Noran Kiadó Kft., 2002. "A Mûvészet és a Mese édestestvérek. A Mûvészet a hivatásom, a Mese a szórakozásom. Éppen olyan természetes megnyilatkozása a rajz a gondolataimnak, érzéseimnek, mint másnak az írás, az ének, a beszéd. A rajz az életem" - vallja egy 1939-ben készült interjúban Jaschik Álmos, a XX. század elsõ fele szellemi életének egyik legsokoldalúbb egyénisége. Éppen sokoldalúságával hozza zavarba az utókort, és fõként azokat, akik a szerteágazó életmû feldolgozására vállalkoznak. Szinte lehetetlen a megfelelõ arányokat megtalálni grafikusi, könyvtervezõi, díszlet- és jelmeztervezõi, rajzfilmes és pedagógiai munkássága között, hiszen a hátramaradt mûvek mennyiségénél mindenképpen fontosabb szempont a hatás felmérése, a mûvész helyének, szerepének, jelentõségének mérlegelése és meghatározása kora mûvészetében.

A most megjelent impozáns album szerkesztője (Prékopa Ágnes) és a tanulmányok szerzői (Bakos Katalin, István Mária, Mezei Ottó, Mohay Tamás, Révész Emese, Rozsondai Marianne, M. Tóth Géza) bizonyára tisztában voltak a kettős veszéllyel: egy jószerével ismeretlen alkotót kell bemutatniuk, aki ráadásul annyiféle tevékenységet folytatott, hogy az szakbarbár korunkban több mint gyanús. A sokoldalú embert csak roppant jóindulattal szokás manapság polihisztornak nevezni, sokkal kézenfekvőbb legyinteni, és legalábbis sejtetni, hogy valószínűleg kontárral, súlyosabb esetben dilettánssal van dolgunk. Az a tény, hogy Jaschik neve jószerével eltűnt a köztudatból, és hogy működése ennyire szerteágazó volt, alighanem szorosan összefügg. Nem sikerült besorolni, felcímkézni, a megfelelő skatulyába elhelyezni, tehát egyszerűbb volt száműzni őt a feledés homályába. A kötet készítőinek az újrafelfedező szerepét is vállalniuk kellett, és miközben felhívják az olvasó figyelmét egy méltatlanul elfeledett művészre, minden kétséget kizáróan meg kell győzniük valamennyi érdeklődőt, hogy a bemutatott életmű olyan értéket képvisel, amelynek fontos helye van a huszadik századi magyar kultúra történetében.

"A kötet arányait az egyes témák feldolgozottságának szintje, illetve a közlést érdemlő Jaschik-művek és írások határozták meg" - olvashatjuk a kiadó előszavában. A mondat második felével minden további nélkül egyetérthetünk, hiszen valamiféle minőségi szelekciót sejtet. A Jaschik munkásságát feldolgozó kutatásokra azonban nem ildomos hivatkozni, mert azt jelenti, hogy az aránytalanságokra keres mentséget. Már csak azért sem helytálló ez, mert egy emlékalbum összeállítását nem feltétlenül előzi meg tudományos kutatás. "...ki is volt Jaschik Álmos? Hogyan értékelhető napjainkban, a múltbeli hagyományokkal fokozottabban számot vető század- és ezredfordulón művészi (képző- és iparművészeti), valamint pedagógiai tevékenysége?" - kérdezi a bevezető tanulmány szerzője. A kérdés indokolt, válaszolni nehéz rá; a kötet válasza sem éppen egyértelmű.

