Debussy: Játékok, A tenger

BBC Szimfonikus Zenekar, Kongresszusi Központ Alighanem magamra maradtam abbéli véleményemmel, miszerint Eötvös Péter két, március 30-án hallható mûve közül a zeroPoints legalább annyira jó, mint a Jet Stream, sõt. Erre a koncert helyszínén, a Kongresszusi Központban végzett gyors magánfelmérésembõl, majd Halász Péternek az ÉS-ben megjelent kritikájából (Négy zenekar, 2003. április 4.) következtethettem. Mivel azonban a magány is csak megosztva jó, most tehát egy magányos vélemény közzététele következik.

De először a tények: a zeroPoints a London Symphony Orchestra megrendelésére készült, kifejezetten Pierre Boulez számára, 2000-ben, a címzett születésnapja alkalmából. A márciusi koncert a mű magyarországi bemutatója volt. A szórólapon a címadásnak két indoka is olvasható. Az egyik szerint a zeroPoints azért jutott eszébe a szerzőnek, mert évek óta csodálattal nézi, hogy Boulez a mű partitúrabeli számozását a szokásos 1 helyett a 0 zifferrel kezdi. Ezért ő maga a mester iránti tiszteletből a 0 és az 1 közötti tizedes számok tartományára korlátozta a számozását, illetve szerénységből a 0,9-nél be is fejezte, tehát el sem jutott az 1-ig. A másik indok: szerzőnek nosztalgikus okokból fontos az 1960-as évek felvételtechnikája, s ha jól értettem, ezek között a filmfelvételeké is. Márpedig ez utóbbiaknál az 1 kHz-es szinusz szignálok voltak használatosak, melyek szintén a 0 ponthoz vezettek - és most itt is így, tehát a zérótól indul a zene. Tények vége itt.

Nem vitás, hogy a cím és a hozzá fűzött magyarázat a túlracionalizálás nem is nagyon enyhe jegyeit mutatja. Ez azonban - legalábbis számomra - egyáltalán nem zárta ki, hogy a műből a ráción bőven túlmutató, annál jóval érzékletesebb és komplexebb filozófiai jelentést tudjak kihallani. Ennek élményét csak fokozta, hogy számomra a zeroPoints feltétlenül olyan hívószó, amely a koncertterembeli létnél egy mindenképpen tágabb közeghez köthető asszociációt idéz, éspedig az abszolút zéró fokot (-273,18 C°). Márpedig az abszolút zéró fokról csak az anyagi világ teljes egészének dimenziói közt lehet gondolkozni (ez a hőmérséklet az, amelynél hidegebbet elvileg a világűrben sem lehet mérni), így máris a legfontosabb kérdéseknél vagyunk. És valóban: a zeroPoints több helyen is valamiféle éteri létet, máskor csaknem kézzelfogható természetközeliséget állít szembe az univerzális emberi magánnyal, kétségbeeséssel és olykor világvége-hangulattal. A műnek számomra egyértelműen a magány és az elidegenedés volt a központi problémája, s ezt csak alátámasztotta, hogy az első rész cikázó, izgatott zenéje (kissé közhelyszerűen) Bartók Mandarinjának "városkép"-zenéjére is hasonlít. Itt okkal töltötte el némi aggodalom a hallgatóságot, hogy nem fogunk-e általánosságban is valamiféle modern zenei közhelygyűjteménybe belefutni, de szerencsére a mű hamar elhagyta a "ragadjuk meg fúvósokkal a huszadik századi életérzést" attitűdjét, és mélyebb vizekre evezett. A mélyebb vizek fölött még mindig ott lebegett Bartók is, de jóval kevésbé a programszerűségével. A csillogó hangú xilo- és metallofonok komoly és fontos párbeszédet hoztak létre a fény és a sötétség között. Néhány izgalmas feszültségkisülés, fanfár és általános derengés után valamiféle komolyabb természetzenéhez érkeztünk meg, amelyben fájdalmasan lehajló dallamok jelezték, hogy a századok, amelyekben élünk, kifejezetten az esetlegesség kategóriáját képviselik. Az állandóság az ember felfoghatatlan kivetettsége, magánya, oda- és mégsem odatartozása, köze és semmi köze ahhoz a kavalkádhoz, amelyet Eötvös Péter a legjobban a fúvósokkal és az ütősökkel tud és szeret érzékeltetni. Elgondolkodtató, hogy vajon a számára miért ilyen feltűnően fontosak éppen ezek az instrumentumok - fontosabbak, mint amennyire ezt a hangszerek modernkori változástörténete indokolná.

