Bármelyik elõadásban mûködik is közre, névjegye minden munkáján föllelhetõ. Olyan Zekés. Zekés a díszlet és Zekés a látvány. Még a legrealisztikusabban is van valami aprócska furcsaság, amire külön oda kell figyelni, mert hangsúlyos mondanivalója van. Nagyon gazdag ez a világ. Kétszáz színpadi mûvel. Ahány rendezõvel dolgozik, annyiféle és mégis mindegyikben más.

Hogyan is lett Zeke Editből díszlet- és jelmeztervező?

Első színházi élményem a Coppélia volt. Nagy hatással volt rám, de akkor még nem gondoltam színpadra, divattervező szerettem volna lenni. Tanultam rajzolni és a képzőművészeti szakközépiskolába jelentkeztem, ahova textil szakra fel is vettek. De már az első évben kiderült, hogy minden szeretnék lenni, csak divattervező nem; jobban érdekelt a festés és az irodalom. Érettségi után rajztanárom javasolta, hogy Moszkvába jelentkezzem díszlet- és jelmeztervező szakra a Szurikov Akadémiára. Magyarországon akkor nem volt ilyen képzés. Mivel előfelvételis voltam, maradt idő másra. Három hónapig az Operaház díszleteit varrtam. Csodálatos élmény volt. Bejártam nap mint nap ebbe a fantasztikus épületbe és ez eldöntötte, hogy a színházat válasszam. Moszkvában minden más volt. Nagyon más. Egészen különbözött a mi színházi struktúránktól. De nagyszerű előadásokat láttam. Jártunk a Tagankára. Két évig kellett várnom, hogy A Mester és Margarita előadást megnézhessem. Hatórás volt, de egy másodperce sem volt unalmas! Megértettem, hogy miért mehet tizennégy évig egy előadás. De ott minden másként működött, mint nálunk. Amit ott tanultunk, az is olyan volt, amiről tudtam, számomra nehezen hasznosítható. Négy szemesztert végeztem, s hat év után hazajöttem. A képzőművészeti egyetem nem vett vissza, hanem az iparművészeti. Itt végeztem szövött szőnyeg és falikárpit-tervező szakon. De az időm nagy részét a Színművészeti Főiskolán töltöttem, ahol rendező szakos hallgatóknak különböző terveket készíthettem az Ódry Színpadon. Csodálatos időszak volt, kezdő színészek, kezdő rendezők, kezdő díszlettervezők. Mindenki tanult. Kísérletezhettünk, nemcsak papíron, hanem a valóságban is, kipróbálhattuk elképzeléseinket. Ott volt rajtunk a nagy T betű, tanulók: Csizmadia Tibor, Gergely Laci, Gellért Péter. Nagyszerű évek voltak. Marton László osztályának tervezhettem. Igazi csapathangulat volt. Nagyon jól éreztem magam. Ott a főiskolán ismerkedtem meg Hegyi Árpád Jutocsával és amikor végeztem, ő adta az első színházi munkámat, A kaméliás hölgyet Kecskeméten.

A kecskeméti Katona József Színház volt az első munkahelye. Meddig?

Jancsóék után kerültünk oda. Lendvay Ferenc volt az igazgató és egy fiatal tervező számára nagyon tanulságos korszak következett. Hiányzott a csapatmunka, amit a főiskolán úgy megszerettem, helyette operetteket kellett terveznem. Keserves időszak volt, de sokat tanultam belőle. Lendvay "szétültetett" bennünket Jutocsával, nem dolgozhattunk együtt. Horváth Jenő mellé kerültem, aki már akkor nagyon beteg volt, de fantasztikus ismeretanyaggal rendelkezett. Kezdőként az ember egy csomó mindent nem tud, kínlódik, és nem volt hova fordulnom. Díszletet is terveztem, s műszaki ügyekben elég sok konfliktusom volt. Nehéz évek voltak. Nem találtam magam számára közeget, s ezért elkezdtem keresni. Szép lassacskán egyre több helyen, egyre több fiatal rendezővel kezdtem dolgozni, s akkor megjöttek az örömtelibb évek.

A díszlettervek készítéséhez elég ismeretet adott a Szurikov Akadémia?

Az alapokat tudtam, de az operett nagyon kötött műfaj, főleg hagyományos felfogásban. Nekem ezeket kellett teljesítenem.

