Vukán György. 1960-ban végzett a Liszt Ferenc Zenemûvészeti Fõiskola zongora szakán. 1964-ben a SOTE Fogorvosi Karán szerzett diplomát. Ma is aktív fogorvos. Írt száznegyven filmzenét (e mûfajban legtöbbet Magyarországon), három balettet, egy operát (Atlanta Georgia), szimfonikus, verseny- és kamaramûveket, dalokat. Koncertezik, szólóban és a Budafesten Horgas Eszterrel adtak koncerteket. Díjai: Helikon (1957), Chopin-díj (1962, Lengyelország), Sajtó-díj (1968, Montreux), Magyar Hanglemezgyártó Vállalat zeneszerzõi díja (1970), Balázs Béla-díj (1978), Magyar Rádió elõadói díja (1981), Erkel Ferenc-díj (1990), Emerton-díj (1993), Líra-díj (1996), a Magyar Köztársaság kiskeresztje (1998).

Zenész és fogorvos. Praktizál és fellép. Kivételes életút.

Tizennégy éves voltam, amikor programommal - Lisztet játszottam - megnyertem az első díjat. Ez az volt, hogy felvételi nélkül bekerültem az akadémiára. Nem volt egyszerű dolog, mert rossz káder voltam, s kollégiumot nem adtak. Fel kellett utaznom hetente kétszer Szombathelyről. Kegyetlen dolog volt. Mire leérettségiztem, elvégeztem a zeneakadémiát is. Akkorra elegem lett a klasszikus zenéből. Bizonyos értelemben most is elegem van belőle. Nem a szerzőkre gondolok, hanem arra a mentalitásra, ami a klasszikus zenét körülveszi.

Zenésznek lenni annyit jelent, hogy én zenélek. Hogy én játszom. Aki csak megtanulja a zenét, az még nem biztos, hogy játszik. Például, ha én tökéletesen lemásolok egy Gauguin-képet, attól én még nem vagyok Gauguin. Teljesen mindegy, hogy ki a szerző. Bachot is - aki köztudottan elég jó szerző -, még őt is játszhatják rosszul. A pódiumon rendkívül fontos a személyiség. Nagy előadó pedig kevés születik, egy évszázadban talán három vagy négy. Horowitz például. De ő nem is úgy játszotta a darabokat, ahogy előírták. Ő úgy játszott, ahogy érezte és ezért volt minden fellépése magával ragadó.

Annak a "gyári" rendszernek, amelyben világszerte a zenészeket képezik, a művészethez nem sok köze van. Megtanulják a műveket, el is játsszák, ami akár élmény is lehet, csak éppen a lényeg hiányzik. A lényeg a katarzis lenne. Nagyon ritkán láttam sírni nézőt koncerteken. Egy kadenciát csak önálló gondolat- és érzelemvilággal lehet eljátszani. A lélek igazi megnyilatkozásával. Csak kevesek képesek erre. A Mozart-versenyművekben sok a kadencia. Ő örülne csak igazán, ha valaki ma egy önálló kadenciát eljátszana. De nem játszik. Miért nem? Mert fogalma sincs róla. Ezért. Azon túl, ami le van írva, a legtöbb zenésznek semmi köze sincs sem a hangszerhez, sem pedig a zenéhez. Aki sokat gyakorol, az előbb-utóbb hibátlanul lejátszik bármit. Ez azonban soha nem lehet lélekmegszólító muzsika.

A klasszikus zenével nekem ez a bajom. Ez volt már valójában akkor is, amikor elvégeztem az akadémiát. Addig is sokat koncerteztem. Én voltam a "Gyurika". Zavart. Azt gondoltam, hogy nem szeretnék művész lenni, és beiratkoztam az Orvosi Egyetemre. Akkor döntenem kellett, hogy vagy nem megyek orvosira, vagy nem diplomázhatok le, mert két helyen nem lehetett. Választottam. Nehéz volt az az időszak. Az orvosin is voltak problémák, mert természetesen itt sem kaptam kollégiumot. Amit az embernek nem adnak könnyen, azt nagyon megtanulja és nagyon megbecsüli. Ez a rosszban a jó.

