HAMLET RAJZOL. Érzékeny ceruzavonások, lágy pasztellkréta, sötét tónusú tus. A rajz játék, önkifejezés, a mûvészi intuíció legfrissebb közvetítõje. Fõ kifejezõeszköze a vonal, Gábor Miklós abból formál felismerhetõ arcokat. A kiállításon látható legkorábbi, az 1945. november 28-án készült, Balázs Samut ábrázolja. Feje belesüpped a kabátgallér karéjába. Alszik. Békés. Álmában mosolyog. Hiteles portré. A másik lapon Mészáros Ági a Nõk iskolája jelmezében csupa dinamizmus. Bánki Zsuzsa tekintete a csodálkozásé, Bajor Gizi a fejedelmi Kleopátra-jelmezben fájdalmasan szép. Makláry Zoltán és Makláry János hasonlítva különbözõek. Ezek a rajzok a negyvenes évek végén készültek. Egymást követik a komor önarcképek, meg a kópésabbak, vidámabbak, mint ahogy derût sugároz Peti Sándoré és Rátkai Mártoné. A színész arca nem a magáé, hanem a szerepeié, itt a személyiség ereje ad hitelt mindennek. Ruttkai Éva pikáns mosolya, a szemek nevetõsek és sírósak, életteliek, pedig csak pár ceruzavonásból épültek. Vass Éva modellt ül kedvesen. Ez alkalommal a rajzoló ujja nem játszik könnyedén a papírlapon. Ezeken a portrékon míveset, szakmailag is tökéleteset akar alkotni. A színész számára Hamlet szerepe küzdelmet hozott. Elõször is az alkotóval. Itt öt Shakespeare-arcot láthatunk. Mind különbözõ. A dán királyfi színészi kihívása olyan feszültséget teremtett, amelybõl gyönyörû lapok születtek. Hamlet az éggel és a földdel is viaskodik. Ezek a tusrajzok a kiállítás legszebb darabjai.

A nagy színész számtalan szerepet formált, de tehetsége sokarcú, kezében gördülékenyen teremtett formát a toll, akár rajzolt, akár betűk sorát rótta. Gábor Miklós könyvei élvezetes olvasmányok, rajzai élményteli látnivalók. (Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár - Galéria)

*

A STRABAG építő kft. hét év óta ír ki pályázatot fiatal képzőművészek számára, s díjazza is őket. Az idén hetvenhárom alkotó küldött be munkát. A fődíj egymillió forint, amelyet az idén Győrffy László kapott Entrópia-sorozatáért. Ő a vásznon a hiperrealizmus módszerével kezeli az ecsetet és az olajfestéket. Portréin - jelzésként - megjelenik az új eszköz, a számítógép is. Oláh Mátyás a vételre kínált élelmiszerek megfestésével különös párhuzamot sejtet. Pár száz évvel ezelőtt a kibelezett fácán, vaddisznófej (gondoljunk csak a holland csendéletekre), ma a nyárson forgó grillcsirke. A fotórealista megoldások közül számomra Páll Tibor Krisztián alkotásai emelkedtek ki. Közönséges mintás padlószőnyegekre (azokból kivágva és montírozva) "mintha élnének" kutyákat fest. Fogyott az olajfesték rendesen.

A STRABAG-pályaművek körben, a falakon, az aula közepén pedig hatalmas vásznakon - külön kiállításként - Katarzyna Kozyra Tavaszi áldozat című képei peregnek, amelyeket Sztravinszkij zenéjére komponált. Éltesebb korú, mezítelen alakok táncolnak a filmeken. Az ugráló, élő emberek kevésbé valóságosak, mint oldalt, a falakon, a vászonra merevített festett képek.
Pécsi József: Terített asztal (1930)
Egy szinttel feljebb Zoran Naskovski Death in Dallas című videoinstallációja látható, amely a Kennedy-gyilkosságot dolgozza fel. A politikus élettörténetét felvillantó fekete-fehér képek sorát olvasható kommentárok szövege s különös hangzás kíséri: egy bárd éneke. A volt Jugoszláviában a hírek egyik fontos terjesztői a lanton játszó, az országot - állítólag - ma is járó "bárdok", akik híreket énekelnek. A több mint harminc év előtti képek sora alatt, az archaikus, "keleti" dallamok különös, olykor hátborzongató hatásúak. Hol is élünk valójában? Lehet-e messze a közel? Mi is az az egész, ami fogva tart. (Ludwig/Kortárs Művészeti Múzeum)

