Pesti Színház Godot Pestre érkezik

Évtizedeken át gondoltuk, hogy a várva várt Godot hozzánk sem fog soha megérkezni. Tizenhárom évvel az idõközben klasszikus remekként elismert dráma megjelenése, tizenkét évvel a párizsi bemutató után, 1965 tavaszán a Nagyvilág szerkesztõségében nagy merészen úgy véltük, hogy nem törik ki a nyakunkat, ha megjelentetjük a Godot-t. A biztonság kedvéért írtam a darabhoz egy bevezetõt, amelyben megpróbáltam elmagyarázni a hagyományos realizmus kategóriáiban gondolkodó olvasóinknak, hogyan is kell érteni ezt a darabot. Mellesleg addigra világszerte már egymillióan tapsoltak Beckett remekének. A hatalommal pedig azt igyekeztem elhitetni, hogy a Godot-ra várva nem tartozik a pesszimista mûvek sorába. A jelek szerint itt sikerrel jártam, mert az égiek pissz nélkül vették tudomásul a közlést. Noha odafent jól tudták, hogy Tolsztoj Háború és békéje volt az utolsó optimista nagyregény, azóta a pesszimista végkifejlet gyakorlatilag kötelezõvé vált a magas irodalomban. Viszont a méltán kedvelt polihisztor, Hegedüs Géza és a nagy tudású, de igencsak konzervatív ízlésû Lukács György, aki számára a modern dráma Csehovnál és Gorkijnál ért véget, nem appercipiálták érveimet.

Hegedüs Géza akkor azt írta Beckett színművéről: "ez a világhírre lobbant izé, nemcsak szubjektív nem tetszik, de objektíve sem jó irodalmi mű." (Nagyvilág, 1965. 1715-1719) Igaz, mások - Mátrai-Betegh Béla, Szabó György, Kéry László - csak tudták, mi fán terem Beckett és a Godot, ki is álltak a remekmű védelmében.

Akkor már Kazimir Károly is felbátorodott, és elszánta magát, hogy színházában, a Tháliában bemutatja az abszurd dráma hírességeit. Más kérdés, hogy az ő bátorságának is voltak határai, így aztán (a korra jellemzően) megalkudott Aczéllal, hogy külön e célra építtet egy kis stúdiót, és ott fogja színre vinni a Godot-t. Később persze már büszkélkedni lehetett a darab színrevitelével, az írástudó színigazgató, rendező ezt nem is mulasztotta el. Meg is írta, hogy a stúdióban a Godot száz előadást ért meg.

Tegyük hozzá, annak ellenére, hogy a nagy lapok egy része, például a Népszabadság nem vett tudomást a bemutatóról.

Némi közvetett részem nekem is volt a Thália bemutatójának az előkészítésében. Kazimir a rendezői aprómunkát akkori famulusára, Léner Péterre bízta, ő meg velem konzultált a Lukács uszodában.

Gyuriska János és Hajdu István
A Godot-ra várva igen erős darab, így hogyha a rendező tartja magát a mindenre kiterjedő szerzői utasításokhoz, jó színészei is vannak, akkor a dráma világa életre kel, a mondanivaló is lejön a színpadról. A stúdióban Nagy Attila alakította Estragont, Keres Emil Vladimirt, Pozzót Inke László, Luckyt Gosztonyi János játszotta. Ne feledjük, a Thália gárdája ez idő tájt ért pályája csúcsára, a stúdióban elfogadható, élvezhető előadás született. A reménykedés reménytelenségét exponáló szemléletes metaforát a kis elitközönség megérthette és élvezhette. Az abszurd komédiához illő gesztikus játékmód szükségessége viszont fel sem merült senkiben. A darabot végül is el lehet játszani a posztrealista, impresszionista játékmódban is.

Néhány évvel később Ascher Tamás varázsolta színpadra egy szívszorongató előadásban a Godot-t Kaposvárott, amelyet mi, Kaposvár-rajongók nagyon élveztünk, minthogy rólunk szólt. Beckett persze csóválta volna a fejét.

A jó példát aztán néhány más vidéki színház is követte, e célból ki is alakították a maguk stúdióit.