Végül is a Zeneművészetin nem diplomáztam le. Amikor elvégeztem az orvosi egyetemet, nem volt állásom. Akkor indult a főiskolán a jazz tanszak. Gonda János felkért és én elvállaltam, hogy tanítok. Gondoltam, bármi áron is, de minden szükségeset megtanulok. Rengeteget dolgoztam. Tizenöt évig tanítottam, de idővel rá kellett döbbennem, hogy jazzt tanítani, ebben a formában, nem lehet. Egyáltalán. A művészetet nem lehet tanítani. Nekem ez a véleményem. Valamiféle mester-tanítvány viszony - mindegy, hogy ezt a dolgot minek tituláljuk -, olyan létezik. Ahhoz is kell a tanár, hogy a hangszerhasználatot elsajátíttassák. Ezt én nem vitatom. De jazzt játszani megtanulni nem lehet. Vagy érzi valaki belülről, vagy sem. De ha beiratkozik valaki zenét tanulni és négy év múlva kap egy papírt, hogy ő zeneművész, attól még nem lesz az. Sértődött ember, az igen. Sértődött és keserű, mert diplomája van és mégsem alkalmazzák! Szörnyű! De ez egy ilyen pálya! Bach sem járt sehova, de mivel érdekelte a zene, foglalkozott vele. Chopin és Liszt is elsősorban magára hallgatott. Hogy belőlük kevés van? Igen! Azt gondolom, hogy egy akármilyen magas színvonalú iskola elvégzésétől még nem lesz művész valaki. Kellenek a zeneiskolák. Bárcsak tízmillió magyarból tízmillió tanulna zenét! Nem az iskolák ellen beszélek. Én csak azt mondom, hogy az iskolának a nagybetűs művészethez kevés köze van. Mozart a halálos ágyán írta a Requiemet. Nem volt gázsija, nem volt szerződése, s azt is tudta, hogy hamarosan meghal, mégis, írta a kottalapra a hangjegyeket. Ma pedig, ha nincs szerződés, el sem kezdenek írni. És ha nem annyi a pénz, vagy nem adnak előleget, akkor is baj van. A zene csupán foglalkozás. Bach és Mozart élte a zenét.

Én itt dolgozom (Szentkirályi utcai szájsebészeti klinika, 206-os szoba), mert úgy gondoltam, nem fogom magam prostituálni, ha a zenéből esetleg nem tudnék megélni. Lehet, hogy sohasem lett volna rá szükség. Ezt most már meg nem tudhatom. Mindig jól tanultam, az orvosi egyetemet is kitüntetéssel végeztem.

A zenéléshez nincs huszonnégy órára szükségem. Szóval, ha én hat órát dolgozom - mert a fogászat ennyi -, és még hatot alszom, a maradó tizenkettő nekem untig elég rá. Miközben fogorvosként dolgoztam, megcsináltam száznegyven film zenéjét. És nem csak ezt. Végigkoncerteztem az életem. A tanítást abbahagytam, mert a tizenöt év alatt csak egy biztos tehetséggel találkoztam - őt nem akarom megnevezni. Nagyon tehetséges volt. Tudtam vele beszélgetni, tudtam neki tanácsot adni. Aki nem tehetséges, annak hiába tanítottam bármit. Voltak sokan, akiket eltanácsoltam, főleg nőket. Nem nőellenességből: praktikumból. Nem akartam senkit sem ámítani. Úgy gondoltam, ha minél hamarabb vált, annál gyorsabban akad olyasmire, amelyben kibontakozhat. Ebben a szakmában a sokuknál tízszer tehetségesebbek sem boldogulnak. Ma pedig már az a helyzet, hogy sokszor a tízszer tehetségtelenebb is pódiumhoz és sztárstátushoz jut ügyes marketinggel meg szponzorokkal.

De ennek a művészethez megint csak semmi köze. Ez is van. Régen ez azért nem volt. Valamit tudni kellett, valamiféle tehetséget csak fel kellett mutatni. Ma már a pénz, az üzlet és millió dolog látszólag képes meghatározni, hogy mi a jó. Ezek a mostani sztárocskák pillanatok alatt el fognak tűnni. Az idő eldönti, hogy ki a sztár, s azt is, hogy mi a maradandó érték. Bízom abban, hogy nem a pénz, hanem a jó győz.

Sikeres művész első pódiumra lépése óta...

Három-négy éves koromtól azt vettem észre, hogy zongorázom. És sikerem volt már hat-hét éves koromban, pedig még nem ért le a lábam a zongoraszékről. Azóta játszottam koncerteken, amikor már volt olyan produkcióm, amellyel föl lehetett lépni. Láttam, hogy a többiek szoronganak, izgulnak. Én készakarva eltörtem az ujjam. Mentem a többiekkel focizni, mert nem akartam kilógni a sorból. Nagyon zavart, hogy nem sikerült. Újra és újra konfrontálódnom kellett azzal a helyzettel, hogy mégis én vagyok pódiumon, s ők pedig ülnek lent, a játékomat hallgatva.

Sikerem volt. Akkor még nem, de ma már tudok a sikernek örülni. Mert már van arról fogalmam, hogy mi a siker. Régen fogalmam sem volt. Azt éreztem, hogy a nénik, bácsik simogatják a fejemet, s mondogatják, hogy milyen ügyes gyerek. Ma már tudom, hogy a siker az, ha sírnak, s nem az, ha tapsolnak. Nem a plakát nagysága jelent sokat, hanem az, ha föláll a közönség, meghatottak, ha sírnak közülük sokan. Itt, a fogorvosi rendelőben az a siker, ha bejön sírva a beteg és kimegy nevetve.

