Többféle alaptípusa van a zenebarátok táborán belül az élõ zene rajongóinak is: van, aki elsõsorban a "nagy" koncertekre spórolja érdeklõdését és anyagi "készségét", mások pedig inkább a mindennapok szolidabb beharangozású hangversenyei mellett voksolnak.


Mintha csak összebeszéltek volna a koncertszervezők, februárra olyan értékes-gazdag kínálatot biztosítottak, hogy ki-ki úgy érezhette: ezek a rendezvények a Tavaszi Fesztivál előjátékát képezik. Lehetnek hosszan ható élményeink, s elgondolkodnivalót is kaptunk, nem is keveset.
Következzék közülük néhány, abban a reményben, hogy a beszámoló nem élménypótlék lesz, hanem kommentár - legalábbis részben - olvasóinkkal közösen látogatott estekhez.
A Danubia Ifjúsági Szimfonikus Zenekar műsorán Ravel, Prokofjev és Saint-Saëns egy-egy kompozíciója szerepelt. A rendszeresen magas művészi színvonalon teljesítő zenekar élén álló vendégkarmester elsősorban a szélsőségesen vizuális hallgatóknak kívánt a kedvében járni, Giampaolo Bisanti ugyanis mintha "utószinkronja" lett volna a változatos-szép hangzásoknak. Kedves-lelkes dirigens, aki barátságos viszonyt alakított ki a jól felkészített muzsikusokkal; rendre megköszönte azokat az igényes belépéseket, tetszetősen megformált szólisztikus frázisokat, amelyeket - eredetileg - neki kellett volna kérni az előadóktól. Önmagában még nem lenne baj, hogy valaki hangfelvételekkel gyakorol - az viszont elgondolkodtató, ha szinte kizárólag a már elhangzottakat koreografálja. Nem véletlen, hogy ebből az estből legtovább a Prokofjev-versenyműre fogunk emlékezni, a rendkívül fiatal szólista, Vadim Holodenko jóvoltából. A Nemzetközi Liszt Ferenc Zongoraversenyen is meglepően érett muzikalitásról tanúskodó ukrán pianista ezúttal minden bizonnyal további rajongókat szerzett magának. Hogy Prokofjev III. zongoraversenye szólistát próbára tevő feladat, ezt a mű alapos ismerőin túl csak azok észlelhették, akik rendkívül fogékonyak a zongorajáték iránt. Holodenko éretten, hihetetlen perfekcióval szólaltatta meg szólamát. Ha már lesz annyi pódiumrutinja s tapasztalata (valamint megizmosodott önbizalma), hogy benne is tudatosul, mennyire megbízható a tudása, talán el is fog mosolyodni - legalább meghajláskor... Akkor lesz igazán tökéletes (egyszersmind felszabadult), amit csinál.

Másnap Schiff Andrásnak tapsolhatott a Zeneakadémia nagytermét csurig megtöltő közönség. A Strém Kft. jóvoltából az utóbbi években rendszeresen hallhatjuk idehaza is "élőben" azt az előadóművészt, akinek fenntartás nélküli rajongói táborában valamennyi generáció képviselteti magát. Azon kevesek közé tartozik, akiket úgy fogadunk el, fenntartások nélkül, amilyenek. Bármit tűz műsorára, érdeklődésünk reflektorfényébe kerül. (Legjobban persze akkor örülünk, ha Schubertet játszik...) Most Johann Sebastian Bach hat angol szvitjét játszotta, páratlanul. S ezzel a határozóval az előadói egyéniség erejére céloznék, arra az autonómiára, amellyel a különböző stíluskorszakokból származó remekművekhez nyúl. Számára olyannyira evidens, hogy mit hogyan "kell" játszani, hogy mindig mindent készséggel elhiszünk neki. Ilyenkor értjük meg régi korok költői lelkű (zeneértő!) kritikusait, akik utólag érthetetlennek tűnő jelzőhalmazzal vagy szuperlatívuszok sokaságával próbáltak adekvát képet adni a hallottakról. Szerencsére, napjaink előadóművészeinek teljesítményét megőrzik a hangfelvételek, így a jövő tájékoztatásának feladata nem nyomja a krónikás vállát. Kortársainak pedig elég, ha annyit mond: ismét hallhattuk Schiff Andrást.