Talán mert a levegőhöz való viszony, a belégzés-kilégzés felfokozott jelentősége (ami ugyebár alapállás a fúvósoknál) mélyebb összefüggéseket mutat kézzel-lábbal tett gesztusainkkal (ütősök), mint azt gondolni szoktuk. Talán mert a megrezegtetett membrán vagy fémlap és az ugyancsak megrezegtetett fúvókabeli nád- vagy fémlapocska között a rezegtetés kiemelt fontosságától külön rokonság jön létre. S ez a külön rokonság többet tud érzékeltetni a simogatástól az odavágásig terjedő gesztustartományban, mint mondjuk a hegedűk és a fúvósok külön rokonsága. Ennek érzékeltetése jócskán meg is történik a műben, amely végül egy magányos xilofonhanggal ér véget: a tétova dallam először lefut négy hangot egy lokriszi jellegű skálán, s megáll egy félhang távolságú hangközzel, majd változatlanul ábrándozó, semmi konkrétumot nem ígérő módon elkezd kromatikusan fölszaladni a végtelen magasság felé, hogy ott nyitva hagyjon minden kérdést.

A másik, ugyancsak itt bemutatott Jet Stream című mű sajátos módon egy ehhez nagyon hasonló, ugyancsak kissé tétova gesztussal ér véget. Ezt megelőzően azonban itt kevésbé a magányhoz való viszony, mint inkább a szépséggel való kapcsolat a legfontosabb kérdés. A Jet Stream egyszerűen megejtő mű, amelynek trombitaszólóját a 46 éves Markus Stockhausen több mint megejtően játszotta: sokszínűen, elmélyülten, könnyedén és elbűvölően. Szinte mindez elmondható a BBC Szimfonikus Zenekarról is, amelyben a vonósok hihetetlenül finom és a szó jó értelmében homogén hangzását a fúvósok kavalkádja sem tudta elfedni.

A koncert második felében Eötvös két Debussy-művet vezényelt: a Játékokat és A tengert. A Játékok szokatlanul frivolra sikeredett a keze alatt - feltételezem, hogy tudatosan. A darabnak kivételesen elég konkrét "tartalma" van (balettzene): egy parkban két lány elindul megkeresni egy teniszlabdát, s egy fiúval találkoznak össze. A "keresés" fogalma túlnő eredeti tartalmán - a legkevésbé a labdát keresik, ezért meg is találnak egy nagy, közös csókot (vagy valamit, ami ehhez hasonlatos...). Végül azonban valahonnan a levegőből mégis megérkezik egy teniszlabda - a keresgélés eredendő tárgya, így véget ér a varázs. Eötvösnek azon a határvonalon sikerült mozognia a mű vezénylése közben, ahonnan a helyzet normális és nem egészen normális arca egyaránt látszik: néhány kiemelt hangsúly révén a szokásosnál erőteljesebb megvilágítást kapott az a momentum, hogy a mű végletesen és szinte indokolatlanul fokoz eksztatikussá egy meglehetősen hétköznapi helyzetet, lát fontosnak egy futó pillanatot. Talán nem túlzás azt is meglátni ebben, éppen az ő interpretációja révén, hogy ha az ember túlságosan nagy jelentőséget tulajdonít értelmező- és értékelőképessége fontosságának, akkor az erősen közelít az intellektuális perverzitáshoz.

A tenger kevésbé volt koncepciózus - voltak benne szép pillanatok, csak éppen a végtelenség, a perspektíva, az anyag különös természete nem volt benne. Kár. Így kissé lekonyulóvá lett ez a koncert, hogy úgy mondjam, nem teremtette meg a kellő egyensúlyt a különböző századvégek között. Szegény Debussy kissé alulmaradt, s így ki-ki abban a tévhitben távozhatott, miszerint az ő századvége nagyobb súlyú, mint az előzőeké. De ez csak azért lehetséges, mert fogalmunk sincs, hogy a végső számolás hol fog elkezdődni.

Lévai Júlia

 

NKA csak logo egyszines

1