Jaschik persze nem könnyen adja meg magát. Ő maga is mindent megtesz, hogy ne lehessen egyértelműen definiálni munkásságát. Tudatosan rajztanárnak készül, nem pedig festőművésznek. Azt vallja, hogy a festészet "magánügy", akárcsak a költészet. Persze közüggyé válhat, ha olyan erővel szólal meg, és olyan általános érvényű a mondandója, hogy ki kell lépnie a magánszférából. De ő azért az iparművészetet előbbre valónak tartja a képzőművészetnél. Utóbbit többnyire gyanakodva emlegeti. Pedig nem kisebb mester a példaképe, mint Székely Bertalan, akit akkor neveznek ki a Mintarajziskola (a mai Képzőművészeti Egyetem elődje) igazgatójává, amikor Jaschik az iskola növendéke lesz. A megújult szellemű intézmény egész személyiségére és pályájára döntő hatással van. Ez idő tájt válik meggyőződésévé, hogy a művészetet nem lehet oktatni, csakis a mesterség tanítható. ("Az akadémiák programszerűen ťművészt képeznekŤ, tehát abból a meggyőződésből indulnak ki, hogy a művészi teljesítőképesség elsajátítható. A tanár ennélfogva saját művészi szemléletét igyekszik növendékeire oktrojálni" - állapítja meg 1925-ben harcostársa és barátja, Rabinovszky Máriusz.) A mesterdalnok Hans Sachs szavait követi Jaschik egész pályája: "A mestercéhet megbecsüld." Ezért hát az iparművészet kitüntető tisztelete; úgy érzi, a mesterség ismereteinek tökéletes elsajátítása itt megkerülhetetlen. Ezért fogadja lelkesen a Székesfővárosi Iparrajziskola állásajánlatát, ahol egyrészt az iparos pályára készülőket és műkedvelőket, másrészt a tanonciskolák és elemi iskolák rajztanítóit képezik. Vagyis egyértelműen szakmákat tanítanak. Tanártársai között van Lyka Károly, Kós Károly és a modern művészeti nevelés több más elkötelezettje. Itt alakul ki Jaschik egész művészetpedagógiája, amelynek igazi kiteljesedése az 1920-ban induló és harminc éven át működő szabadiskolája.

Ennek a nagyon szép, könyvművészeti szempontból makulátlan könyvnek a legfőbb erénye és hibája, hogy sokat markol. Egyforma súllyal (majdnem egyforma súllyal) vállalja Jaschik valamennyi tevékenységének bemutatását: a festőét, a grafikusét, a könyvművészét, a tervezőét, a rajzfilmesét, a teoretikusét, a szakíróét és a pedagógusét. És ezzel persze még távolról sem kész a leltár, hiszen a felsoroltakon belül csak az alaposabb megismerkedés nyomán tűnnek elő olyan árnyalatok, mint a bábművészet iránti vonzalma, vagy a könyvművészeten belüli bámulatos sokoldalúsága. (A könyv létrehozásának valamennyi területét művelte: borítókat tervezett, illusztrált és könyvkötészettel is foglalkozott.) De tervezett bélyegeket, bankjegyeket, foglalkozott bőrdíszművességgel is. A kötet létrehozói úgy vélték, akkor kapunk hiteles képet Jaschik Álmosról, ha valamennyi tevékenységét megismertetik az olvasóval.

Jaschik Álmos: Táncjelmeztervek - harmónia, ritmus (IM)

Külön elemzést érdemelnének elméleti írásai, melyek között jó néhány izgalmas eszmefuttatás található (például A másik arc című 1931-ben írott cikke, amely az álarc kultuszát, az arc elrejtésének különféle módozatait vizsgálja). Ha mégis sugall valamiféle rangsort, állásfoglalást az emlékalbum, akkor kétségtelenül Jaschik pedagógiai tevékenysége az a kötőszövet, amely az egész anyagot összetartja. A rendkívül gazdag forrásanyagnak köszönhetően mégiscsak azt sejteti a kötet, hogy Jaschik főműve a Jaschik-iskola. Legfontosabb működési területe a pedagógia. Persze ez a pedagógia is olyan, mint ő maga: szerteágazó és nehezen definiálható. Kétségtelenül úttörő abból a szempontból, hogy az iparművészet több szakterületét (többek között a díszlet- és jelmeztervezést) az ő iskolája oktatta elsőként Magyarországon.

Amit fájdalmasan hiányolni vagyunk kénytelenek, az a színpadművész Jaschik Álmos szerepének, jelentőségének megfelelő bemutatása. Ha megpróbáljuk elfogadni a bevezető tanulmány állítását, mely szerint Jaschik azért nem foglalhatta el mindmáig az őt megillető helyet a modern magyar művészetben, mert "besoroltatott az ő esetében meglehetősen pontatlan fogalmat fedő ťnépies szecesszióŤ másodrangú képviselői közé; irodalmi, (nép)meseillusztrációi, Biblia-tolmácsolásai kívül estek a tiszta (öncélú) művészet mezsgyéjén, két háború közti festményeivel nem illeszkedett az akkor idehaza preferált posztimpresszionista és római iskolás törekvésekhez [...], rendhagyó színpadművészete meg ugyancsak kiesett a merev kategóriájú képzőművészet köréből", akkor azt kell mondanunk, hogy ez utóbbi állítás cáfolatául aránytalanul kevesebb érvet vonultat fel a kötet, mint a többi területen szerzett érdemek bizonyítására. A 193 kép között (melyeknek csak elenyésző része a becses fotódokumentum), mindössze 22 darab díszlet- és jelmeztervet találunk, azok is csupán három produkcióhoz (A roninok kincséhez, a Csongor és Tündéhez, illetve Arisztophanész Madarakjához) készültek.