Egyazon mű kétféleképpen

Elsősorban a Csajkovszkij-zene kedvelőinek jelentett ünnepet, amikor a Budapesti Fesztiválzenekar játszotta Mark Wigglesworth vezényletével, James Ehnes szólójával a Hegedűversenyt a Zeneakadémián, majd másnap ugyanezt az opust az Operaházban hallhattuk, a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarával, Lukács Ervin irányításával. Szólistaként Ágoston Andrást köszönthettük.
A számos koncertrendező szerv munkáját, műsorait összehangolni talán nem is lehetne - mindenesetre most egyazon mű elhangzása kétszer, más-más előadásban rendkívül tanulságosnak bizonyult.
A két interpretációban ugyanaz a kompozíció egészen másként hatott. Közismertnek tartott darabról lévén szó, ki-ki önkéntelenül is a saját korábbi hangzó emlékeihez viszonyít, ami - valljuk meg - aligha tekinthető objektív vagy legalábbis megbízható mércének. Az idő néha megszépíti az emlékeket, máskor a zenehallgatás körülményei is befolyásolhatják az elraktározott véleményt. Mindenesetre a Fesztiválzenekar koncertjén könnyen elbizonytalanodott az ember: vajon tényleg ismeri-e a művet. Merthogy olyannyira "szokatlanul" hangzott. Nagyon sok minden a "helyén volt", mégis, hiányzott valami (a hallgató számára), amit korábban a Csajkovszkij-zene jellegzetességeként tartott számon. Olyan tárgyilagos-hűvös interpretációban csendült fel, mintha csak a partitúra "tényállását" akarták volna közölni. Másnap az ugyanebben a partitúrában foglaltaknak átszellemült-személyes "olvasatát" kaptuk. Megnyugodhattunk: nem a hallgató készülékében volt a hiba - továbbra is él a megszokott-ismert, mindig elvarázsoló Csajkovszkij-kép, de - úgy tűnik - forgalomba került egy másik is, amelyen szokatlan megvilágításba kerül a tárgy. Meg fogjuk-e, meg kell-e, meg akarjuk-e szokni? - ilyesfajta kérdéseket mindenkinek önmagának kell megválaszolnia. Valószínűleg sokan maradnak a hagyományos-romantikus, "bevált" hangzáskép hívei. Magam is közéjük tartozom, lelkesen tapsoltam az Operaházban, akkor is, ha a szólóhangszer és a zenekar aránya nem mindig volt kiegyensúlyozott-kiegyenlített. Azonban az első hangtól az utolsóig (sőt, a műsor második részében felcsendülő IV. szimfónia előadásakor is) azt éreztem, hogy rám is tartozik, amit a hangszerek nyelvén elmondanak - míg a Zeneakadémián inkább mintha afféle auditív kukkolóként lettem volna tanúja a szólista és a zenekar pódiumérett produkciójának.
Lehet, hogy töretlen népszerűségét annak a "máznak" köszönheti a versenymű, amellyel hosszú évtizedeken át beborították nagynevű, rangos előadók? E történeti máz nélkül viszont első hallásra zavarba ejtőnek tűnt - lehet, hogy egyszer ilyennek (is) meg fogjuk szeretni ezt a versenyművet...
