Tatabányai Jászai Mari Színház

Strindberg darabjainak fõ témája a férfi és a nõ örök küzdelme, a szeretet és a gyûlölet végletekig felfokozott harca. Amelyben olykor még saját gyerekeiket is képesek felhasználni egymás ellen. E harcnak valóságos sûrítménye jelenik meg az 1900-as Haláltáncban. Egy házasság gyötrelmeibõl és kínzási módszereibõl készült gyûjtemény e mû.

Strindbergre nagy hatással volt Swedenborg miszticizmusa, amely szerint a pokol lakóit saját életük kínozza, azt folytatják csupán, amit a földön műveltek.

Guelmino Sándor, a rendező is végteleníti ezt a lelki öldöklést azzal, hogy az előadás legelején és legvégén kimerevíti a képet, pillanatfelvételnek tüntetve fel csupán a közel másfél órás pokoli párharcot.

Dürrenmatt Play Strindbergje a Haláltánc első részének megkurtított, átigazított változata. Dürrenmatt Strindberg polgári tragédiáját a polgári házasság komédiájává formálta át. A házaspár vergődése így egyszerre tragikomikus és groteszk. Mégsem nevetünk eleinte - túlságosan is ismerős mindez.

A Guelmino rendezte előadásban a szereplők, azaz a szenvedő felek jóval fiatalabbak a darabbélieknél, még távol az ezüstlakodalmuktól. És bebizonyosodik, nem kell évtizedeknek eltelnie ahhoz, hogy pokol legyen az életük. Menetekre sem osztja a darabot a rendező, vagyis nem idegeníti el brechtien (Dürrenmatt drámájában a játék eredetileg, mint egy bokszmérkőzés, menetekre tagolódik, s ezeket mindig a színészek konferálják fel). Guelminoéknál a kellékek és az épp nem játszó színészek sem láthatóak. Néhol visszavonta Dürrenmatt kurtításait is. A tér is módosul némiképp: a cirkuszt, porondot idéző kör alak marad (ördögi kör ez - aki ide bekerül, könnyen ördögivé válik, de könnyen meg is égeti magát), csak éppen nem absztraktan: nem fekete bársonyfüggönyökkel a háttérben és körszőnyegekkel a szín közepén - konkrét, realisztikus tér ez, bár kissé stilizált.

Guelminoék tehát megszüntetik, kiiktatják Dürrenmatt darabjából az elidegenítő effektusokat, vagyis szakítanak Dürrenmatt nézőhöz/befogadóhoz való viszonyulásával, s visszaemelik a drámát a hagyományos, kukucskáló színház befogadói terébe. Épp elég idegenség van e nélkül is a színen - nem kell ezt még formailag is fokozni. És talán úgy gondolhatták, van olyan erős és atmoszférateremtő a szöveg, hogy mindenképp kijön a kapcsolatok harc, küzdelem jellege - kommentár nélkül is, nem kell azt feltétlenül a néző szájába is rágni. A Haláltánchoz tér vissza tehát némiképp az előadás. amelynek szereplői valamennyien ördögiek - egymás poklai (ahogy Sartre fogalmaz). Mindemellett kiismerhetetlenek.

A rendező mindvégig - szinte krimiszerűen - "lebegteti" a figurákat, valódi énjüket, s nem enged hozzájuk közel. Így valóban krimiszerűen rejtélyes és feszültségteli az előadás - csupán itt nem a történetet és a gyilkos/tolvaj kilétét övezi titok, hanem a figurák valódi érzéseit, vagyis magát a három szereplőt. És a színészek kiváló partnerek ebben - igaz, más-más módon kell lebegtetniük, nyitva hagyniuk szerepeiket.

A házaspár életébe, létterébe hirtelen betoppanó, elvált és meggazdagodott régi barát, Kurt (Horváth Lajos Ottó) például két metamorfózison is átmegy. Egy csapásra pitiáner sikkasztóvá, közönséges bűnözővé degradálódik, majd éppoly hirtelen multimilliomossá, egyúttal tisztes állampolgárrá lesz, aki mesebelien, álruhában (a pitiáner bűnöző képében) csupán próbára tette választottját.