Ezekre tudom azt mondani, hogy siker. A kötelező tapsok, akármeddig is tartanak, nem érdekelnek. Ha katarzis van, az igen. Az a művészet.

A klasszikus zenétől indult és ma a kreatív zene egyik legnagyobb hatású művésze.

Az az igazi zenész, aki játszik. S a játékhoz néha új partnerek kellenek. Az ember keresi a szerelmét, a feleségét, keresi a társát. Az ember, ha nem akar, akkor is állandóan keresgél. Meg akarja találni a számára legmegfelelőbbet. Horgas Eszterrel nem régóta dolgozunk együtt. De például Berkes Balázzsal már negyvenkét éve játszom együtt. Ez egészen páratlan. Keresgélek, igen, keresgélek, mert a legtökéletesebbet szeretném.

Amikor még klasszikus zenét tanultam, tizenhárom tanárom volt. Közülük csak egy engedte meg, hogy valami mást játsszak arra a klasszikus darabra, amit leckeként feladtak. Ő azt mondta, ha jól tudom a klasszikust, akkor óra végén ő megengedi. S én csak ezért képes voltam kiválóan megtanulni a legbonyolultabb barokk művet, mert óra végén szabadon előadhattam. Az iskolában úgy tanítottak, hogy mint a gép, a művet holnap is, meg holnapután is egyformán lejátszhassuk. Én meg már akkor is úgy gondoltam, ehhez nem kellek én, csak a szabadsághoz. Amikor a saját kedvemre játszhattam az óra végén, néztem a tanár arcát, s leolvashattam róla, mit is tettem a zenével. Ezért volt az egésznek értelme. Számomra ez sokkal izgalmasabb volt, mint mikor megdicsértek, hogy milyen jól játszom el egy darabot.

Tudom, nagyon nehéz egy darabot jól eljátszani. De az embernek önmagát kell kifejeznie. Nincs mese. Egy klasszikus darab is csak apropó arra, hogy önmagamat kifejezzem. Én nem értettem soha azokat, akik úgy nyilatkoznak, hogy ők a szerző szellemét akarják kifejezni. Kit érdekel ez! Ma már tudom, hogy a szerzőnek - ha tényleg szerző - fogalma sincs arról, amikor leír egy dinamikai jelet, hogy abból mi lesz. Bach nem írt le dinamikai jeleket, mert volt annyira okos, hogy belátta, aki majd lejátssza, tudja, nem azt az egy utat, de annak a határait, hogy mit, meddig lehet. És azon belül játssza el és nem állandóan, egyféleképpen. Sajnos, a zeneszerzés is azzá fajult, hogy ma már tele a kotta előadói jelekkel. Ez aggasztó. Ennek már semmi köze a zenéhez, a játékhoz. Egyfajta előadási módot tűr meg csupán, és azt tételezi, hogy aki leírta, az a világ legokosabb embere. Megadta a sors, hogy találkozzam Szent-Györgyi Alberttel, beszélhettem Neumann Jánossal. Találkoztam sok-sok okos emberrel, és tudom, hogy semmit sem tudunk. Semmit. Tisztelni kell a másik embert és tisztelni kell a tehetségét, ha van. Ha nincs, akkor sem kell őt bántani. De lehetőleg nem kell elájulni a semmin. Most gyakran azt tesszük. Meg kell adni a másiknak a lehetőséget, hogy érvényesüljön. A zenedarab arra való, hogy itt van, próbáld meg és mondd el, ahogy te látod. Ha én azt akarom, hogy más is úgy játssza, ahogy én, az agresszió. Mindenki a saját tehetsége szerint! Vannak emberek, akiknek semmi nem jut eszükbe, és örülnek, ha megmondják nekik, hogyan kell játszani. Akkor aztán hálásak érte és életük végéig betartják az összes instrukciót, s azt hiszik, hogy az elkövetkező nemzedéktől is ezt kell követelni. Számomra ez nem művészet.

A művészet lényege nem a szavakban van, hanem a kreativitásban. Ezért is alapítottam egy díjat. A végrendeletemben már rögzítettem is. Összege annyi lesz, mint a Kossuth-díj. Creativ art-díj lesz a neve, mert ez fejezi ki legjobban, amit szeretnék. Nézze, Chopin nem Bachot játszott Párizsban, s Liszt sem, még akkor sem, ha ezeknek a zeneszerzőknek a műveit tűzték programjukra. Leültek és játszottak, a lényüket adták. Improvizáltak, s néha évekig küszködtek, hogy visszaírják azt, amit az ihletett pillanatban játszottak. Az improvizáció olyan hatalmas, hogy nem lehet visszaírni. Amit leírnak, az mindig gyengébb, mindig erőtlenebb. A spontaneitás erejét nem lehet pótolni. Akkor igazán nagy egy klasszikus előadóművész, ha én, a hallgató azt érzem, hogy a mű most születik a keze alatt. Ezt azonban nagyon nehéz elérni.