Kitett magáért februárban a Filharmónia Budapest Kht. is, amennyiben két rangos nemzetközi estnek adott teret. Rendkívül fontos, hogy a nemzetközi kínálat "nagy neveivel" élőben is találkozhassunk, függetlenül attól, hogy ki-ki mennyire lesz elégedett a rendezvénnyel. Nem lenne szerencsés, ha olyasfajta kettősség gyökeresedne meg a tudatban, hogy a minőséget felvételről kell hallgatni, a koncert nem több, mint kikapcsolódás, kulturált szórakozás.
Ráadásul a KÓTA-szervezet tagjai lehetőséget kaptak a BBC Singers koncertjének ingyenes meghallgatására. A 26 tagú együttes briliánsan, bár aligha "lemezkészen" teljesített. Érdekes és tanulságos volt megfigyelni, hogy szinte számonként változtatták a helyüket, másfajta térbeli formációkat vettek fel (ami egyúttal azt is visszaigazolta, hogy a próbálási lehetőséget az akusztikai viszonyok kiismerésére használták ki, éspedig alaposan). Értettünk is minden szót (már ami a kiejtést illeti), így a speciális effektusok külön élményt jelentettek.
A régi és új kettősségének bűvöletében telt az est; Byrd után Ligeti, a későbbiek során angol kortársak közé ágyazva Orbán György és Gyöngyösi Levente egy-egy műve. Kiderült, hogy "a zene nem ismer határokat" szlogen igazsága nemcsak térben, hanem időben is érvényesül. Az 1924 óta (jogfolytonosan) működő együttesbe a hagyományok ismeretével és továbbéltetésének vállalásával lépnek mind újabb tagok. Az elsősorban felvételekhez szokott kórus a koncertszereplésekkel egyszersmind "ismeretterjesztő-népművelő" funkciót is betölt. Ez érvényesült műsorválasztásukban, és sikerült kivívniuk a pesti publikum odaadó figyelmét. Rendkívül imponáló volt, hogy ráadásként olyasmit énekeltek, ami - a hoquetustechnika által - további oldalról világította meg felkészültségüket.
Ugyancsak a februári koncertek rangját erősíti, hogy hosszú évtizedek után ismét hazánkba látogatott az Academy of St. Martin-in-the-Fields, amelyet 24-én, a Budapest Kongresszusi Központban az est szólistája, Murray Perahia vezényelt. Ugyanakkor kimondhatjuk, hogy csalódtunk várakozásunkban. Felvételeik ismeretében aligha tűnhet indokolatlannak, hogy magasra emelt léccel vártuk a teljesítményt.
Már a műsorválasztás sem tűnt túl szerencsésnek (ennyiből talán nem is kár, hogy nem engedélyezték a rádióközvetítést); bár sokat javított a helyzeten, hogy az est első részében játszották Beethoven op. 127-es Esz-dúr vonósnégyesének vonószenekari változatát, ami után mindenképp "emelkedést" jelentett Bach V. brandenburgi versenye és - főként - hatásos zárószámnak bizonyult Mozart Esz-dúr zongoraversenye (K. 449).