Az első díszlet?

A kaméliás hölgy volt. Itt díszletet és jelmezt is terveztem. A rendezők szeretik, ha egy kézben van a látvány egésze. Nagyon sokszor készítek díszletet és látványt együtt. Nagyon nagy munka, de jó, mert egyben látom az egészet. Hegyi Árpád Jutocsával A doktor úr nagyon jól sikerült. Abban nagyon jól éreztem magam. Aztán Nyíregyházán dolgoztam. Csináltam Csókos asszonyt, Marica grófnőt, Mágnás Miskát, Bál a Savoybant, Zerkovitzokat. Később dolgoztam Szikora Jánossal Szolnokon. Maga a rendező is nagy élmény volt. Friss levegőt hozott. Másfajta színház, másfajta felfogás. Dolgoztam, dolgoztam. Alapvetően nem találtam a helyem, a munka nagy örömöt nem okozott. Így tíz év színházi munka után férjhez mentem Ausztráliába.

Mindennel szakítani akart?

Mindennel. De fél év után nagyon hiányzott a színház, az ország. Honvágyam volt. Ott jöttem rá, hogy bármennyire is nem találom a helyemet, nekem ez a munkám, én csak ezt akarom csinálni. Ott is lett volna lehetőségem, mert az első pillanattól kerestek, de én nagyon rövid idő után hazajöttem. Eldőlt, ide tartozom. Mivel nem voltam olyan sokáig távol, folytatni tudtam a munkát. A következő évben kinevezték Hegyi Árpád Jutocsát a Miskolci Nemzeti Színházba és oda szerződtem, s bár Jutocsa már nem igazgató, ott vagyok a mai napig is.

Hosszúra nyúltak a tanulóévek. Mióta érzi, hogy autonóm, önálló, felelős? Hogy kialakult önálló világa?

Sokáig éltem úgy, hogy csak megfelelni akartam. Ez valamilyen gátlásféle, vagy talán önbizalomhiány volt bennem. Ettől a megfelelési kényszertől nem tudtam sokáig felszabadult lenni. És akkor egy frissen végzett rendező - talán tapasztalatlansága folytán s talán azért is, mert bízott bennem - szabad kezet adott, és érvényesíthettem saját mániáimat, amik már régóta foglalkoztattak, csak nem kaptak teret. A rendező Kiss Csaba volt. A győri padlásszínházban bemutatott Hamlet-átirat volt, ami számomra is áttörést hozott. Azóta élvezem a jelmeztervezést, és amikor valamiben elakadok, megkérdezem magamtól, hol is vagyok ebben a dologban én, és így túljutok a gátlásaimon. Ettől minden valahogy jobban sikerült és az örömöm is nagyobb lett, talán jobban is sikerült, amit csináltam. A színészek is jobban érezték magukat. Egy nyomástól szabadultam meg.

Minden mű és minden rendező más...

Van, amikor a díszlettervezést, van amikor a jelmezterveket szeretem jobban. De a kettő együtt az igazi. Abban az időben kapta meg Székely Gábor az Új Színházat. Az ő színházteremtői világa hatására komoly alkotómunka kezdődött. Ez nagyon nagy hatással volt rám. Csodálatos csapat gyűlt össze, különleges alkotómunkában vehettem részt, ami megváltoztatott engem is. Rengeteget tanultam. Itt dolgozhattam először Novák Eszterrel. Ő azóta is fontos szakmai kapcsolatom, folyamatosan dolgozunk, bár vándorolunk az országban ide-oda, most éppen Nyíregyházán dolgozunk. Nagy örömmel dolgoztunk a Vízkereszten. Olyan társulat van ott, akik között otthon érzem magam. A tervezőnek ez a háttér nagyon fontos, mert nemcsak a feladatok éltetik, hanem a műhely, ahol a tervei megvalósulhatnak. Kell egy műhely, amelyben azonosulhat a színésszel, a rendezővel. Ez nagyon fontos, mert minden színházban más a struktúra. Mások a "névtelen" emberek, de ők számomra a legfontosabbak, mert bármit tervezek, csak általuk tudom megvalósítani. Rajtuk múlik, hogy olyan lesz-e a terv valójában, amilyennek én elképzeltem. Miskolcnak fantasztikus műhelyei vannak, elsősorban azért, mert csodálatos emberek dolgoznak benne. Biztonságot adnak.

