Radnóti Miklós Színház - Soproni Petõfi Színház

"Mai operett" - hirdeti a szórólap, már jó elõre biztosítva a nézõt: nem fenyeget a veszély, hogy az ötvenes évek - finoman fogalmazva: nem a mûfaj remekeként számon tartott - mûvét vagy akár annak paródiáját fogja látni a színpadon. És valóban - a produkció létrehozóitól egyébként elvárható módon -, az elõadásban nyoma sincs a nosztalgiának, az ötvenes évek fájdalmas-bús visszaidézésének, de annak az alkotói viszonyulásnak sem, amely egyszerûen csak ironikus idézõjelek között akarná feleleveníteni a fél évszázaddal ezelõtt született zenés történetet. Az efféle írásjelezés színpadi változata az elõadás elején egyszer mégis felbukkan, de ott a múlthoz-félmúlthoz-jelenhez egyszerre van köze: a fiatalok töredezett transzparenseket találnak a romos, ódon villában (amelyben egy ideig a Hazafias Népfront irodája székelt), s hajdani felvonulásokat imitálva hadonásznak velük - az Eisemann-operett egyik, a munkásmozgalmi indulók hangzásvilágától cseppet sem idegen dalbetétjére.

A könnyed színházi estét ígérő műben vélhetőleg az a lehetőség keltette fel a rendező, Valló Péter érdeklődését, hogy a librettó alapján sokféle embert összezárhat egy helyre, közöttük társkereső periódusukat élő ifjakat és kevésbé fiatalokat is jelentős számban. A három-három beköltöző fiú és lány sorsát bonyolítja, hogy miközben egyre nagyobb kedvvel kerülgetik egymást a kényszerűségből közös élettérben, percre sem feledhetik, hogy voltaképpen ellenfelek, lévén egymás konkurensei a villára vonatkozó lakáskiutalási határozat megszerzésében, illetve az ehhez vezető korrupciók versenyében. Mindebből humoros bonyodalmak adódnak; megannyi alkalom kedves, apró játékötletekre. És itt van mindenekelőtt Szervét Tibor, aki - mint kimért mozgású, nyársat nyelt hivatalnok, kakas a szemétdombon - hol amúgy öltönyösen, nyakkendősen eljár egy fergetegesen szögletes rapet, hol ünnepélyes képpel és minden részletre kiterjedő műgonddal elmeséli, mint nyert nyaralást egy sokfordulós margarinreklám-versenyen. Itt van továbbá Kulka János, akinek a figurájával kapcsolatban az alkotók ejtik ugyan a humornak még a lehetőségét is (az előadásban egyébként egyedüliként), viszont cserében övé az operett egyetlen máig híres melódiája, a Vén budai hársfák, amelyet elénekelve-elfütyülve színpadra hozza azt az álmodozó, elmerengő érzelmességet, ami egy operettnek azért mégiscsak mindenképpen kijár.

S mi másért is menne a néző operettre, mint önfeledni - és kedvelt színészeinek örülni? Belefeledkezni a mesébe, tán kicsit elandalodni a melódiákon... Prózai színházba indulván operettet nézni, nyilván elnézőleg tekint annak elébe, hogy a kényesebb dallamrészletek, akrobatikusabb táncmozdulatok esetleg majd több-kevesebb kívánnivalót hagynak maguk után. (És amikor azt hallja-látja, hogy tényleg, legalább nem éri felkészületlenül a tény.) Viszont Eisemann "klasszikus" operettjei, például a Fekete Péter vagy az Egy csók és más semmi után valódi meglepetésként hat, hogy a szellemes, fordulatos librettókhoz kellemes operettslágereket komponáló szerző ezúttal egy feltűnően gyengécskén összefércelt cselekményű librettót tűzdelt meg azóta jobbára méltán elfeledetté vált melódiáival.