Kell-e átirat?

Több mint kérdéses, kell-e (szabad-e) Beethoven kései kvartettjeiből átiratot készíteni. Aligha lehet vitás, hogy tudatosan választott apparátust mondandója kifejezésére a szerző. Mindaz, ami heroikus erőfeszítés lehet a vonósnégyesben, problémamentessé oldódhat a zenekari verzióban - s így épp a mű szándéka, tartalma, a művet életre hívó belső feszültség nem tud (nem tudhat) felszínre törni, még korrekt-megbízható interpretáció során sem. Zenetörténeti könyvekben már-már közhelynek hat, hogy a zeneirodalom első "zongoraversenye" az V. brandenburgi verseny. Nos, ilyen elhitető erővel interpretáció erről még nem győzött meg: Perahia aránytalanul nagynak-fajsúlyosnak bizonyult szólista partnereihez viszonyítva. Mozart muzsikája most nemigen tud csalódást okozni - utána viszont méltatlannak, olcsó ajándéknak hatott a Schubert-impromptu hevenyészett előadása. A ráadás egyszersmind "többletet" is kell jelentsen...
Meglepetést tartogatott, éspedig kifejezetten kellemeset a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok 25-ei koncertje, akik Haydn, Mozart, Saint-Saëns műsorszámokkal kedveskedtek hallgatóiknak. A "Farsang franciásan" címet akár farsangi tréfának is tekinthetjük. A francia jelző Saint-Saëns Odelette-fantáziája révén jogos; ennek szólóját Gyöngyössy Zoltán játszotta megérdemelten nagy sikerrel. Érdemben az est súlypontját Mozart A-dúr zongoraversenye (K. 488) jelentette, Kemenes András irányításával és szólójával. A zongoraművész másként értelmezte a zenekar-irányítás feladatát, mint szólista társai jóvoltából megszoktuk. Hangszerét mintegy beágyazta a zenekarba, a vonósok karimájába - s amíg nem került sor játékára, addig a hagyományos karmesteri pozíciót foglalta el. A későbbiekben viszont olyannyira megmaradt zongoristának, hogy az együttes valamennyi tagja felelősségteljes kamaramuzsikusnak érezhette magát, aki személy szerint érdekelt a zongoristával való együttmuzsikálásban. Nem véletlen, hogy a máskor oly intenzíven krákogó-köhögő közönség is lélegzet-visszafojtva figyelt, s aktivitását szinte kizárólag a tapsolásra korlátozta. Így tehát még a ciklikus egység megvalósítására is lehetőség nyílt - Kemenes érzékeny billentésű muzsikálása pedig kifejezetten szívtől szívhez szólt. A "farsangot" a Haydn-művekben kell tehát keresnünk; a nyitó műsorszám Színházi nyitány volt - koncertteremben, a záró szám viszont bővelkedett a haydni humorban. A (voltaképp érthetően) ritkán játszott, hattételes C-dúr szimfónia (Hob. I:60), amely eredetileg kísérőzeneként funkcionált, "a szórakozott" jelzőt kapta - méltán. Olyan interpretációban hallhattuk, amely nem téveszthette el hatását: a közönség dicséretes fogékonysággal "vette a lapot".
Érintsünk még egy helyszínt: az Olasz Kultúrintézet nagytermében adott koncertet 27-én a Magyar Rádió Énekkara, Sapszon Ferenc vezényletével. Ezúttal a műsor-összeállítás aránytalan voltát kell szóvá tenni: a húsz perces szünetet megelőző, mintegy félórányi műsort nem elsősorban terjedelméért érheti kifogás: ilyen csodálatos előadásban szinte "bármeddig" elhallgattuk volna Liszt muzsikáját. Itt viszont csak a Pater noster, az Ave Maria (I.) és az Ave maris stella csendült fel, Lantos István orgonakíséretével. Aki most hallotta először, könnyen remekműnek tarthatja Dvořák D-dúr miséjét; hivatásos kórust ritkán hallunk ennyire "szívből" énekelni. A dallamok szinte őszintén felfakadó fohásznak tűntek - s az egész est folyamán olyan gyönyörűségesen puha hangzást produkált a kórus, amilyenre rég hallottunk példát! Az indítások mindig pontosak voltak, mégsem "beintésre" jöttek, hanem mert ott és akkor volt jogosult a megszólalásuk. Képlékeny-változatos volt a dinamikai skála, tehát nem a kiírt dinamikai utasítások pontos (mechanikus) megvalósítására törekedtek csupán. Minden tétel lélegzett - a hallgató kiválasztottnak érezhette magát, amiért ilyen gyönyörűségek fültanúja lehet. Hogy hogyan érhető el ilyesmi? Ez Sapszon Ferenc karnagyi titka - olyasmi, ami nem adható át, és nem is leshető el. Valami, ami belülről jön mint késztetés: elhivatottság a tehetség érvényesítésére. Ebből adódóan a kórus olyannyira főszereplő lett, hogy még a szólisták kiegyenlítetlen hangzása sem tudta zavarni a műélvezetet - pontosabban azt a zsibbadt boldogságot, amit a karnagy ért el, utánozhatatlan varázslással.