*

KERTÉSZ ÉS BRASSAI ELŐTT. (A modernizmus gyökerei a magyar fotográfiában). A multimédia eszközrendszerével jószerivel minden kép maszatos. A készítők úgy gondolják, így a jó, minél többféle, minél sejtelmesebben, minél eltérőbben egybemosódva, hogy ne látszódjon semmiről sem, hogy valójában mi is. Ahogy a társadalommasszában is összekeveredik minden lét, így a társadalmi nyilvánosság kínálatában nincsenek jellemek s nincsenek arcok, csak ábrázatok. A kinevezett "sztárok" - önérdem híján - már érzékelésük első pillanatában elfeledhetők, olyan jellegtelenek. De talán így a jó. Ez a kor ezzel a látvánnyal fejezhető ki adekvátan. Bezzeg. Bezzeg száz évvel ezelőtt a tehetősebb népek felfedezték maguk számára a fotót. A fényképezés kikerült a kevesek által birtokolt nagy tudást s drága felszerelést, eszközöket kívánó mesterségek sorából. Egyre többen vettek kézbe, s próbálták ki a képrögzítő alkalmatosságokat. Ebből aztán csuda dolgok születtek. Egyrészt a mesterség kezdett művészetté válni, elveszítvén elsődleges praktikumát. A hivatalos elfogadott irányt, az idő és anyagigényes piktorizmust megélhetésből kevesen gyakorolhatták. Csoportokat alkotva azonban egyre több műkedvelő élhette ki ambícióját. Ezek a klubok házi és nemzetközi kiállításokat szerveztek, s így hosszú távra a bemutatók lettek az amatőr művészeti élet egyik legfontosabb összetartó, szervező tényezői. Az ebben az időszakban kialakuló folyamatok vezettek ahhoz, hogy a húszas évek végére már többfajta stílusban is saját nyelvet talált a modern magyar fotóművészet. Ebből tanult - fogadta el vagy tagadta meg az uralkodó esztétikai, művészetelméleti kategóriákat Kertész, Brassai, Moholy-Nagy s a maradtak között Máté Olga, Pécsi József, Székely Aladár és Balogh Rudolf. Kincses Károly gyűjtötte össze a kiállítás anyagát. Gyönyörű képeket látunk. (Mai Manó Fotóház)

*

Rendezzünk kiállítást. Vélhetnénk, milyen egyszerű! Együtt a gyönyörű tárgyak csoportja, és csak falra vagy vitrinbe kell tenni őket, s jöhetnek a látogatók, a csodálók. Sok-sok bemutató bizonyítja, hogy koránt sincs ez így, mert még egy alkotó művei sem mindig vannak "beszélő" viszonyban egymással. Más a tér, más a hely- s a fényigényük, a kiállítóhelyek lehetőségei adottak. Meghatározott a tér. Azt kell felöltöztetni. A Magyar Nemzeti Galériában két kivételes kiállítás hívta fel magára a figyelmet. Az egyik a Jankovich-gyűjteményt bemutató, amely pompázatos tárgyaival is elkápráztatott, a másik a Mányoki Ádám munkásságát bemutató. Tőle leginkább II. Rákóczi Ferenc arcképét ismerjük, pedig udvari festőként dolgozott a berlini, a szász fejedelmi, s mintegy négy évtizeden át a drezdai és a varsói királyi udvarban. A finom ecsetvonásokkal, impulzív színekkel festett érzékeny portréi közel hozzák azt a tőlünk nagyon is távolinak tűnő világot.

De számomra nemcsak a bemutatott tárgyak és művek voltak lenyűgözőek, hanem az installálásuk. A Jankovich-anyag mélyzöld plüss háttere, a tárlók megvilágítása mindent a tárgyak érvényesülésének vetett alá. (Mondhatnók, hogy minek másnak, de másutt miért zsúfolják egymás nyakára, hegyére a bemutatandót.) Diszkrét volt és elegáns. A Mányoki-festmények olajzöldes hátteret kaptak, a paravánok még a sarkokat is letakarták, így visszafogták az erős, nagy, aranyozott keretek hatását. Ezzel még jobban kiemelték a festő alkotását. (Magyar Nemzeti Galéria)

*

DOHNÁNYI-DOKUMENTUMOK. Hetvenhárom év után, A vadja tornya bemutatója apropóján rendeződött a kiállítás az Erkel színház első emeleti dísztermében. A szerény tablókon és tárlókban pazar látnivaló. Az Operaház archívuma és az OSZMI színháztörténeti gyűjteménye kincsesbánya. Néha-néha láthatunk belőlük villanásnyit, mint most is, a Dohnányi évfordulós ünnepségekhez kapcsolódva. Sok-sok fénykép, kotta, könyv idézi meg a felszabadulás után méltánytalanul mellőzött zeneszerzőt, zongoraművészt. A látnivalók között a legérdekesebbek azok a díszlet- és jelmezrajzok voltak, amelyeket Oláh Gusztáv és Fülöp Zoltán, ez a két színházi varázsló készített. A mai szem az agresszív látványvilágban barbárosul, érzéketlen lesz. De itt a színek és a formák olyan szeretetteli kompozícióit kapja, hogy felidéződnek a jellemek, az alakok, akik ezekbe a ruhákba bújtak, ezek között a falak között mozogtak. Nem lehet akármit és nem lehet akárhogy! (Látványában, a frissen színpadra került mű díszletei és jelmezei sajnálatosra sikeredtek.) A kiállítást komponálta Wellmann Nóra és Bíró Gábor. (Magyar Állami Operaház)

JÓZSA ÁGNES

 

NKA csak logo egyszines

1