Sok helyen dolgozik, sokféle rendezővel.

Nem olyan sok az a sok. Három rendező van, akivel már majdnem tíz éve dolgozom együtt. Telihay Péter, Novák Eszter s Kiss Csaba. Nemrég kezdtem a munkát Kesselyák Gergellyel. Az opera új műfaj számomra, de régi szerelem. Kesselyák csodálatos művész, különleges vizualitással megáldott, kitűnő zenész, egyénien gondolkodó színházi ember. Nagyon nagy élmény vele dolgozni. A Szerelmi bájitalnak országos sikere lett és jövőre együtt dolgozunk majd a Magyar Állami Operaházban

Hogyan kezdődik a díszlet- és jelmeztervezői munka?

A darab elolvasásával. Ha ismerem a darabot, akkor kezdünk a rendezővel elképzeléséről beszélgetni. Ő dönti el, hogy milyen korban játszódik a mű és milyen földrajzi helyen, ekkor ismerem meg, hogy miért is vette elő a darabot, mit is akar ezzel mondani. A teret alkalmassá kell tenni arra, hogy megfelelő hangulatban benne a történés lejátszódjék. Ha egy sok helyszínű darabot egy térben kell megvalósítani, akkor a téralkotás a legnagyobb probléma. Magának a darab világának a kialakítására később kerül sor, mert meg kell találnunk azt a pontot, amiből az egész történet kibomolhat. De van olyan is, amikor az ember tudja, milyen a darab világa, s a teret kell megtalálni hozzá. Tehát minden alkalommal más és más a feladat. Az is befolyásol, hogy hol játsszák majd a darabot, más a kisszínpadon és más a nagyszínpadon. Mást és mást sugall a helyszín, s az is számít, hogy hol ül a néző. Régebben csak dobozszínház volt, s ilyenkor egy irányt kell figyelembe venni, de ez megváltozik, ha körben ül a néző.

Vagyis, képekben gondolkodnak róla. Ez nagy segítség nekem. S vannak, akikben kevésbé van meg ez a képesség, akkor nekem kell az elképzelésemet láttatni. Fotókat hozok, rajzokat, különböző képeket, s amelyik megtetszik a rendezőnek, abból alakítom a látványt tovább. Egy teljes világot kell teremteni, hiteleset, egy önmagában érvényeset. Ez lehet üres színpadon is akár. Rajzokat készítek, amiket megbeszélünk, s az alakítgatást addig folytatom, amíg meg nem egyezünk. Jó esetben, ha több idő van rá - ez sajnos, nem mindig van így -, állítópróbákon megnézhetjük, hogy milyen a tervünk kivitelezve. A legideálisabb ez az eredeti helyszínen.

A látványtervhez rajzol vagy makettet készít?

Rendezője válogatja. Van, amikor elég egy rajz, egy olyan látványterv, ami jobban kifejezi a hangulatot. Ilyenkor nem szükséges makettet készítenem. Ez a rendezőtől függ, hogy ő mennyire vizuális. Van olyan rendező, akinek soha nem csináltam makettet és van, akinek kizárólag makettet készítettem. Telihay Péter vizuális alkat, nem igényel makettet. Ránéz egy rajzra és mindent tud. Van arányérzéke, térlátása. De ez kivételes dolog. A feladatom az, hogy javaslatot tegyek. A Harlekin millióinál nem volt más segítségem, mint a regény. Nem tudtam a felkészülés időszakában, hogy a rendező abból mit emel ki és mit tart fontosnak, vagyis hogy milyen jelenetek lesznek. Az olvasópróbán szembesültem először a darabbal. Kérdeztem, hogy készíthetem-e a terveket, az alaprajzot. A rendező, a zseniális Ivo Krobot azt mondta, neki ne mutassak terveket, mert ő abból nem lát semmit.

Amikor az ember először dolgozik valakivel, akkor az nagyon nehéz, mert az első időszak a másik megismerésével telik. Meg kell éreznem, nemcsak a gondolkodását, hanem a lelki működését is. Csak akkor tudunk együtt dolgozni. A Harlekin milliói ezzel a teherrel indult. Diribdarab dolgokkal mentem, készíttettem mintafalat. Az egész elkészítését nem kockáztathattam. Így alakult az próbáról próbára, így épült tovább az igényeknek megfelelően és így teljesedett ki a próbafolyamat végére. Nagyon érdekes és különleges munka volt.