Mindenki nyer, aki választ

"Legyen a Budapesti Tavaszi Fesztivál mindenkié!" - a kodályi programot transzponálva, érzésre (ilyesfajta adekvát felmérést ugyanis aligha képzelhetünk el) mindinkább megvalósul ez a program. Merthogy különböző szempontok szerint vizsgálhatjuk, ki mindenki tarthatja - legalábbis részben - magáénak a főváros két évtizedes múlttal rendelkező, európai rangú rendezvénysorozatát.
"Egyes művészek adnak, mások kapnak koncertet" - e néha sajnos vérre menően komoly, máskor inkább rosszmájúnak ható megjegyzés valamennyi szereplőjére jellemző, hogy ajándékot kínálnak a közönségnek. Más kérdés, hogy a publikum milyen mértékben tiszteli meg érdeklődésével, bizalmával és rajongásával az előadóművészeket, akik teljesítményükkel - jó esetben - a szerzőket is megajándékozzák, hiszen közvetítő tevékenységük révén mind újabb rajongókat szerezhetnek stílusoknak, életműveknek, műfajoknak.
Az idei rendezvénysorozat kapcsán ajándékokról beszélni annál is indokoltabb, mivel az alcím, a mottó ezúttal a műsorösszeállítás fontos szempontját hirdeti: "évfordulók". Élők és holtak nemcsak a tisztelet és kegyelet kulturális virágait kapták (nota bene a közreműködők az immár hagyományos, elképesztően gyönyörű virágcsokor- és kosárfantáziákat), hanem számos est hozzájárult felfedezésekhez és újrafelfedezésekhez, mind az előadókat, mind a hallgatókat illetően.
Térbeli és időbeli kötődések demonstrálására kerülhetett ismét sor, s ki-ki megerősödhetett korábbi nézetei helyességében, miközben - remélhetőleg - olyan új szemléletmódokkal, véleményekkel találkozott, amelyek (bevallottan-tudatosan vagy ösztönösen) befolyásolják ízlését, értékrendjét.
Vitathatatlan: nagykorú a Budapesti Tavaszi Fesztivál, s úgy tűnik, áldásos jelenléte jóvoltából sokat profitálva, felnőtt hozzá a közönség is.
A szervezők munkáját dicséri, hogy az elképesztően sokrétű kínálat figyelemre méltó kereslettel találkozott. Kedvező fogadtatásra talált az értékesített jegyek egyötödének eladásával a "Tavaszt karácsonyra!" akció, a nézők mintegy negyedét kitevő külföldiek nagy számban éltek az Interneten való jegyvásárlás lehetőségével, s akik már-már hoppon maradtak, azoknak is próbáltak segíteni az információs házakban a szervezők. Az eredmény nem maradt el, hiszen valamennyi rendezvénynek jutott annyi érdeklődő, hogy az előadók mindig érezhették: van értelme munkájuknak. (Ami külön örvendetes: a Budapesti Tavaszi Fesztivál idején voltak más rendezvények is, és azoknak is jutott érdeklődő!)
Közönség mint olyan, természetesen nincs - s hogy milyen elképesztően sokféle érdeklődőt vonzhat egyazon program, arról nemcsak az öltözetek szélsőséges különbözősége tanúskodott, hanem a "viselkedés" is. Sajnos, sok rendezvényre jutottak "marslakók", akik korántsem tetszésnyilvánítás céljából tapsoltak közbe egy-egy ciklikus mű előadása során, s a rendszeres koncertlátogató gyakran pironkodhatott, ugyan mit gondolhatnak "rólunk" a messzi földről érkezett előadók (külön dühítő, amikor külföldi közönség viselkedik bárdolatlanul - s nem mehetünk sehova reklamálni, hogy igazoljuk magunkat: nem mi vagyunk ilyen primitívek...).
Volt persze minden, fesztiválon kívül szokásos jelenség is; az előzetes kérés-figyelmeztetés ellenére kevés koncert múlt el mobiltelefonok hangja nélkül, s azt hiszem, a köhögés és zajongás mértékét illetően továbbra is sikerrel pályázhatnánk a "legek" könyvébe.
Viselkedésben tehát még nem, de érdeklődésben annál inkább felnőttünk a nívós fesztiválhoz. Felnőttünk abban is, hogy megtanultuk: a fesztivál nem valamiféle kulturális "egyszer jóllakni"; mind a rendezvényeken, mind a rendezvények között az elégedettek kórusában szinte észrevehetetlenné minimalizálódott az elégedetlenség hangja. S ez így jogos, hiszen nemcsak hogy nem lehet minden rendezvényen jelen lenni, de az is elképzelhetetlen, hogy bebiztosítsuk magunkat a mindenkori "legjobb" választással. Általánosságban kiderült: rosszul csak az választott, aki lemondott a számára kínálkozó választási lehetőségekről.