Schell Judit és Kulka János | Fotó: Koncz Zsuzsa
Javított a darabon csaknem minden, amit az átigazítók, Kállai István és Valló Péter, valamint a dramaturg, Dobák Lívia tettek vele és bele (ám tehettek volna néhol többet is, néhol jobbat is). De akárhogy is: az alapok adottak. Egy operettnek pedig kétségtelenül rosszat tesz, ha az ötvenes évek szülötte. Ugyanakkor az sem feltétlenül válik a javára, hogy - az előző transzformjaként - mai kétes ügyleteknek kíván szatirikus tükröt tartani. Volt időszak, amikor ez a törekvés nagyon jól bevált; a rendszerváltás előtti híres kaposvári operetteknek éltető elemei voltak a fennálló rendszerre utaló célzások, az alkotók és nézők közötti összekacsintás. Az egypártrendszer múltával azonban, amikor bármi kimondható és - legyünk legalábbis bizakodóak! - nyíltan elemezhető, megvitatható, vajmi kevés izgalmat okozhat egy operettlibrettó szintjén maffiózó vállalkozókról, apai összeköttetésről és joghézag utáni keresgélésről hallani, vagy a korrupció mindenhatóságáról értesülni. És van-e kiszámíthatóbb slusszpoén, mint az, hogy a lakáskiutalás körüli érdekharcok tetőfokán a "többszörös vállalkozó" (Szombathy Gyula) ukrán kapcsolata fut be nyertesként, s a műemlék házat, úgy ahogy van, azonnal lebontják?

A magánéleti cselekményszál sokkal műfajbarátabb. Klasszikus vígjátéki helyzet: lánynak-fiúnak tartózkodni kellene a másikhoz való közeledéstől - de annál sokkal érdekesebbek egymás számára, hogy ezt be tudnák tartani. Ha azonban szabad utat engednének érzelmeiknek, vesztesként kerülhetnének ki az egymás elleni csatából. Ritka szellemes a két tábor vezérének (Schell Judit és Karalyos Gábor) első nagy összecsapása, a továbbiakra azonban már egyre kevesebb sziporka jut. Az ötlethiány talán ott válik a legnyilvánvalóbbá, amikor a - női nézői szemmel legalábbis - nagyon szép Szávai Viktória által megformált lányról már vagy ötödször hangzik el a "ducigolyó" valamelyik csúfolódó változata. A három párosból Schell Judit és Csankó Zoltán jelenetei a legsikerültebbek (két különböző duó tagjai). Schell nem mellékesen fantasztikusan táncol, Csankó a legjobb humoránál van.

A betétszámok előadásmódját zömmel az a törekvés motiválja, hogy hagyományosan csillogó operettmiliőbe repítsen a lepattant környezetből és az "alternatív" habitusú ifjak világából. A szintek összeillesztése, a jelen közegéből való ki- és az abba visszalépés kidolgozása azonban elég esetlegesnek tűnik. Groteszkebbek, s így jobban a helyükre kerülnek azok a betétek, amelyek nem a szerelmi szálakhoz kapcsolódnak.

A Bástyasétány 77. aRadnóti Színház repertoárján az Anconai szerelmeseket váltotta fel. Ebből az előző előadásukból áradó játékörömre visszaemlékezve feltűnik: rövid részletek kivételével most kevésbé felszabadult a játék. Mintha a színpadon megjelenő embereket az alkotóknak nem sikerült volna eléggé megszeretniük ahhoz, hogy csetlés-botlásaikat, a helyzetek báját és abszurditását, az élet operettbe oltott bonyodalmait a nézőkkel is ellenállhatatlanul megszerettessék.

A már félig szétvert házban a szereplők fináléként közösen eléneklik a címadó dalt, helyrehozatalról, újjáépítésről, nagyszerű lehetőségekről. A legkisebb ironikus gesztus nélkül; mintha mi sem történt volna előzőleg. Jó volna velük örülni, ha kiderülne, ebben a percben vajon mi is ad rá okot.

Dömötör Adrienne

 

NKA csak logo egyszines

1