Aztán megfordult a világ. Akkor már Beckett darabjai kötetben is megjelenhettek, persze akadálytalanul. A Godot mondanivalója meg lassanként egzisztencialista közhellyé kopott. Amikor 1994-ben Darvas Iván és Garas Dezső elszánták magukat, hogy megint csak Pestre hívják Godot-t, úgy vélték, a beporosodott darab jó alkalom lesz arra, hogy elhülyéskedve valami fontosat mondjanak el erről a szemétdombbá vált országról és benne magukról is. Ebből valami nagyszerű is összejöhetett volna, ha van bennük kellő akaraterő és türelem, hogy létrehozzanak valamit. Sajnos végül is a cinizmus, az elfáradás, a hülyéskedés diadalmaskodott. Nem történt semmi, mindenki jól mulatott a Művész Színház nevével hivalkodó intézményben, majd hazament aludni.

Ilyen előzmény után vállalkozott az erdélyi Tompa Gábor, hogy egy igazi pesti színházban, a Pesti Színházban életre galvanizálja Beckett remekét, előadja úgy, hogy a tragikus komédia mélyebb rétegeit is felszínre hozza, és Beckett humorán úgy tudjunk nevetni, hogy az legbelül fájjon is.

Időközben, vagyis 1975-ben - immár 28 éve - a berlini Schiller Theaterben Beckett maga is megrendezi a Godot-t. Csakhogy ki láthatta mifelénk ezt az iránymutató előadást?

Beckett azonban a nagy mesterhez, Brechthez hasonlóan elkészítette és kiadatta rendezésének modell példányát, amelyből megtudható, hogy ő maga mondatokra, minden egyes jelenetre lebontva, hogyan értelmezte saját művét.

Valamirevaló rendező természetesen nem érheti be azzal, hogy kópiát fest. Ambicionálni fogja, hogy a darabot a maga gondolkodás- és látásmódjának megfelelően vigye színpadra. Amit ez esetben is megtehet, hiszen Beckett minden megkötés ellenére a változtatásnak ezeregy lehetőségét nyitva hagyta.

Már a színpadkép is - éppen egyszerűsége folytán - erősen lehorgonyozza a díszlettervező fantáziáját. A szerzői utasítás szerint üres, holdbéli táj vetül elénk, középütt egy, a színpadon balról jobbra áthúzódó országút. Feljebb baloldalt a háttérben egy kis dombon kopár, kiszáradt fácska szomorkodik. Jobboldalt elöl egy nagy darab kő, a földhöz tapadó Estragon ülőhelye. A fához a magasabbra tekintő Vladimir kötődik. Beckett fájának két, balra illetve jobbra hajló, a végükön lekonyuló ága van, a jobboldali még kétfelé ágazik. A fára pillantva Vladimirnak a keresztfa jut eszébe, s azon elmélkedik, hogy a négy evangélista közül az egyik szerint a Jézussal együtt keresztre feszített két lator közül az egyik üdvözült. Vladimir persze magukra gondol, egyiküknek talán van esélye az üdvözülésre.

Beckett reménytelenséget hirdető világképének lényeges része, hogy a vallás sem hoz megváltást, a fehér szakállas, jóságos istenbe vetett hit naivitás, a gyermeki fantázia szüleménye.

Tompa rendezésében a vallási motívum sok más produkcióhoz hasonlóan háttérbe szorul. Hihetjük, az ateizmus korában élünk. Más rendezők fácskái sem emlékeztetnek keresztre. Both András színpadképében a naiv látásmódot a televízió képernyője idézi. Godot küldötte, a gyermek itt a képernyőn tűnik fel mind a két alkalommal. Méghozzá a XXI. századra jellemzően egy interaktív televízióban. A képernyőn látható, Godot üzenetét hozó gyermekkel a két csavargó gond nélkül tud beszélni. A Godot-tól származó üzenet valódisága így még kétesebb, még hiteltelenebb, hiszen jól tudjuk, hogy a képernyő látványa korlátlanul manipulálható.

Tegyük hozzá, a hátrafelé szűkülő színpadkép is azt a látszatot kelti, mintha mi nézők is televízió előtt ülnénk.

A pesti előadás színpadképe még egy újdonsággal szolgál. A tájat fehérre lemeszelt ócska cipők sokasága borítja. Ránk, nézőkre van bízva, kinek a saruit látjuk. A legkézenfekvőbb értelmezés, hogy a lábbelik azoké a korábbi "csavargóké" , akik valaha Estragon és Vladimir előtt hiába várakoztak itt halálukig. De nekünk eszünkbe juthatnak Auschwitz áldozatainak vagy éppen a Dunába gépfegyverezett zsidóknak a cipői is.

A színészek alakításával, Tompa Gábor színészvezetésével teljes mértékben elégedettek lehetünk. Ezúttal a gesztikus játék is megvalósul, amennyire magyar színészeket rá lehet venni erre a nekik szokatlan előadásmódra.