Meglepő találkozások

Jótékonyan éreztette hatását a fesztiválprogram színesedése. Megtanultunk alkalmazkodni a műfajaiban ezerszínű összművészeti fesztiválhoz - néha egészen meglepő találkozásokra került sor. Gyakori volt a meglepődés: "hát te itt"?, s nem ritka a somolygós "te is?". És ez, azt hiszem, így helyes; felismerjük azokat a lehetőségeket, amiket olyan kulturális területek kínálnak, ahol kevésbé vagyunk járatosak - tehát színházi szakember, énekes vagy hangszeres előadóművész, operakritikus csakúgy felbukkanhat a legkülönbözőbb helyszíneken, mint az érdeklődő, nyitott szellemű alkotó.
Mert voltaképp mindenből lehet tanulni (többnyire tanulunk is, bár ez nem mindig tudatosodik bennünk) - nem mintha a tanulás, netán ismeretszerzés elsődleges programjával kerestük volna fel a fesztivál rendezvényeit... Ellenkezőleg: az élményszerzés vágya talán még az érdeklődő kíváncsiságnál is erősebb. Éppen azért támadt olyan érzésem, hogy fesztiválrendezvényről kritikát írni, a szó szoros értelmében, talán nem is indokolt. A rokonműfajok - amelyek neve zenészberkekben mind ritkábban hangzik fel, s műfaji kritériumaik is mind kevésbé ismertek a ma és a holnap "zenei szakírói“ között - hasznosabbak és informatívabbak lehetnek. Igaz, amióta szokás mindenfajta zenei témájú publicisztikára rámondani, hogy "kritika", máskor is gyakran olvashatunk-hallhatunk ilyen álnév alatt beszámolót, tudósítást, glosszát, esszét, tárcát és hasonlókat...
Merthogy miről is van szó? A fesztiválközönség nagy része elégedett, nem szép dolog, mégannyira indokolt esetben sem, elvenni tőle - ledorongoló szakmai minősítéssel - az élményt (a szakmai bírálatnak is van létjogosultsága, speciális szakmai fórumokon!). A laikus ízlését nemcsak szabad, de kell is pallérozni, állandóan szem előtt tartva axiológiai meggondolásokat. Az viszont korántsem biztos, hogy éppen akkor kell kiábrándítani, amikor kezd (végre!) ráérezni valami számára újszerűnek az ízére.
Egy pillanatra sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a tolerancia egészen más "műfaj", mint az opportunizmus! A fesztiválok rendezvényei ugyanis nemcsak meózásra váró termékek, hanem egyedülálló - vagy legalábbis ritka frekventált - kommunikációs lehetőségeket kínálnak.
És itt térek vissza a "tanulás" gazdagon hálózott rácsrendszeréhez. Kétségkívül vannak "nagy nevek", akiket "látni" megyünk, hogy elmondhassuk: ott voltunk. Tőlük, mondhatni, mindent szívesen fogadunk - vagy mégse? A túlzottan magas elvárások birtokában könnyen csalódhatunk. Bár bálványok legritkábban hullanak porba, de az összehasonlítás gyakran az "élő" esemény rovására történik. Az idős hallgató, aki ifjúkora sztárját akarja még egyszer hallani, esetleg kiábrándultan regisztrálja, hogy már ő sem a régi. Aki viszont a hangfelvételek perfekcióját keresi - nos, éppen a nagynevű előadók esetében derülhet ki, hogy nincs is annyi okunk panaszra, mint tesszük ezt, az év bármely szakában. És vannak kedves "holdkórosak", akiket eleve elvarázsol a légkör, s korántsem képesek azt hallani, ami valójában szól. Néha kifejezetten irigylésre méltó, hogy míg a felkészült-képzett hallgató szomorkodni kénytelen, esetleg dühöngeni vagy felháborodni (ki-ki vérmérséklete és hangulata szerint), vannak, akik ugyanattól a produkciótól a hetedik mennyországban érzik magukat...