Ám ekkor már mi, nézők, kellőképp el vagyunk bizonytalanítva a szereplőkkel kapcsolatban, így jogosan áll fenn a gyanúnk, hogy Kurt esetleg most is csak blöfföl. Biztosak itt már semmiben sem lehetünk. Emellett ő csupán a mellékfigura a kapcsolatrendszerben, s ezért a legrejtélyesebb is, a legkevesebbet tudunk róla. Különben is, ebben a játékban mindenki az a többiek szemében, aminek látszik, aminek mutatja magát, amit elhitet magáról. (Ez már az egzisztencializmussal rokon gondolat: a világ kényszeríti rá az embert, hogy ne játsszon nyílt kártyával, hogy teljesen soha ne legyen őszinte, hogy csak magára és saját taktikázására számítson.)

Kurt csupán kellék, katalizátor, aki csak annyiban fontos, amennyiben a két főfigura életét befolyásolni tudja, amennyiben köze van e két emberhez. Ezen Horváth Lajos Ottónak sem igen sikerül változtatnia, s egy kicsit több élettel felruháznia a figurát.

Edgar, a férj (Gyabronka József), kisstílű akarnok, gyermekded, követelőző, egoista és pojáca. Külseje is erről tanúskodik: kis termetű, pocakos, elhízott és kissé puhány. Nem is igen értjük, mit keres Alice mellette, hogyan és miért szeretett bele. (Esetleg akkor is csupán az érdek hajtotta: hogy híres és gazdag katona-író feleség lehet?) Nagyon nem illenek össze, Alice sokkal különbnek tűnik. És mégis letagadhatatlanul összetartoznak.

Aztán Edgar alakjában is jön a fordulat: hirtelen s váratlanul talpraesett, leleményes és rendkívül ravasz, éles eszű lesz. Valamennyiüknél romlottabb, ördögibb és átvitt értelemben is minden hájjal megkent. Kurtot leleplezi, az addig féltve őrzött feleségét pedig egy pillanat alatt könyörtelenül lapátra teszi és kisemmizi, egy fiatalabbért.

És mi megint elbizonytalanodunk: komolyan gondolja-e, és ha igen, bosszú-e csupán mindez a megcsalatásért, vagy Edgar tényleg megváltozott, és már nem is a gyűlölet, hanem csupán saját érdeke vezérli. Aztán kiderül, hogy ez is csak játék volt - a nagy játék része: beugratás.

Gyabronka hitelesen játssza Edgar mindkét alakmását. Kiemelkedő abban a jelenetben, amelyben a szabadságtól (vagyis hogy tovább ringathatja magát élethazugságában) megrészegülve és az új játék gondolatától (hogy beugrathatja feleségét) örömittasan, felszabadultan s mohón nekiveti magát a számára tiltott ételeknek, lábával pedig üti-veri hozzá a zongorán a Bojárok indulójának dallamát. Itt már igazi dürrenmatti figura. (Csupán Edgar bénult állapota bénítja némileg színészileg is, és jeleníti meg azt kevesebb hitellel és összetettséggel.) Eldönthetetlen, melyik az igazi lénye: a gyermekded, naiv vagy a rafinált; az éretlen puhány vagy a cinikusan kemény, könyörtelen. Egyszerre komikus, nevetséges és szánni valóan tragikus.

A kettősség, a paradoxia mégis leginkább a nő, vagyis Alice (Bíró Kriszta) sajátja. Nála csak igazán eldönthetetlen, ki iránt mit érez valójában. Pontosabban nem is annyira eldönthetetlen, hiszen láthatóan benne van leginkább összefonódva a gyűlölet és a szeretet - érzései így ambivalensek, egyszerre képes gyűlölni és szeretni, utálkozni és ragaszkodni. Kínlódik is emiatt rendesen, akár Catullus annak idején.