A Creatív Art repertoárján klasszikus és jazzszerzők művei és az azokból készített átiratok szerepelnek, műfaji korlátok nélkül. Európa számos városában koncerteztek. Horgas Eszter fuvolaművésszel a "cross-over" műfaj magyar népszerűsítését vállalták. A zenei anyagot Ön írja-hangszereli az együttes számára.

Amit mi csinálunk, az nem könnyű, mert minden pillanatban a maximálisat kell nyújtanunk. Ha az ember klasszikust játszik és három percig nem figyel oda annyira, még nem történik semmi. Nem azt mondom, hogy jól, de a közönség által észrevétlenül a mű "szalad", mert a mű "benne van" a kézben. Nincs nagy rizikó. Kiírnak plakátokat nagy zeneszerzők nevével. Mi ebben a rizikó? Le kell játszani. Elbújhatok Beethoven neve mögé. Bár ez is a művészet tárgykörébe tartozik, mert az emberekhez el kell juttatni a zenét. De ez kultúrmisszió inkább, valamiféle feladat, amit teljesíteni kell. Semmi esetre sem zeneművészet.

A művészet más. Pendereckit kérdezték egyszer, hogy mester, ez a műve hasonlít Brucknerére. Akkor Penderecki azt mondta (akit én nagyon kedvelek, bár modern, és én nem vagyok az avantgárdnak elkötelezett híve), hogy uram, jól látja. Rájöttem, nem abban leszek nagy, ha fölrúgom mindazt, amit eddig alkottak. A tradíciót tisztelni kell. Abból kell továbbindulni, azt kell továbbgondolni, továbbépíteni.

Sohasem szabad azt mondani, hogy engem nem érdekel a közönség. Ha valaki zenét szerez, akkor ki másnak ír, ha nem a közönségnek. Azért írok, hogy elmondjam az embereknek, amit érzek, gondolok, amit szavakkal nem lehet kifejezni.

Az hiszem, Mahler mondta, hogy érdekesnek és jónak lenni nagyon nehéz.

Játszottam jazzt és játszottam klasszikust. Most mást akarok. Az nem elhatározás kérdése, hogy holnaptól írok egy jazzelemet. Vagy megszületik az ujjaim alatt, vagy sem. El kell tölteni a kocsmában annyi időt, ahogy a Cziffra Gyuri tette. Ő az ujjrendjét nem a koncertpódiumon, hanem a Kedvesben találta meg, amikor ott zongorázott. Cziffra attól zongorázott jól, az adottságon túl, hogy rájött, rossz a leírt ujjrend és egy másikkal próbálkozott.

Ahhoz állandóan szabadon kell játszani, hogy az ember ráérezzen erre a dologra. Ennyi.

Ma már úgy gondolom, a fő dolog az, hogy a zene benne van a természetben. Nem Bach, nem Mozart és nem Beethoven, így, külön-külön. Zenéltek. Leírták kottában érzéseiket, hangulataikat. Így adták át nekünk. A mi dolgunk, hogy mit kezdünk vele. Az ő munkásságuk csak egy fajtája a zenének. Varázslatos. De ott a népzene és egy sor más, ami mind-mind zene.

Azt kéne fölmutatni, ami érték, ami nevesíthető. Azt kéne megőrizni, nem elkülönülten kezelni. A rádióban külön működik népzenei osztály, komolyzenei osztály! Amikor írtam egy darabot, s volt benne hat improvizáció, hát sokszor nem is tudtam, hogy hova induljak.

Azt kell keresni, ami összeköt. Nem külön korszakokban, stílusokban gondolkodni, hanem zenében. Mi az, hogy komolyzene? Kimondtam ezt a szót, pedig nem szeretem. A zenészek egy része görcsösen ragaszkodik a formához, s lassan nekimennek a saját maguk emelte elefántcsonttorony falának, mert a kutyának sem kell ez az egész. Tudom, nem kell. A közönség hiába tölti meg a koncerttermeket, hatásában nem lesz az, ami lehetne. Minden ügyhöz megvan a megfelelő kifejezési forma. Nagyszerű dolgok voltak a zenében, s én azt szeretném, hogy legyenek is. Ezen dolgozom, amíg élek. Zeneszerző vagyok, de nem otthon, nem körzővel és vonalzóval, hanem a pódiumon alkotok. Együtt a közönséggel. A művészet kommunikáció, egy olyan nyelvvel, amit zenének hívunk. Az interjút készítette:

Józsa Ágnes