Arra is gondolnunk kell: ami a lelkes közönségnek egyszeri-egyedi élmény, a sztár számára korántsem hasonló horderejű. Vártuk, nagyon, a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekarát, élén Lorin Maazellel - a dirigens viszont aligha szerethette a koncert kezdetén a pontatlan-neveletlen, zajos közönséget. Igaz, a viharos tetszésnyilvánítás, amire a fővárosi hallgatóság oly gyakran képes (különös tekintettel külföldi hírességekre, és a kisszámú hazai fő kedvencekre), még a sziklákat is megindítaná...
És a neves külföldi együttesek által okozott esetleges csalódást jótékonyan enyhíti az a tudat, hogy ugyanez külföldön, jelentős valutáért vásárolt jegy birtokában is előfordulhatott volna. Így pedig mégis, legalább itthon voltunk, kényelmesen...
Néha a kevesebb - több. A felfedezés lehetősége főként a "zsákbamacska" produkciók esetében kínálkozik. Fiatal tehetségek nevét tanulhatjuk meg, próbálva memorizálni mindaddig, amíg ki nem derül, hogy beváltják-e a hozzájuk fűzött szép reményeket.
Megint csak kérdés, mekkora a zenekarok felelőssége a szólistaválasztásban. Az ismert név húzóerő, ugyanakkor egy-egy fesztivál remek alkalom, hogy a figyelem fókuszába kerüljön valaki. A hegedűmuzsika rajongói aligha panaszkodhattak idén. Vagyim Repinben nem lehet csalódni (két este is fellépett a Fesztiválzenekarral), s megtanulhattuk Julian Rachlin nevét, aki a litván Nemzeti Szimfonikus Zenekarral játszotta Penderecki Metamorfózisok című versenyművét a szerző vezényletével. Több mint egy évtizedes sikeres pályája során először lépett fel Budapesten - reméljük, nem utoljára!
A francia születésű, több mint tíz éve az Egyesült Államokban élő Hélčne Grimaud zongorajátékát is jó volt hallani - egyszer. Az Európai Unió Ifjúsági Zenekarának szólistájaként meggyőzte hallgatóságát arról, hogy igaz, amit játékáról olvasni: "oroszos" hévvel és intenzitással játssza a német repertoárt. Mindenesetre, ha egyéniségének erejével el is tudja fogadtatni az ilyesfajta megközelítést, aligha mondhatja bárki, hogy a továbbiakban így (netán csak így) szeretné hallani a vehemenciának áldozatul esett remekművet. Beethoven G-dúr zongoraversenyének hallgatása közben vágyakozva néztem a karmesteri pultnál álló Ashkenazyt...
Szólistákról szólva, hadd említsek egy egészen speciális élményt: a Moszkvai Kamarazenekar Prokofjev, Mozart és Sosztakovics egy-egy kompozíciója után Vivaldi négy hegedűre komponált versenyművének szólistáit önerőből állította ki (hogy ez volt a műsor leginkább vitatható interpretációja, abban a vezénylő Constantine Orbeliannak is része volt!). A tetszésnyilvánítás megköszönésére "készültek": az első ráadásban egy brácsásuk mutatkozhatott be szólistaként, a második pedig a bőgősre és a csellistákra irányította a figyelmet (Gershwin-átirat és Piazzolla). Szép gesztus volt a hálás hallgatóság felé csakúgy, mint az együttes tagjai felé!