Bíró Kriszta tökéletesen érzékelteti, miként hajtják Alice-t egyszerre érzései és érdekei, vonzódásai és esze. Vibrál és szeszélyes. Ő a nagybetűs nő a nő sokszínűségével és kiismerhetetlenségével. Rideg és gyengéd. Magabiztos és tétova. Hol lestrapált, kiégett s megunt feleség, hol sokat élt, tapasztalt nagyasszony, femme fatale, hol bájos kis csábító, hol frigid, érzéketlen, rideg nő, hol szertelen vadóc, vadmacska, máskor kétségbeesett kisember; egyszer ravasz, rafinált nő, cinikus, számító "dög", aztán neurotikus és depresszív, vagy vitális, életteli és temperamentumos. (Jelmezei, öltözetei is ehhez a sokszínűséghez alkalmazkodnak, ugyanakkor mindig igen nőiesek.)

Kaméleon ő, aki egyik pillanatról a másikra képes megváltozni, arcot, alakot váltani. Már csak unalmában is. Megöli ez a poshadt állóvíz és monotónia. Falra mászik már férjétől (egy helyütt konkrétan is). Ingerekre, impulzusokra, emóciókra vágyik - ehelyett egy unalmas férjet kap a világ vége mögött. E hiányt pótlandó szórakoztatja magát - játszik unalmában, idegességében, kétségbeesésében, akár magában is - mint egy macska -, ha vele nem játszanak. Nem tudni, hogy valóban híres színésznő volt-e, de hogy vérében ott a játékosság, a játékszenvedély - az biztos. Gúnyosan utánozza, parodizálja férjét, annak hanglejtését, szófordulatait, testtartását; magában dudorászik, beszél; kezével babrál, hadonász, az ujját harapdálja; pózol s minduntalan szerepeket, szituációkat játszik el (például Kurt megérkezését és fogadását).

Végül a két szék közé esik, a pad alá. Se milliomos szerető, se régi, megszokott, unalmas férj - egy béna, magatehetetlen, beszédképtelen férfi marad csak neki.

Szerették-e valaha egymást? Alice valóban híres színésznő volt-e? Edgart megbecsülik-e felettesei és vajon egészséges-e? Kurt sikkasztott-e? Megannyi titok és rejtély. Ám mindez a jelenre vonatkoztatva már nem releváns, mit se számít.

Egy a lényeg, bosszút állnak valamennyien: Kurt megbünteti a nőt, mert az elárulta őt; Alice a férjét, azzal, hogy orra előtt megcsalja, s kész elhagyni is, majd amikor a férfi lebénul, örömittasan, üdvözült arccal és elégtétellel ápolja odaadón, s itatja cumisüvegből, Edgar meg leleplezi Kurtot s megzsarolja, feleségét pedig válással és egy fiatalabb nővel riogatja.

Mindig és mindenáron ravaszabbak és erősebbek akarnak lenni a másiknál - ám minduntalan gyengébbnek, sebezhetőbbnek bizonyulnak, így saját csapdájukba esnek. A nagy taktikázásban végül mind a hárman vesztesek lesznek: Kurt egy életre elveszti a nőt, akit szeret; a nő, Alice a gazdag élet lehetőségét egy milliomos férfival (akihez még vonzódik is); Edgar pedig egészségét, és ezzel az emberhez méltó életet.

De nemcsak egymást, önmagukat is folyamatosan becsapják.

Ám e két alaknak, két szenvedőnek nem csak viadalai, közös játékai is vannak - hiszen az évek alatt nem csak a gyűlölet, az összetartozás is óriásivá növekedett közöttük. Az évek végleg összetartozóvá, elválaszthatatlanokká tették őket. "Te Edgarhoz tartozol." - mondja a darab végén Kurt Alice-nak.

Életüknek külön, egyedi koreográfiája van: meghitt szertartások, Albee darabjainak párosait idéző szeánszok, múltat felidéző játékos gesztusok, Ionesco-szintű, unalomig ismételt párbeszédpanelek.

Dürrenmatt darabját sokféleképpen lehet játszani: játszották már komédiának és tragédiának. Itt a kettő határán egy igen intenzív játék kerekedett - átgondolt, igényes alakításokkal. Mégis megtörtént a darabtemetés - az előadás jövőre már nem látható. Értesülésem szerint mindösszesen nyolcszor ment. Amikor láttam, telt ház volt. És siker. Kár érte. Esetleg felhozhatnák Pestre. Vagy elvihetnék vendégségbe más városokba.

Marik Noémi

 

NKA csak logo egyszines

1