Nem vállalkozhatunk Jaschik festői, grafikusi életművének méltatására, még kevésbé annak megítélésére, milyen hely illeti őt meg a XX. századi művészet történetében. Az azonban vitathatatlan, hogy tervezőművészi szerepe a század színháztörténetében kiemelkedő. Nevét a magyar színháztörténet őrizte meg. Sorsa úgy hozta, hogy díszlet- és jelmeztervezőként egyetlen személyhez, Németh Antalhoz kötődött, és Németh Antal Nemzeti Színháza 1935 és 1944 között éppen a látvány és a színpadi tér újraértelmezésével borzolta fel a romantikánál megrekedt kedélyeket. A 32 éves színpadi forradalmár két még nálánál is fiatalabb tervező, Horváth János (28) és Varga Mátyás (25) mellé az akkor ötvenesztendős Jaschik Álmost szerződteti, hogy hadat üzenjenek a valóság illúzióját imitáló kulisszák korának, és "korhű" palota-díszletek, festett tájképek és enteriőrök helyett drámai térben jelenjen meg a cselekvő ember a színpadon. Igaz, Jaschik gazdag és szerteágazó életművében díszlet- és jelmeztervezői tevékenysége mennyiség tekintetében valóban elenyésző, a szegedi előzményekkel együtt is alig haladja meg a tucatot. De arra nehéz magyarázatot találni, hogy egyetlen színes reprodukció sem mutatja be a Szentivánéji álom, a Peer Gynt, vagy a Jaschik egyéniségére és ízlésére oly jellemző Gyémántpatak kisasszony színpadát. Milyen izgalmas kaland lenne az olvasó számára, ha nem csupán István Mária tömör leírásából értesülne A nagy világszínház, az Élektra színpadképeiről, Az úrhatnám polgár kecses barokk látványosságáról, vagy ha a Csongor és Tünde újabb és újabb inszcenálási elveit követhetnénk nyomon az egyetlen 1937-es változat tervei helyett.

Jaschik Álmos: Tanulmányi füzet mozdulatszerkesztésekkel (MNG)

Jaschik ritkán alkalmazott színpadon dinamikus térkompozíciót. Mívesen stilizált, dekoratív díszletei jobbára háttérként szolgáltak a drámához; ennek jellegzetes példája a kötetben gazdagon dokumentált 1937-es Csongor és Tünde, illetve Kállay Miklós japán tárgyú drámájának, A roninok kincsének színpada. Ezek valóban jellegzetes Jaschik-díszletek, egyaránt tükrözik a korabeli Nemzeti Színház esztétikai igényességét és a művész vonzalmát a meséhez és a Kelet világához. És megértjük belőle Jaschik sajátos térértelmezését is. Németh Antal európai szintre igazítja a színház elavult műszaki berendezéseit. Háromszorosára bővül a kapcsolótábla, megteremtik a színkeverés és a játéktér fénytagolásának lehetőségét. Számos produkcióban előszeretettel használják a 33 méter széles, 16 méter magas körhorizontra vetített diapozitíveket. Ez lehetővé tette a gyors színváltozásokat, ugyanakkor tovább csökkentette a valóságos tér szerepét, hiszen a színész nem kerülhetett kapcsolatba a csupán optikai úton előállított helyszínnel. A Peer Gynt előadása mégis meg tudta teremteni a szintézist: egyszerre alkalmazta a háttérvetítést, és a forgószínpadra építve izgalmas, drámai teret biztosított a történések számára.

Furcsa paradoxon: amíg a díszlettervező Jaschik többnyire két dimenzióban fogalmazza meg a dráma színhelyét, addig a festő-grafikus - vagyis a "magánember"- mindig térben ábrázol. Képei (Ádám és Éva, 1918, Jézus megkísértése, 1931, Szent Ferenc, é. n.) hatalmas, dinamikus térben ábrázolják az embert, aki a környezet szorításában vívja küzdelmét a külvilággal. A fiktív tér ábrázolásának jellegzetes példája Önarcképmontázsa, amely az állandóságot bontja fel térben és időben. A legszemélyesebb vallomás ez a kép: benne van egy kivételes szellemiséget sugárzó, nem mindennapi morális tartású ember hitvallása mesterségről, szépségről, meséről, művészetről.

Balogh Géza