Pesti Színház

Nem akármilyen mûködési biztonságot jelent, ha egy õsszel bemutatott darabot premier feszességû elõadásban láthat a nézõ márciusban. Valahogy úgy esett, hogy Lillian Hellman darabja mindig elugrott elõlem a naptárban, s akkor volt szerencsém megnézni, amikor már rég nem sorolták az újdonságok közé a mûsorújságok. Nem annyira a várható érdekesség, inkább a kétkedõ kíváncsiság vezetett. Mit akarhat ezzel a majd száz éve született nõvel a rendezõ, a ruganyos gondolkodású, másokkal szemben igényes és erõs ítéletû Mészáros Tamás?

Azt azért sikerült megtudnom a New Orleansban született szerzőről, hogy méltatói "második Ibsen"-nek, "amerikai Strindberg"-nek becézik, s azt is, hogy mestere volt a forgatókönyvírásnak. De ennél csábítóbb volt, hogy a rég nem látott Halász Judit is színpadra lép az 1905-től 1984-ig élt amerikai nagyasszony Ungvári Tamás által fordított művében.

Bár a fordítás mondatai sok esetben mechanikusak, életidegen ritmussal bírnak, a színészi játék gyógyító profizmusa sok helyütt elfeledteti ezeket az apróbb hibákat. A darab három felvonásos tagoltsága azonban enyhe berzenkedést váltott ki a közönség tagjaiból: "El vagyunk már ettől szokva!" - mondták többen, lelkiismeretfurdalásos mormogással. No, de mégse négy felvonás, mint egy klasszikusan kitartott, igénybe vevő Csehov! - könnyebbülhettek meg később.

Csehov emlékét viszont egész este nem lehetett elhessegetni. Ibsen ide, Strindberg oda, Csehov van itt megidézve, New Orleans hőgutától szenvedő árnyai közé. "Európa! Európa!" - emlegetik a főhősnők vágyaik netovábbját, s nem lehet nem hallani a három nővér "Moszkva! Moszkva!" sóhajtozását benne. A szellemeknek nyitva hagyott ajtón a hat évvel később született, s egy évvel előbb elhalálozott nagy kortárs, Tennessee Williams is ki-be járogat. S eljátszva a gondolattal: ha Szép Ernő vagy Füst Milán nem lettek volna akkora poéták, mint amekkorák, tehát az ő költői erejük nélkül születtek volna színpadra családi rémtörténeteik, lehetséges, hogy hasonló szövetű darabokat hagytak volna ránk.

Hellman mindenesetre nem idegen a Pesti Színház színpadán. Horesnyi Balázs kékesszürke, idő- és napszítta deszkaborítással jelzi a három testvér kifizetetlen és sosem szeretett otthonának falait. Tompa bézs árnyalatok és halvány olajzöldek között él a két - talán ötvenes éveiben járó - nővér, akiket Jánoskúti Márta diszkrét asszonyi mindentudással öltöztetett föl, oly módon, hogy mindegyikük ruháival találkozhatnánk Pest vagy Buda jó ízlésű, operabarát vénkisasszonyainak gardróbjában is.

Szegedi Erika, Hajdu István és Halász Judit | Fotó: Kaiser Ottó
Az excentrikus, vagy inkább kicsit kelekótya Carrie (Szegedi Erika) és fegyelmezett, mindent mélyebben ismerő nővére, Anna (Halász Judit) megtudják, hogy majomszeretettel imádott, lúzer öccsük már egy hete a városban tartózkodik, pedig hónapok óta nem tudnak róla semmit. Rosszat sejtenek, mert Julian (Hajdu István) eddig csak bajt bajra halmozott, s kevés a remény, hogy ezúttal örömet jelentene rejtélyes távolmaradása. De Julian egyszer csak berobban, idétlen ajándékokkal halmozza el nővéreit, s bejelenti: van pénz, sőt, lesz pénz, mindenki örüljön, mehetnek Európába. A gyanús helyzetet csak bonyolítja Julian kissé lököttnek tűnő, furcsa kislány-felesége (Török Illyés Orsolya), aki érzékeny állatkaként azonnal bajt szimatol. Veszélyérzete nem is csalja meg, a baj bekövetkezik, méghozzá úgy, hogy annak előidézésében néki tekintélyes része lesz.