Speciális koncertek

Érdekes, hogy az "egyszer azért meg lehetett hallgatni" típusú értékelésre méltó produkciók sem váltottak ki messzehangzó-egységes negatív reakciót. Az MTA Roosevelt téri Díszterme több "speciális" koncertnek adott otthont. A Raschčr Szaxofonzenekar abban erősítette meg a hazai hallgatókat, hogy fiatal fúvós művészeink (akár szólistaprodukcióban, akár kamaraprodukcióban) bárkivel felveszik a versenyt. Tűrőképességből is vizsgázott a közönség, amikor ugyanitt Schubert Winterreiséjét hallgatta meg "eredetiben", majd pedig a Hans Zender által hangszerelt "megkomponált interpretációban". Matthias Goernét sokan ezúttal hallottuk először "élőben"; a Dieskauhoz gyakran hasonlított bariton mindenképp figyelemre méltó előadóművész. A teremátrendezés következtében szükségszerűen elhúzódott szünet után Luca Martin vállalta a dalciklus másodszori megszólaltatását, ezúttal az Intermoduláció Kamaraegyüttessel, Tihanyi László irányításával. A "mit érezhetünk Schubert hangjainak hangulati hátterében?" megválaszolása részben hálás, részben igen hálátlan karmesteri feladat. Ha evidencia szólal meg, nyilvánvalónak tekintjük, ha váratlan hatást kelt az "interpretáció", felkapjuk a fejünket. Egyébként pedig, beindítva fantáziánkat, szinte a dalokról megfeledkezve "keresünk" olyasmiket (analógiákat, asszociációkat), amik - esetleg - szintén "jogosak" lettek volna.
Mindenképp az egyszer hallgatandó kategóriájába került Campania tartomány két bemutatkozása. A Cappella della Pieta de’ Turchini estje a nápolyi opera buffa aranykorát szándékozott megidézni. Azt mindenesetre átláthattuk, hogy miért merült feledésbe ez a kizárólag látvánnyal, színpadi játékkal, magával ragadó előadói egyéniségekkel életképes stílus... A másik olasz rendezvény, az I cantori di Posillipo pedig azt szemléltette, hogy a "hiteles" előadás, mármint a földrajzilag hiteles-megbízható előadás, a zenei anyanyelv megléte miért nem elégséges az élményhez. Oktató célzattal, zenetörténeti és esztétikai hivatkozások gazdag tárházát kínálta volna megalapozott zenei és stílusismerettel rendelkezőknek... Amatőr együtteseink számára pedig intő példa: nagyon meg kell gondolni, ki, milyen műsorral vállalkozhat szűkebb pátriája eredményes képviseletére.
A külföldi hallgatók egy részét bizonyára őszintén érdekli a magyar zenekultúra, magyar szerzők művei, illetve magyar előadók teljesítménye. Hiszen nekik az a kuriózum, ami számunkra máskor is (évközi "rendes" koncerteken) elérhető. Ilyen szempontból felelősségteljes a fesztivál programszerkesztőinek feladata; a vendégművész esetében szabad tévedni, ám a jeles hazai erők felvonultatásakor nem!
Büszkék lehetünk - van kikre -, s remélhetjük, hogy a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében nyújtott színvonalas produkciók további újabb külföldi meghívásokat, nemzetközi elismertséget eredményeznek művészeinknek.
A Magyar Rádió Márványtermének koncertjei, mint egész évben, úgy a fesztivál rendezvényeit is ingyen juttatták az érdeklődőknek. Elég akár csak végignézni, mi mindent kínált ez a helyszín ez alatt az idő alatt! Megbizonyosodhattunk arról, hogy nem minden olcsó húsnak híg a leve! Más kérdés, hogy az egyenes adásban közvetített koncertet otthon kényelmesebben lehet végighallgatni - és még eredményesebb az est, ha más koncertet látogat valaki, miközben otthon rögzítteti a közvetítést. A későbbi sugárzás reménye is bizonyára sokakat elhódított valamely más helyszínre...
Tény: volt mód és lehetőség hosszú időre feltöltekezni élményekkel, tanulságokkal. Csak önmagával lehet elégedetlen, aki nem vett elég fáradságot ahhoz, hogy minél több eseménynek lehessen - többé-kevésbé közvetlenül - részese.

FITTLER KATALIN

 

NKA csak logo egyszines

1