacsa, én vagyok - mondja odabenn - a Felnőtt, az meg, az apukám." Madáchra visszafordítva a szót: adott egy Ádám és egy Úr/Lucifer tudattartalmú Apa. Vannak továbbá Évák, valamint meg nem született, tervezett és cseperedő gyermekek. Leperegnek szemünk előtt a világforradalmi változatok: az összhangzó dekadencia. Az apák sorsa óva int, az Ádámgyermekek viszont a habozásban még járatlanok. Amíg lesznek narancsszín kacsák, fognak születni forradalmárok is - vallja Bodolay.

Emlékezetes előadás, azok közé tartozik, amelyekről nem udvariasságképpen - a semmire való egyéni teljesítmények elhallgatása trükkjeként - kell kiemeljük az ensemble jelleget. Az arcrezdülések összehangolásának szintjéig koreografáltak a jelenetek, a testeffektusok együtteséből folyékony tabló képződik, s elevenen marad velünk a látvány mindvégig. A zenék történetietlen keveredése is helyénvaló: az "idesereglik, ami tovatűnt" elvén hasít XXI. századi agyunkba letűnt érzelmeink hangvilága. A kompozíció beszédkupolája (a versezet) - a durvára darabolt tudat verbális előtüremkedése - interpretációs tökély. Az Előre hát fiúk! színrevitelével Bodolay kivajúdta az eklektikai szeszély klasszicizmusát. Istenem, ha boldogult, jó Palasovszky Ödön megérhette volna ezt!...

Anger Zsolt, Balogh Erika, Sirkó László, Kéner Gabriella, Réti Erika, Szeitz Dániel, Horváth Erika, Kárász Zénó, Bori Tamás, Sirkó Eszter, Jablonkay Mária, Krett Dávid, Szívós Győző, Reiter Zoltán, Pál Attila, Szokolai Péter, Báhner Péter, Széplaky Géza, Fekete Tibor (hangja) és Jarábik Klára alakítása megteremti az egynemű minőség hatását. A többiekétől némiképpen eltérő feladat hárul Hegedűs Zoltánra és Kiss Jenőre. Előbbi mindig és mindenhol Pap, valamint Államtitkár, Turista és Szakács. Összevont jellem. Bemutatja a figuraelkülönítés bravúrját, ugyanakkor egy íven jelenik meg alakításában a mindenkori hivatásos köpönyegforgató. Kiss Jenő a permanens középburzsoá (Esther férje, osztrák tiszt, Rendőrminiszter, Turista, Hegedűs, Iskolaigazgató, Szolga, Álarcos). Személyisége fanyar báját érvényesíti mindvégig, csakhogy markáns karakterének lenyomata nem teszi ezerarcúvá a burzsoáziát: diszkrét, de egybájú marad. Képlékenyebb alkatú színésszel izgalmasabb jellemegyüttes cizellálhatta volna az előadást. Magyar Attila (Vito) a regredált értelem artikulációjában - a nyelvtördelés virtuóza. Magyar Éva (Charlotte, Fulvio régi szeretője) a szerelem-szabadság őspárhuzamában fejezi ki - komoly hitellel - a teljes önfeláldozást. Alighanem ő Bodolay forradalmárnő-ideálja. Makranczi Zalán (Allonsanfan, Filippónak, az öngyilkos vezetőnek a fia) a forradalmi ethosz magánviselője: a vértenger lovagja. Kulcsszereplő - a rendező férfieszményének tetszik. Érdekes lett volna a Bulgakov-darabban Nagy Lajosként őt látnunk viszont... Epilógus a narancskacsához

...Nem őt látjuk. Rubold Ödön áll elénk patyolatfehérben, mint egy lovától megfosztott civil ellentengernagy, aki mellesleg Poncius Pilátus lelkét viseli a polgári mundér alatt. Maradjunk Madáchnál: az Álszentek összeesküvése nem egyéb, mint Az ember tragédiája kinagyított falanszterszíne: a Nagy Október aprópénzre váltódott valóságának tükröződése Bulgakov tudatában. A napkirályszindróma történelmi öröklődésmenete világosan kitetszik az előadásból. Bár én nem láttam soha Aczél Györgyöt hószín szmokingban, fehér lovon virítani, az asszociáltató mechanizmus mégis működhetett, mert a szünetben a premierközönség baloldali blokkja távozott. Hatása alá kerültek valaminek.

Bori Tamás és Magyar Attila | Fotó: Walter Péter
A Királyi Színtársulat a Férjek iskoláját játssza Lajos király udvarnépe előtt. Tapsol a király! Moličre rögtönzött bókkal mond köszönetet. Magánéletében önkéntelen vétkezik: feleségül veszi a saját leányát. Charron érsek akcióba kezd a királynál a Tartuffe bemutatójának betiltása érdekében. Lajos engedélyezi az előadást, ám gesztusa fejében helyes írói magaviseletet vár. Az érsek nem adja fel, fortéllyal leleplezi Moličre-t, akit csapások sorozata ér: felesége elhagyja, volt kedvese (hitvese anyja), Madeleine meghal, a király megvonja tőle pártfogását. A Képzelt beteg utolsó felvonásában összeesik a színpadon. A függő művész fátumát mondja ki Bulgakov. Moličre-jének udvari tündöklése, majd kegyvesztetté válása és halála a kettősen kiszolgáltatott személyiség esélytelenségét idézi fel. A történettel saját életsorsa dilemmájára keres analógiát. Bodolay A Mester és Margarita író főhősének példázatát is bevonja szellemi kompozíciójába. Egyetemes áldozattá emeli a művészt, akinek a láthatatlan hatalommal szemben törvényszerűen el kell buknia.