Ideális esetben a közös munka így alakul: mindegy, hogy ki kezdi, de mondjuk nekem, eszembe jut valami, arról a másiknak eszébe jut valami, ami tovább épül az én gondolataimban és így tovább, így épül fel az előadás, így egymásba kapaszkodva jutunk el valahová. Ez a legnagyszerűbb. Ez elsősorban a térre vonatkozik. A ruhák már abban a meghatározott térben mozognak. Vagyis először a díszlet világa alakul ki, már ahhoz igazodik a ruháké. Ha eldőlt, hogy milyen korban játszódik a darab és milyen a díszlet, a ruhák megtervezése könnyű. A színek is a darab dramaturgiáját szolgálják, kiemelnek egyes szereplőket, vagy háttérbe szorítanak, vagyis mindig egy adott, előre kitalált struktúra szerint kell működniük. A ruhák csak egymáshoz képest jelentenek valamit. Világos vagy sötét, egymáshoz viszonyulva, egymáshoz képest lesznek valamilyenek. Nagyon pontosan kell a jelmeztervezőnek ezt a struktúrát felépíteni.

Ideális esetben közös ez a munka, jó, ha a rendező inspirálni tudja az embert és fordítva. Két ember egymásból többet hoz ki, mintha egy munkában egyedül vannak. Inspiráló maga a darab, az a tudat, hogy létrehozhatunk egy világot, egy teret, egy színpadi csodát. Jobbakat hozok létre, ha engem is továbbvisz valaki az úton, és úgy gondolom, hogy ez az együttműködés a másiknak is jó, őt is inspirálja.

Mindig, mindenkivel meg tudja értetni magát?

Előfordult, hogy egy rendezővel nem beszéltem közös nyelvet, de a munkát akkor is meg kell csinálni, a produkciót létre kell hozni. Természetesen akkor is keresem a közös utat. Soha nem a rendező ellenében. Ő jegyzi a produkciót. Az az ideális, ha közös utat keresünk. Ha nincs közös út, akkor sokkal nehezebb és csikorgósabbak a kompromisszumok.

Melyik kor, melyik színpadi világnyelv áll hozzád közelebb?

Talán az oroszországi élmények hatására szeretem az orosz szerzőket. Örültem, hogy én készíthettem a Félkegyelmű színpadképét a Katona József Színház számára. De mindig azt szeretem a legjobban, amit éppen csinálok. Ezzel a munkával rengeteget kínlódtam. Néztem a Tarkovszkij-filmeket, hogy felidéződjenek az élményeim. Az, hogy én szeretek valamit - ebben az esetben Dosztojevszkij világát, s ezt a művet, kedvenc regényemet -, nem jelenti azt, hogy vissza is tudom adni, hogy meg tudom jeleníteni. Nagyon sok bizonytalanság volt bennem. Nehéz volt. Mert nem akkor jönnek a feladatok, amikor te azt legjobban ki tudnád fejezni.

Lehet valamiféle Zeke-módszerről beszélni?

Nem tudom, gyűjtöm az élményeket. Mániákus utazó vagyok, s így, már észrevettem, valahogy kialakult valamiféle sajátos szimbólumvilág. Szívesebben használok bizonyos formákat, jeleket. Amit fontosnak tartok, annak meg kell jelennie a színpadon. Ez valójában hosszú folyamat. Ez az életem. Az ember elkezd anyagokkal, színekkel kísérletezni, s létrejön valami olyan, amit a sajátjának tekint. Beleszeret különböző kultúrákba, formákba, s aztán a saját világába építi be szerelmeit. Egy időben például nagyon tetszett a berber építkezés és mindenhova valamilyen berberügyet próbáltam belerakni. Az ember nyilvánvalóan valamilyen rendszerben gondolkodik a színházról, a térről, és ez a gondolkodás építődik be minden munkájába.

Hogy áll a színpadi látványdivattal? Volt vizes korszak, aztán a vakuzós korszak következett, most hatalmas vásznakon film pereg.

