Békés Megyei Jókai Színház

Lehet-e megamusicalt játszani kétszáz kilométerre a fõvárostól? - erre a kérdésre próbált egyértelmû igennel válaszolni a Da Vinci rendezõje Békéscsabán. Konter Lászlónak igaza van: miért csak Az operaház fantomja és a Mozart! legyen az idei évad zenés színházi szenzációja, mikor a békéscsabai társulat is rangot vívott már ki magának az elmúlt években a magyar musicaljátszásban. A színi direktor ezért idõt, pénzt és energiát nem kímélve állította színpadra az olasz Leonardo történetét - revüszínházi stílusban. A francia Christian Schittenhelm lehengerlõen gyönyörû, elsõ hallásra azonban nem kimondottan fülbemászó muzsikáját is õ valamint Pozsgai Zsolt egészítette ki prózai jelenetekkel - így mondhatni, nemzetközi alkotás jött létre. A földrajzi nehézségek tehát mégis legyõzhetõek.

Az egyszer operai, máskor popos hangzású zenéhez igen magas színvonalú énekesi feladatok párosulnak. Szomor György Da Vinci szerepében kifogástalanul eleget tesz ennek, ugyanez mondható el színészi játékáról is. A társulat primadonnájának, Paczuk Gabinak ezúttal nehéz - avagy könnyű feladat jutott. Leonardo anyját (más megközelítésben Mona Lisát) játssza, aki látomásként kíséri végig fia életét. A rendező ennek szellemében mindvégig néhány méterrel a föld felett lebegteti egy trégerben, a színésznő így pusztán arcára, a kezeire, no meg a lenyűgöző énektudására hagyatkozhat a féltő, gyöngéd nőalak megformálásában. A szereposztás kettejükkel gyakorlatilag véget is ér, hiszen a többiek mindössze néhány jelenet erejéig szólnak bele a történet alakulásába. Érdemes mégis kiemelni Szilágyi Annamária Ginerváját, Steinkohl Erika Cecíliáját, Makrai Pál Verocchio mesterét, Gerner Csaba szerzetesét valamint Huszár Anita éterien szép és szívbemarkoló áriáját.

A csabai előadás főszereplői azonban nem a színészek, hanem a látvány: a füst, az intelligens lámpák, a műeső és a pirotechnika. A Da Vinci ugyanis elsősorban a nézők elkápráztatására törekszik, kicsit talán jobban is, mint egy átlagos musicalnél szokásos. A látványvilág legfontosabb eleme a Székely László által tervezett, zseniális függönyrendszer, ami állandó mozgásban van: hol süllyed, hol emelkedik, mindig annyi szabad teret hagyva, amennyi a játékhoz szükséges. Nagy találmány a nézőtér első sorai fölé rögzített homorú vetítőfelület is, amelyen hol az örökkévalóságot, a végtelenséget szimbolizáló csillagos égbolt, hol egy-egy témába vágó festmény vagy videoklip tűnik fel. Gajdos József és Ménich Gábor kőkemény háromórás tréninget, de annál mutatósabb koreográfiát talált ki a színház színiiskolásainak, akik a kar szerepét töltik be. Papp Janó ezúttal sem cáfolta meg önmagát: káprázatos, csillogó-villogó jelmezei a párizsi kifutókon is megállnák a helyüket.

Mindennek köszönhetően akár a Nemzeti Színházában is érezhetnénk magunkat, így viszont az arrafelé szokásos kérdés jár a fejünkben: miért nem lehet egyensúlyt tartani tartalom és látvány között. A néző figyelmének legnagyobb részét ugyanis a csinnadratta köti le, így átsiklik a mű alapvető mondanivalóján: mennyire lehet szuverén egy művész, ha megrendelésre, a megélhetéséért kell dolgoznia. Leonardo egyszer ezt válaszolja erre: ,,Nem akarok többé angyalokat festeni, megrendelésre!" Az előadás legvégén el is dobja magától ecsetjét, s anyja után indul a maga által tervezett szárnyakon. Mindezek után nem is marad más hátra, mint az ugyancsak látványosan megkomponált tapsrend.

Csicsely Zoltán

 

NKA csak logo egyszines

1