Epres Attila az egybegyúrt Moličre/Bulgakov/Bodolay tudat lényegét, a zsigeri egzisztencializmust jeleníti meg. Ha a figyelem középpontjából kicsúszni érzi magát, feminin szeszéllyel, pedantériával, hiúsággal hivalkodik. Színészként öntelt és önérzetes; tehetséges és alázatos. Nem viszonzandó áldozatként követeli ki a szeretetet. Totális hedonizmusa állapotában, a szabadságérvényesítő individuum kiszorítja a tetteket megelőző felelősségérzetet. Házassága vérfertőző voltát sem bűnként éli meg: nincs reakciója rá. Fitogtatja erőfölényét, amikor győzelemre áll. Mégis, a Lajossal való találkozásai hozzák számára a nagy színészi perceket. Lajos szenvtelen. Lepereg róla a becserkésző alázat ugyanúgy, mint a felségsértő pimaszság. Az érzéketlen bábot körbe kell játszani: kiadni kegyéért a lelket, vagy dacolni vele, majd legyőzött alattvalóként fogadni el a végzetet.

Bulgakov folytonos éji harcban állt Sztálinnal. Szócsatákkal teltek az álmai. Hinni akart abban, hogy szellemi ellenfelet, ítélőképes tudatot takar a vezér arcán képződött hatalmi vizenyő. Vélhette, hiszen Sztálin többször megnézte a Moszkvai Művész Színházban darabját, a Turbin család napjait, s elégedetten nyilatkozott. Aztán a szabad emigráció engedélye volt a legtöbb, amit kaphatott.

Visszatérek Makranczihoz. Rubold Ödön (vagy Bodolay) elveszi Eprestől a teljes alakítás terepét. Kimarad egy árnyalat, az, hogy Lajos is a garabonciás Moličre áldozata lett. A Mester és Margarita Wolandjának szemében időnte fellobban valami fényszerű. Ez lehet a lelkiismeret villanása. A regényben visszatérő motívum: valaki valakivel nem beszélt meg valamit. Rubold döntéseit viszont az élőlények mozgásterét eleve kijelölő, isteni cinizmus magyarázza. Bulgakov Sztálinja több ennél, s gyanítom, hogy több Bodolay Aczélja is. Hová fordult volna vajon a történelem kereke, ha Allonsanfan hatalomra jut? Milyen fény csillogna a Napkirály szemében? Ennyit Makrancziról...

Idén ötven éve telnek Sztálin nélkül az emberiség napjai; szerepet is kap mellszobra a színpadon. Mobil, akár az elmaradhatatlan súgólyuk, a szabad rádió, vagy a hordozható uborkásüveg. A cellaséták derékszögében lépked a monológozó színész, a süllyesztők veremmé alakítva idézik az Andrássy út 60. hangulatát. Összerugdalják az ártatlan árulókat, miután megtették önkéntes vallomásukat. Hűség Fráter (Bori Tamás) és Roboszt Fráter (Báhner Péter) vörös kereszttel a szíve fölött térít, és csizmájuk sarka nyomán "megvilágosul gyönyörű képességünk, a rend". Bodolay Play Bulgakovot rendez, következetesen eddigi önmagához és a szerző lelki természetéhez is. Balogh Erika (Madeleine Béjart) megidézi a hajdanvolt szerelmet, s elhatalmasodó tébolya ennek az érzelemnek a mélységéből meríti hitelét. Borsos Beáta (Armande Béjart) - alkata szerint is - szerencsés választás. Játéka révén kap Moličre személyisége némi pedofil fénytörést. Könnyű felkínálkozása pedig a hősszerelmes Moirronnak visszautal anyja vérére. Széplaky Géza figyelemkeltő arányérzékkel futja be megírott karrierjét: egyik pillére az előadásnak. Hegedűs Zoltán (La Grange) eszményi megformálója a színházi szolgálatra született embernek. Alázattal dolgoznak a többiek is: Szívós Győző, Reiter Zoltán, Magyar Attila, Kiss Jenő, Szokolai Péter, Kéner Gabriella, Kárász Zénó, Jablonkay Mária és Kertész Kata.

Bodolay előbbi rendezése igen magas színvonalon megfelelt az életkorában esedékes szintéziselvárásnak. Az Epilógus Epres Attila búcsú-jutalomjátéka, esélyese lehetne a POSZT legjobb férfi alakítása díjának; úgy is, hogy az előadás a szertelen szeszély irányába mozdult el a szeszély klasszicizmusának normáitól. Egyes részeiben koherenciát nélkülözően bodogmatikus. Ezzel együtt: figyelemre érdemes.

Balogh Tibor

 

NKA csak logo egyszines

1