Minden hatással van és nem lehet kibújni ezalól. Nem lenne jó, ha nem lenne hatással. Nézem a magazinokat, a filmeket, a kiállításokat, és folyamatosan figyelem a kor látványeszközeit. Nem rossz dolog, amikor az ember a komputerhez, a videóhoz nyúl. Az azonban fontos, hogy vigyázzon, fontos, ne az eszközök legyenek a főszereplők. Az előadásnak az előadásról kell szólnia. Mindent mértékkel és mindent a megfelelő helyre. Az eszköznek szolgálnia kell, csak akkor szabad használni, ha jobb lesz tőle az előadás. Új anyagok épülnek be sorra, új építészeti megoldások, minden újdonság inspirálja az embert. Ezeket a színházban rendkívül jól lehet alkalmazni. Ahogy én is, a néző is látja az utcán ezeket, s ha ebből beviszek valamit a színházba, a néző érti utalásait.

Egyre arrogánsabb látványvilágban élünk, harsányabb a plakát színe, az óriásplakátot követi a még óriásibb plakát, a diszkókban villódznak a fények. Hat ez a munkájára?

Van, amikor kizárom, mert hangsúlyozottan a letűnt világot akarom megjeleníteni. De használnom kell, ha hatni akarok. Igenis, a néző szemébe kell olykor világítani, mert ami tíz évvel ezelőtt hatott, az mára elavult. Ha a külvilág ilyen, akkor nekem erre figyelemmel kell lennem. Nekem is hatnom kell. Ezért mindig változtatok. Ez vonatkozik a jelmezekre is, mert az anyagok folyamatosan változnak. Bizonyos anyagokat nem lehet kapni, azokat le kell utánozni, az új anyagokat pedig ki kell próbálni. Ilyen volt a ballonkabát, amit a Kesselyákkal a Szerelmi bájitalban használtunk. A nézőknél sikere volt, vették az üzenetét. Egyre ritkábban kell korabeli ruhákat készítenünk. De ha kell, nagyon élvezem. Ma - színházi nyelven mondva - a kortalan ruhák a legkeresettebbek. Ezeket innen-onnan összeturkáljuk. Szükségmegoldás, mert sokszor nagyon kevés pénzből kell összehoznunk a produkciót.

Mindig van pénz a kivitelezésre?

Szinte soha. Azzal a pénzzel gazdálkodunk, amit a rendelkezésünkre bocsátanak. Abból kell mindent megoldanunk, úgy, hogy a rendezői koncepció ne sérüljön. El kell kerülni azt is, hogy a néző ezt észrevegye. Ötletekkel kell pótolni, ami ugyanazt az érvényességet hívja elő. Az esztétikai minőség számít.

Elégedett?

Ez az évadom nagyon jól kezdődött. Csehov Sirálya Telihay Péterrel, aztán Hamlet-átirat a veszprémi Petőfi Színházban, a Katonában Az idióta. Sajnálom, hogy már bemutatták, mert még nagyon sokáig elpepecseltem volna vele. A Pesti Színházban Novák Eszterrel a Kitty Flynn-nek volt a bemutatója. Itt korabeli ruhákat terveztem. Végre lehetett tornűröket csinálni.

Volt már olyan, hogy ugyanazt a darabot többször kellett megformálnia?

Volt két Vízkeresztem például, Nyíregyházán díszletet, jelmezt, Miskolcon pedig díszletet terveztem. Ha nagyon jól sikerült valami, akkor nem szívesen állok neki újra. De ez más. Minden rendezői koncepció más és másféle dolgokat hív elő, s az idővel én is változom. Változnak a kedvenc színeim, formáim. Mikor Kecskeméten voltam, azt mondták, lólila, lózöld, lósárga, a Zeke lóbarnába öltöztet.

Milyen a kapcsolata a színészekkel?

Vannak színészek, akik fantasztikus partnerek, akikkel egy-egy ruhapróba élmény és alkotás, akikkel alig várom a közös munkát.

Sokféle feladatot kapok sokféle színházban, társulatban, és ez nagyon jó. Már nagyon várom a következő évadot, amikor az Operaházban Kesselyák Gergellyel dolgozhatok. Az interjút készítette:

Józsa Ágnes

 

NKA csak logo egyszines

1