A két fiatal, Hajdu István és Gyuriska János, akik már korábban is bizonyítottak, most is sokrétű alakítást nyújtanak. Szeretetre méltó két figurát teremtenek, elhisszük barátságukat, összetartozásukat. De a két alak eltérő alkatát is jól érzékeltetik. Hajdu István meggyőzően tolmácsolja Estragon gyámoltalanságát, félelemre hajlamos bumfordiságát, földhöz ragadt voltából következő hajlamát a kételkedésre. Míg Gyuriska Vladimirje töprengő, de mégis magabiztos entellektüel, aki kötelességének tekinti, hogy támogassa, védje barátját, és persze uralkodik is fölötte. Cseppet sem zavar, hogy az előadásban vállalhatják fiatalságukat. Nem kell magukat ötvenvalahány évesnek maszkírozni, jóllehet korukra szövegükből következtetni lehet. Már csak azért sem, mert Beckett műveiben az idő múlása ugyan igen fontos szerepet játszik, de sohasem konkrét. Noha a szöveg szerint a csavargók két napig várakoznak Godot-ra, de az a két nap a bármikori tegnapot és mát jelenti. Nem kell szó szerint vennünk, hogy az az Estragon és Vladimir, akik ötven évvel korában, az Eiffel torony felavatása idején elmulasztották a leugrást a magasból, ugyanaz az Estragon és Vladimir, akik ma itt a fa előtt várakoznak Godot-ra. Egyébként is, az a múlt a mából számítva már száz évre nyúlna vissza. A darabban semmi sem utal arra, hogy a jelen nem a mai mát, hanem 1950-et jelentené.

A másik kettős, Pozzo és Lucky - Rajhona Ádám és Pindroch Csaba párosa - is hibátlanul azonosul szerepével. Bár ebben az előadásban is kérdés, hogy a néző egyszeri hallás alapján mit érthet meg a bomlott agyú Lucky zagyva monológjából. Már csak azért is, mivel a dikció színpadi hallgatói - a két csavargó és Pozzo - azt játsszák el, hogy se füle, se farka annak, amit Lucky előad, sőt, hallgatni is borzasztó. Beckett viszont a Schiller Theater próbáin elmagyarázta színészeinek, hogy Lucky monológjának zavarodottsága ellenére is van üzenete. Mivel a bomlott agy mégiscsak el akar valami fontosat mondani, ezeket a gondolatokat a színészeknek a néző tudomására kell hozniuk. Nekünk meg kellene értenünk, Lucky azt szeretné velünk közölni, hogy az ember a közönyös ég alatt, az életre valójában alkalmatlan Földön egyre kisebb, egyre törpébb lesz.

De vajon hányan lehetnek a nézőtéren, Beckett-szakértőkön kívül, akik bármit is megértenek Lucky halandzsájából. A jelenet groteszk tragikuma éppen az, hogy a trógerré süllyedt filozófus elme minden erőfeszítése ellenére képtelen magát megértetni. Már nem képes felfogható mondatokat összehozni.

Engem ezúttal eléggé megrázott Lucky alakja, aki a kiszolgáltatott, póráz létre kényszerült, immár igazi önkifejezésre képtelen értelmiségi sorsát példázta számomra.

Tompa Gábor vezényletének köszönhetően Godot végül is Becketthez méltó köntösben mégiscsak elérkezett hozzánk. Mondhatjuk, nem siette el az érkezését.

Godot-nk azonban különös módon átvitt értelemben is megérkezett Pestre. Beckett valamikor a negyvenes évek végén írta Godot-ra várva című darabját. Addigra elszállt az Európát leigázó hitleri rémuralom legyőzése feletti eufória, és visszaállt a hétköznapok világa minden gondjával, bajával, nyomorával egyetemben. Milliók érzékelhették, hogy a megváltás elmaradt, Godot-ra továbbra is várni kell. Valahogy így vagyunk ma itt Magyarországon is. Mivel a szocializmus Godot-ja nem tudta szép ígéreteit beváltani, megint vártuk az új Godot-t, ezúttal a nyugati polgári demokrácia eljövetelét. S mi történt? Ez a Godot is megérkezett.

És most újra sokan érzik úgy, hogy csalódtak. Megint reménykedve várhatnak az újabb Godot érkezésére. Vagy igazat adnak Beckettnek, elhiszik, hogy az igazi Godot úgysem jön el.

Mihályi Gábor

 

NKA csak logo egyszines

1