Julian megformálása végre más típusú feladatot ró Hajdu Istvánra, mint amik az utolsó tíz évben rendre megtalálták. De mintha elszokott volna az ilyesféle játék kívánalmaitól. Egész idő alatt egy oktávval föntebb beszél, mint ahogyan az természetes volna. Ez jó fogás, "van" ez a hablatyoló, szerencsétlen férfitípus. De soha nem érezni az alapot, ahonnét fölhúzza magát ebbe a sipítós regiszterbe. Nincs meg az alak belső akarása, nincs meg benne annak határozott tudta, hogy bűnös dolgot cselekszik. Pedig csak ez tarthatná magasba a figurát. Igaz, a hallható szöveg, s talán a darab maga, nem is ad erre lehetőséget. Ha azonban a rendezés csak egy pillanatra megteremtette volna annak lehetőségét, hogy vele együtt átérezzük, tudja, veszélyeset ugrik, sőt, alávalót cselekszik, nagyobb lenne a tét a játékban. Lehet, hogy Mészáros Tamás nem akart ily módon besegíteni az írónak.

Igaz és finom játék jellemzi a két kétségbeesett nővért. Mikor a baj fölismerésekor kialakult pánikban fölszakadnak a régi sebek, s Anna a Julianért rajongó Carrie szemébe vágja: "Tudom, hogy le akartál vele feküdni!" - mintha a csehovi történet egy Tennessee Williams-darabban akarna folytatódni, úgy horpad be a játék íve. Ezek a nővérek már nem a darab kezdetének nővérei. A megbicsakló történetben kerül viszont igazán helyére Lili, az addig csak botladozó, debilke feleség: Török Illyés Orsolya egyszer csak képes lesz rá, hogy ennek a túlfűtött, szerencsétlen lánynak - akit az anyja egyszerűen eladott a gyönge és arctalan Juliannek - a tragédiáját megmutassa. Riadt kuporgása, kiszolgáltatott mezítelenkedése az est legerősebb motívumaként marad meg az emlékezetben.

Lili anyját, a harminc évvel fiatalabb sofőrszeretőjével (Selmeczi Roland) felvonuló kőgazdag Albertine Prine-t Béres Ilona játssza krémszín kosztümökben. Alakítása az évad egyik fényes eseménye. Luxushajóként kormányozza, szinte alig mozdítja a drága butikruhákba burkolt (betegségtől, vegyszertől vagy bánattól?) elnehezedettnek s lemerevedettnek bemutatott asszonyi testet. Úr - nem siet. Lassan fordul, merev nyakát sosem biccenti, kesztyűjét, kalapját páncélként hordja Albertine Prine, aki elég okos ahhoz, hogy vásárolt vejének újabb gaztettét azonnal felmérje. S elég okos ahhoz, hogy tudja, mindez a baj még csak a kezdet. Lesz rosszabb. Föl kell rá készülni. Iszonyú az élet. Ennek tudatában kell élni. Lillian Hellman is alighanem akkor volt csúcsformában, amikor a gazdag, saját lányától viszolygó anya és sikerületlen gyermeke kapcsolatát megrajzolta. De amit Béres Ilona művel az előadás során, azt sürgősen elő kellene írni egyetemi különórának a színészképzés hallgatói számára. Lenyűgöző és elborzasztó egyszerre. A tigrisasszony és valami gépmama szörnyű kevercse egy megíratlan, de így is tökéletes abszurd drámából. Színészi remeklés.

A vég után Carrie és Anna utolsó szavai újra Csehovot idézik. Most meg mintha a Ványa bácsi Szonyáját hallanánk: "Dolgozni kell." S hiába New Orleans és fél évszázad távolisága, meglegyinti az embert a jelen idejű bánat. Valami mégiscsak lehet ebben a darabban, amiért érdemes bemutatni.

Ha nem másért, akkor Halász Juditért, Szegedi Erikáért és persze Béres Ilonáért.

Gabnai Katalin

 

NKA csak logo egyszines

1